Quetyusha - Like a flower made of iron nad fire

Külső:
Igazi tűzről pattant lány vagyok, legalábbis vörös hajamról ezt gondolja mindenki. Az arcom keretezve legtöbbször kibontva hordom, természetes hullámainak hagyom, hogy a szél játékaivá legyenek, ugyanakkor ha olyanom van, laza kontyba vagy copfba fogom, esetleg felső részét tűzöm csak el. Szeretem a fonatokat, akárcsak népem minden tagja. Előfordul, hogy pár színes virágot tűzök hajamba, vagy csak apró tincseket pödrök be. Mindig az éppen aktuális kedvemnek és funkciónak megfelelően hordom loboncom. Zöldesbarna, igéző tekintetem folyton figyel, s mivel arcom legtöbbször rezzenéstelen, csupán íriszem változásáról lehet megállapítani, hogy mit gondolok, érzek. Hisz tartja valami régi mondás is, hogy a szem a lélek tükre, vagy micsoda... Néha kiemelem, és sokszor visszaélek a festékek jelentésével, s csak pusztán magam szórakozására húzom ki szemeim. Megesik az ilyen, és nem mindenki nézi jó szemmel. Viszonylag átlagosnak mondható magassággal áldott meg a sors, s talán azért hálát is adhatok, hogy megtévesztően törékenynek nézek ki. Könnyedén mozgok, zajtalanul, sokszor szinte szellemként, ezen pedig segít hajlékonyságom, amennyiben az életem azon múlik, hogy hová férek be. Ruháim olyanok, mint népem többségének. Felderítőként melegebb ruhákat húzok, ellenben a hazámban elég a legminimálisabb anyaghalmazt magamra húzni, hála a meleg, néhol inkább perzselően forró levegőnek. Bőröm mégsem barna a naptól, porcelán színű, áttetsző, így más népek közé is könnyedén be tudok illeszkedni. A hajszín ugyanis aligha nevezhető egy nép sajátjának és vannak növények, amivel át tudom színezni azt.
Ne becsülj le, attól, mert nem nézek ki úgy, mint a földi harcosok többsége, jó harcos vagyok, erős és bármikor szívesen szúrom át a mellkasod a kardommal.

Jellem:
Igazi harcosnak születni és azzá válni elgondolásom szerint két külön dolog. Anyám gyógyító volt a falunkban, apám felderítő, akárcsak én. Ebből adódóan érthető, hogy kitől örököltem az eszem, s kitől a kitartásom. Sokan mondják azt rólam, hogy megmagyarázhatatlanul összetett jellem vagyok, aki valóban olyan vad és fékezhetetlen sokszor, akár a tűz. Nem vagyok az a folyton fecsegő típus, a véleményemnek ellenben mindig hangot adok, talán nem mindig a legjobb módon, néha be-be csúszik egy két káromkodás, de sajnálom, ha elborul az agyam, nem igazán tudok tisztán gondolkodni. Ez abban az esetben hátrány, ha valóban az életem a tét. Ilyenkor bármibe belemegyek, nem kerülöm a harcot, nem kerülöm a kockázatokat, makacs és eltántoríthatatlan énemnek hála az életem mindig kockán forog. Szeretem a kalandokat, ez van. Engem harcosnak neveltek, bár apám szerint már úgy születtem. A vérmérsékletem tehát talán ennek is köszönhető.
Két dolgot nem szeretek. A hazugságokat és az olyan embereket, akik bármit megtesznek, mondanak, ha az életükről van szó. Elkötelezed magad egy népnek, mikor megszületsz, és nem sodrod őket veszélybe, ha arról van szó. A képlet egyszerű, inkább halok meg a népemért, mint kitaszítottként végezve. A hazugság relatív a felderítő léthez tartozik, így néha rászorulok, hogy a valóságon ferdítsek valamennyit. De ha komoly dologról van szó, olyasvalamiről, amin sok minden múlhat, azért megfontolom, hogy mit mondok. Máris egy ellentét. Őszinte és szókimondó, ugyanakkor megfontolt is, ha kell. Talán igaz, amit rólam mondanak. Mégsem érzem úgy, hogy szeretnék a középpontban lenni mindig.
