Nem épp a legalkalmasabb időt sikerült kiválasztanunk a vadászatra. Jól ismerjük az időjárást, az év egyes szakaszaiban nagy bizonyossággal meg tudjuk mondani, mire számíthatunk. A Fátyol azonban kiszámíthatatlanul jelenik meg. Viszonylag új dolog, kicsivel azelőtt találkoztunk vele először, hogy kitört volna a klánunkban a járvány, ami a népem közel felét elpusztította. Nem tudjuk, mi ez a jelenség, mi okozhatta, mikor és honnan jön. Még nem ismertük ki, nem vagyunk képesek védekezni ellene egyelőre. Csak a menekülés és a búvóhely keresése maradt, mint megoldás, míg elvonul. Mert ha nem tesszük, az életünkbe is kerülhet. Az emberveszteség pedig valami olyasmi, amit ebben a kritikus helyzetben, amiben jelenleg vagyunk, mindenáron el kell kerülnöm, hacsak lehet. Ezért sem engedtem, hogy engem, mint vezetőjüket próbáljanak védeni egy olyan veszélytől, amitől úgysem tudnak, inkább menekülésre utasítottam az embereimet. Magam is menekülés közben akadtam rá erre az elhagyatott, kis otthonra. Jó ideje nem lakhatják már, de arra éppen tökéletes, hogy megvárjam itt, míg újra biztonságos lesz kimennem. Néhány óráról lehet szó mindössze, ahogy eddig a Fátyol természetét kitapasztaltuk. Annyi idő alatt biztosan feloszlik, elvonul. Hátrébb is megyek és leülök a földre, arra számítva, hogy itt nyugodtan, eseménytelenül kivárom a szükséges időt, mikor nyílik az ajtó és egy elég fura öltözetű és külsejű lány lép be rajta. A ruházata, a haja színe, mind olyan, amilyet sosem láttam még. Milyen klán tagja lehet? Túlságosan idegen, ez pedig gyanakvóvá tesz. Ezért állok fel halkan, a késemet előhúzva a földről és lopózom a háta mögé. Ahogy megszólal, a kiejtésében van valami furcsa. Nem ismerem ezt az akcentust, egyáltalán nem tudom hova tenni. Értem, persze, ezzel nincs gond, ezt a nyelvet mindenki beszéli a klánok között, de nyilván mindenkinek megvan a saját dialektusa. Az övét azonban nem tudom beazonosítani. Furcsa, felettébb furcsa.
Megfordul és rám néz. Ösztönösen feljebb emelem a kést, jelezve, hogy készen állok a támadásra egyetlen gyanús mozdulatra is. Bár amit mond, abból nem az jön le, mint aki összecsapást akarna kezdeményezni, hangja inkább riadtnak hat. Több mint valószínű, hogy ő is csak a köd elől menekült ide, mint én, de nem engedhetem meg, hogy ilyen egyszerűen elaltassa a gyanakvásomat. Orgyilkos is lehet. Vagy akár csak a ruháimért, fegyvereimért, a nálam lévő élelemért is megölhet, ha kétségbeesett és szüksége van ilyesmikre. Pláne, ha még rájönne arra, hogy klánvezér vagyok. Túsznak sem lennék utolsó, illetve a klánommal való leszámolást nagyban megkönnyítené, ha elvesztenének egy újabb vezetőt. Ráadásul olyat, akinek még kitanított utódja sincs. De én nem az vagyok, aki ezt könnyen hagyja neki. Nem bízhatok meg benne ilyen egyszerűen. - Dobj le minden nálad lévő fegyvert a földre és lépj tőle hátrébb! És ne trükköz, mert átvágom a torkod! – hangom rideg és parancsoló. Vezért vagyok, ilyen hangot is meg tudok ütni, amihez ugyanolyan kemény és elszánt tekintet is dukál, ha látja a sötétben. Nem akarom megölni, még csak bántani sem, ha nem ad rá okot, de muszáj elővigyázatosnak lennem, pláne, ha egy ilyen furcsa idegenről van szó.
Eddig még csak párszor kellett szembenéznem a savas köddel, és az se volt mondható ilyen ijesztőnek. Akkor legalább a többiekkel voltam együtt, most meg kint voltam az erdőben, ahol szinte semmit nem ismerek, és ráadásul sosem tudhatom kivel futok össze. Talán a lehető legrosszabb ötletem az eddigi életemben, az, hogy kijöttem a táborunkból. Csak én lehettem ilyen idióta, hogy érzelmi dolgok miatt ki kellett szaladnom a nagy semmibe, hogy beszélybe sodorjam magam. Tipikus én mit ne mondjak... Most meg itt állok egy teljesen új és koromsötét helyen. Fogalmam sincs mit kezdhetnék magammal, és arról ne is beszéljünk, hogy sosem fogom csak úgy tudni mikor biztonságos kimenni. Épp, hogy csak befutottam a helyre, így még a légzésem elég szapora volt, meg a szívverésem is. A fülembe csak annak az ütemét hallottam, mást szinte alig. Most már meglátszik, hogy azért jó ideig egy cellában voltam. A szemem ugyan még csak kezdett hozzászokni a sötétséghez, de nem láttam tökéletesen. Miután egy kis idő eltelt, és lenyugodtam a futás után, vettem egy mély levegőt, majd egy különös érzés fogott el. Néha az ember megérzi, hogy valaki nézi, vagy a közelébe van. Na, nekem pontosan ez az érzésem jött elő. Kirázott a hideg, már csak annak a gondolatától is, hogy valaki volt velem ott bent. A szívem megint kalapálni kezdett és kezeimet idegességemben ökölbe szorítottam. - Van itt valaki? - kérdeztem remegő hangon, majd lassan megfordultam. Ugyan még mindig nem láttam tökéletesen, de rögtön észrevettem a lányt, vagyis nőt, aki immár velem szembe állt. Hátra ugrottam, és az ajtónak simultam. éreztem, hogy még véletlenül se lehet tőlünk. Biztosra vettem, hogy földi, így szinte földbegyökerezett a lábam. Nem csak azért vagyok szerencsétlen már, mert pont kifogtam a lelki összeomlásra, a savas köd idejét, hanem még egy újabb ismeretlennel is összefutottam. Szinte lehetetlen lenne ez, ha nem rólam lenne szó. Mély levegőt vettem, és próbáltam ésszerűen gondolkozni. Ha nem most halok meg, hát soha. - Csak, hogy tudd, én nem bántalak, ha te se engem. - elhaló hangom talán csak alátámaszthatta, amit mondtam. Sőt, valószínűleg arra is rávezethette az idegent, hogy ha még akarnám se tudnám bántani. Nem is vagyok olyan erős, amit láthatna is, ha világosabb lenne, na meg ilyen félelem mellett, talán még egy követ se tudnék normálisan elrúgni. - Kérlek, ha nem muszáj, lehetne ezt valahogy békésen megoldani? Én nem akarok semmi bajt okozni senkinek, csak túl akarok élni... - hebegtem ki nagy nehezen. Remélem nem a harcosabb fajtából van. Nincs kedvem se halálközeli élményben részt venni, se csatában. Az ilyen dolgok nagyon messze állnak tőlem.