Jó emberismerő vagyok, és jól el tudom rejteni, hogy mit gondolok vagy érzek, csupán a szemem hazudhat, bár már ezen is igyekszem változtatni. A viselkedésem viszont nem hagyom, hogy befolyásolható legyen. Vagyok annyira önfejű, hogy tudjak döntéseket hozni magamtól is, rábeszélés vagy meggyőzés nélkül is, noha a vitákban otthonosan mozgok és általában elérem, hogy én legyek az, aki meggyőzi a másikat, s nem fordítva.

Érzem, ahogy számban összekeveredik nyálam és vérem, a vasas íztől jobb esetben hányingere van az embernek, de mivel az elmúlt években hozzászoktam, mondhatni már meg sem kottyan. Összeszedve minden erőm, felállok a földről és nagyot köpök a földre. Csakhogy nem csak a vérem az, hanem az egyik hátsó fogam is. Ezt már aligha fogom szó nélkül hagyni.
-Menj a francba, csak edzünk, én pedig szeretnék még vacsorázni ma.-vágom apám szemébe, s mivel ő nem az a típus, aki túl jól tűri, ha bármi nemű káromkodást arra használok, hogy kifejezzem nemtetszésem, csak oldalra dönti a fejét és előre lendül. Ismét. Most viszont elugrok előle, de az atyai szövegelést aligha úszhatom meg.-Nem valamelyik fiú vagyok, akinek tetszik az ilyen beszéd. Vegyél vissza lányom, vagy a fogad és az elfogyasztatlan vacsorád lesz a legkisebb bajod.-tudom, hogy nem viccel, ebben nem is kételkedem egy percig sem. Viszont a saját harcában legyőzöm, kihasználom a figyelmetlenségét, kikapom övéből kését, kirúgom alóla a lábát és a kést a földre dobom, kellő távolságban ahhoz, hogy ő ne érhesse el.-Tudom, hogy utálod, ahogy azt is megtanítottad már, hogy a figyelmem egy pillanatig se lankadjon. Elárulom, a tied mégis megtette. Így használom ellened szándékosan azt, amit utálsz és győzlek le. Megint.-nyújtom felé kezem, érzem, ahogy megpróbál magára rántani, s engem is a földre gyűrni, mire nagyot lendítek rajta, két lábra állítom és másik kését az oldalához szorítom.-Készen vagyok, el kell engedned.-pontosan tudja, hogy ezt mire mondom. Az első utam lesz az erődbe, felkészült harcos vagyok, megvan az esküm, mindenki elismerése, ami számít.-Attól, mert ez így van, még nem kell, olyan könnyen elengedjelek.-taszít el magától, és lép a ruhakupac felé, megtörli arcát és biccent a fejével, hogy mára vége az edzésnek, szabad vagyok. A vizesdézsához lépek, nagy kortyokat iszok, ahogy megtöltöm poharam, lelocsolom arcom, ami izzadt, poros, véres, és a Nap erős sugarainak hála ég a bőröm is. Látom, hogy egy idegen férfival sutyorog valamit, de nem törődök vele, hátat fordítok nekik és elindulok a táskámért. Már így is késében vagyok az utolsó alkalomról, hogy itthon ehetek, és aludhatok. Holnaptól részben az erdő lesz az otthonom. És elmondhatatlanul várom már azt a pillanatot.
Két hét elteltével, más emberként térek vissza a falumba. Az emberek elismerő tekintetét igyekszem figyelmen kívül hagyni, mégis jól esik, és nagyon is örömmel tölt el, hogy ezt megkaphatom. Fiatal vagyok, alig múltam el tizennyolc, mégis rátermetten túlélte, harcoltam, és az információim még jól is jöhetnek. Találtam egy új, elhagyatott bunkert, ahol bár ehető nem volt, ruhák, könyvek és térképek bőven voltak. Párat magam is elhoztam. Viszont ahogy belépek a parancsnok sátrába, valamit hiányolni kezdek. A szüleim. Elkap a rossz érzés és ezzel együtt a félelem is kerülgetni kezd. Az érzés, amit napokig nem éreztem, évek óta nem is ismertem, most olyan sebességgel jár át, hogy szinte megtántorodom tőle.