szószám: 420 ▼ zene:Dreaming ▼ üzenet: bocsánat a váratásért ▼
Bár mint vezető, nem lenne szükséges elkísérnem a portyára az embereimet, a táborban is meghúzhatnám magamat, néha azonban egyszerűen szükségét érzem. Az embereimet is motiválja, úgy hiszem, ha maguk között látják a vezetőjüket is. Meg, őszintén szólva, nekem is jól esik olykor kimozdulni a táborunkból. Kicsit szabadabbnak érzem magam és bár akkor is figyelnem kell a csapatra, akikkel vagyok, mégis kevésbé érzem a népemért vállalt felelősség súlyát a vállamon. Az évnek ebben a szakaszában elég kietlen a terület, növények még nem kezdenek el nőni, leginkább a vadászatra kell koncentrálnunk. Most is épp egy csordát űzünk, hogy levadászhassuk őket. Viszonylag messzire vagyunk kénytelenek menni, ahogy követjük őket, így akár több napot is igénybe vehet a dolog, de nem félek, többször vettem már részt ilyesmin, tudom, vannak embereim, akikre bízhatom a tábor vezetését, míg távol vagyok. Fel is vagyunk szerelkezve kellő élelemmel, itallal és egyéb szükséges holmikkal ahhoz, hogy egy-két napot túléljünk a tábortól messze. Azonban mindenre mi sem lehetünk felkészülve. Már jó fél napja űztük a csordát, mikor felbukkant. Kiszámíthatatlanul, a semmiből, ahogyan szokott. Nem igazán tudjuk, mi ez, de pusztítóbb, mint bármilyen időjárási jelenség, amit eddig tapasztaltunk. Pedig sokat megélt már a népem. Már a távolból észrevesszük. A Fátyol közeledik. Mi csak így nevezzük. A csapatom természetesen engem védene először, de nem várom el tőlük, hogy testükkel is védjenek, a levegőtől úgysem tudnak. Kiadom a parancsot a menekülésre és én is futásnak eredek. Nincs időm nézni se jobbra, se balra, csak az embereim tapasztaltságában bízhatok, hogy képesek lesznek elmenekülni, mielőtt a jelenség túl közel érne. Menedéket kell találnom, méghozzá gyorsan. Ez az egyetlen esélyem a túlélésre. Van egy búvóhely innen nem messze, erre világosan emlékszem. Elhagyott otthon lehet. Egy másik portya alkalmával fedeztem fel. Sietve feltépem az ajtót, majd bezárom magam mögött.
Igyekszem kifújni magam, miközben kicsit hátrébb megyek az egyszobás helyiségben, mikor a szemem lassan hozzászokik a teljes sötétséghez. Letelepszem hátrébb a földre. Bár elég jó az állóképességem, kis pihenés nekem is jól esik. Míg nem vonul el a Fátyol, addig úgysem mehetek ki. Nem tehetek mást, mint várok. Ekkor azonban nyílik az ajtó. Felkapom a fejem, remélve, hogy az egyik emberem az, aki szintén ide menekült a pusztító förgeteg elől. Azonban ahogy meglátom a belépő alakot a kinti fényben, hangtalanul a késemért nyúlok és lassan felállok a földről az immár újra teljes sötétségben. Egy fiatal lány, de nem a mi klánunkhoz tartozik. Óvatosan a falhoz lapulok és macskaléptekkel a háta mögé kerülök, kihasználva, hogy a szemének idő kell, hogy megszokja a látási viszonyokat. Nem akarom bántani feltétlenül, de per pillanat össze vagyok zárva vele egy elég kis helyen és azt sem tudom, kiféle, miféle szerzet lehet. A felesleges vérontást sosem szerettem, de ha a helyzet úgy hozza, én készen állok megvédeni magamat.
Kicsit... jó, nagyon elegem lett abból, hogy folyton parancsolgatnak, így megfogtam az egyik srácot és kirángattam a táborunkból. Tudom, hogy veszélyes, meg minden, de szükségem volt egy hosszú sétára és beszélgetésre. Túl sok volt már nekem ez az egész, legszívesebben sírva estem volna össze ott helyben, viszont azt nem engedhettem meg magamnak. A séta eleje inkább gyors gyaloglás volt, és akit kirángattam, alig bírta tartani velem a tempót. Lassan elég messze kerültünk a tábortól, így lelassítottam egy kicsit. Nyugodtabban mentem előre és mély levegőket vettem. Alig vártam, hogy történjen végre valami olyan is, aminek örülök. Mióta a Földre jöttünk, csak minden rosszabb lett. - Hannah, szerintem vissza kéne mennünk... - szólalt meg mögülem a fiú. Megálltam, és hátranéztem. Nem szóltam semmit, csak vártam, hátha van még valami mondani valója. - Már elég messze vagyunk és nincs nálunk semmi fegyver és... - esélye se volt befejezni, nem akartam tovább hallgatni a győzködést. - Akkor menj! Én megleszek egyedül, hamarosan én is visszamegyek a táborba. - halványan rámosolyogtam, majd csak néztem rá tovább. Próbáltam a tekintetemmel elárulni, hogy nem fogadok el mást válasznak, mint azt, hogy elmegy egyedül. Szerencsére meg is értette, és hátat fordítva nekem otthagyott. Éreztem, hogy a hirtelen egyedülléttől minden előjött bennem, és már a sírás kerülgetett. Leguggoltam, majd igyekeztem megnyugtatni saját magamat. Az a sok hülye végülis nem ér meg annyit, hogy sírjak miattuk. Percekig meg sem mozdultam, mivel teljesen meg akartam nyugodni. Mikor ez végül sikerült is, lassan felálltam és a tábor felé vettem az irányt. Nagyot sóhajtva gondoltam bele, talán már holnap is megint kiakasztanak. Gyorsan elkergettem ezt a gondolatot a fejemből, és arra koncentráltam: minél tovább túléljek. Egyáltalán nem siettem vissza, ezért a saját lépéseim zaja szinte alig voltak hallhatóak. Talán ezért is hallottam meg olyan hamar a robajt. Oldalra néztem és egy felém szaladó furcsa állatot láttam. Nem igazán tudtam mi az, de megnézni se volt időm, mert gyorsabban menekült, mint a villám. Fél méterrel előttem futott el, és én csak sokkolva néztem egy darabig utána, majd tekintetemet abba az irányba vittem el, ahonnan az állat jött. Rögtön meg is láttam menekülésének okát. A furcsa köd jött elő már megint. A szívem hevesen kezdett el verni, de szerencsére nem fagytam le. Rögtön futásnak eredtem és nem terveztem megállni egyhamar. Nem tudom meddig szaladtam, viszont egy idő után megpillantottam valami ajtó szerűséget. Odarohantam hozzá, nagy nehezen felnyitottam és bementem a helységbe. A nagy, vaskos ajtó bezárult mögöttem, ezzel elzárva minden fényt. Fogalmam se volt, hol vagyok, és az se tudtam biztosan, tényleg biztonságos e ez a hely.
szószám: 420 ▼ zene:Dreaming ▼ üzenet: bocsánat a váratásért ▼
Kezdőlap 
by 
Eddig még csak párszor kellett szembenéznem a savas köddel, és az se volt mondható ilyen ijesztőnek. Akkor legalább a többiekkel voltam együtt, most meg kint voltam az erdőben, ahol szinte semmit nem ismerek, és ráadásul sosem tudhatom kivel futok össze. Talán a lehető legrosszabb ötletem az eddigi életemben, az, hogy kijöttem a táborunkból. Csak én lehettem ilyen idióta, hogy érzelmi dolgok miatt ki kellett szaladnom a nagy semmibe, hogy beszélybe sodorjam magam. Tipikus én mit ne mondjak... Most meg itt állok egy teljesen új és koromsötét helyen. Fogalmam sincs mit kezdhetnék magammal, és arról ne is beszéljünk, hogy sosem fogom csak úgy tudni mikor biztonságos kimenni. Épp, hogy csak befutottam a helyre, így még a légzésem elég szapora volt, meg a szívverésem is. A fülembe csak annak az ütemét hallottam, mást szinte alig. Most már meglátszik, hogy azért jó ideig egy cellában voltam. A szemem ugyan még csak kezdett hozzászokni a sötétséghez, de nem láttam tökéletesen. Miután egy kis idő eltelt, és lenyugodtam a futás után, vettem egy mély levegőt, majd egy különös érzés fogott el. Néha az ember megérzi, hogy valaki nézi, vagy a közelébe van. Na, nekem pontosan ez az érzésem jött elő. Kirázott a hideg, már csak annak a gondolatától is, hogy valaki volt velem ott bent. A szívem megint kalapálni kezdett és kezeimet idegességemben ökölbe szorítottam.
▼ 