-Hol van az apám?-nézek az egyik harcosra, a férfire, aki mellettem áll, s akit utolsó itt töltött napomon láttam apámmal beszélni. Kezem előre lendül, de mielőtt még eltalálnám mellkasát, válaszért könyörögve, erős ujjai szorosan fogják közre vékony csuklóm, és nem sokon múlik, hogy felsikítsak, ahogy a csontjaim és az inak megroppannak kezemben.-Az apád meghalt, míg távol voltál. Anyád pedig úgy döntött, hogy követi őt.-a szavak úgy hagyják el szájától, hogy közben meglátom szemében a mérhetetlen undort, megvetést, de sajnálat vagy együttérzés jelét nem mutatja. Miért is mutatná? Ő is csak egy a sok harcosból, akinek minden körülmények között tűrnie kell. De ez mégis valamiért más volt. Valamiben különbözött az érzelmek elzárásától. Kitépem kezem kezéből és kirontok az épületből, s hirtelen az eddig büszkének tűnő tekintetekben meglátom a szánakozást és a sajnálatot. Felkapom a táskám és dühösen, megtörve, az engem pásztázó tekintetek közepedet tűnök el az emberek elől. A nap, mikor megfogadtam, hogy semmiben nem hiszek, amiben eddig. Mert alig két hónappal később biztos lettem benne, hogy apám nem a felderítés közben ölték meg, legalábbis nem úgy, ahogy azt mindenki hitte. Valaki meggyilkolta, s én tudtam, hogy ki volt a tettes.
A napok gyorsan teltek, eljött a nap, mikor ismét útra indultunk. Szándékosan úgy könyörögtem be magam a csoportba, akik között ott volt az apám gyilkosa. Bármire képes lettem volna érte, emlékének tisztára mosásáért. És első adandó alkalommal meg is tettem, amit meg kellett tennem. Elvezettem az embereket a nemrégiben felfedezett bunkerbe, amit pár nap alatt teljes formájában felfedeztem. Ismertem minden szobáját, minden rejtekhelyét. Mégis úgy adtam elő, mintha csak egyszer jártam volna itt. A szoba, ahol a térképeket találtam, részben sötét volt.
-Ügyes lány vagy, mintha anyádra ütöttél volna.-nagyot nyelek, hogy ne nyissam szóra  a szám, így csak elmosolyodom és az ingatag, mégis vaskos könyvesszekrénynek erőteljesen nekimenve hagyom, hogy az egyenesen rá zuhanjon. Persze a zaj, amit ez okoz, mindenki számára hallható lesz. Magam is megjátszva kiálltok segítségért, térdelek a férfi mellé, de ahelyett, hogy leemelném vagy megpróbálnám leemelni a polcot mellkasáról, erőteljesen rányomom azt még jobban.
-Ezt a szüleimért.-sziszegem, s mikor a sietős léptek zaját meghallom, azonnal nagy erőlködésbe kezdek, hogy elesett társam életét megmenthessük. De hiába. Mire le tudjuk róla szedni a hatalmas, vaskos faszekrényt. Belül ekkor tört meg bennem valami véglegesen és lesújtott, szomorú képet vágva sétáltam vissza társaimmal a táborba, magunkkal cipelve elvesztett felderítőnk kihűlt testét. A titok örökké enyém marad, a sötétség beköltözött szívembe, de az érzés, hogy a szüleim gyilkosa megbűnhődött tettéért, kicsinyes bosszúm az egekig emelte. Ha ez kiderülne, aligha maradhatnék többet a táborban, sem itt, sem máshol. Űzött vad lennék én is. Mégis… egy ilyen baleset senkinek sem tűnne szembe és mindenki számára csupán egy óvatlan mozdulat következménye lenne, amiben én vagyok a segítőkész, mégis tehetetlennek bizonyuló lány.