Byron Bentley a.k.a I'm your destiny

Az emberi külső annyira törékeny, kikezdhető, szétzúzható egy darab kővel. Én tökéletesnek tartom magam. Külsőleg bizonyosan olyan jelenség vagyok, akire felfigyel az emberi tekintet. Olyan, aki ha belép egy terembe, rászegeződnek a szemek, mert az agy csak úgy issza a látványomat. Megmozgatok dolgokat mindenkiben. A legtöbben szimpatikusnak találnak, mások legszívesebben arccal lefelé elásnának egy mély gödörbe, de ez csak az irigység miatt van. Csak azért, mert jobbnak, és többnek látnak engem maguknál. Nem mondom, hogy így volna.
Arcom tökéletesen ovális, csupán az állkapcsomban van egy kis változás, ahol ez a forma megtörik. Hatalmas, zöldes-barna szemem van, ami a napfény hatására változik. Hosszú, szinte már nőis szempillákkal, és gesztenyebarna hajjal rendelkezem. Ajkam nem túl telt, de nem is annyira vékony, metszőfogaim hegyesek, mint a vámpíroké a könyvekben. Viszonylag magas vagyok, a száznyolcvan centit súrolom, igaz alulról, de az kevésbé számít. Hússzú ujjaim vannak, amiken gyűrűket hordok. Ezek a bizsuk leginkább családi örökségek. Van egy igen különleges is, amit a szépanyám vásárolt még a földön, mára már az enyém. Elvileg igazi gyémánt. A legféltettebb kincsem. Hosszú ujjaim kicsit csontosak, de én szépnek tartom őket, szerintem sokkal jobban néznek ki, mint a tömzsi ujjak. Bár öltözködésben nem nagyon tudok válogatni, főleg mióta lejöttünk a földre, de legalább az arcon makulátlan.

Ami a belsőmet illeti, talán kissé már túl kerek. Általában senki nem egész lelkileg. Senkinek nincsen kiforrott személyisége, hiszen mindig mindenki megváltozhat. Én –jelen pillanatban – stabilnak érzem magam. Nem akarok változni, jó így nekem.
Szeretek beszélni, bár néhányan unalmasnak tartják a szövegemet, amit nyomok. Nem vagyok az a típus, aki szleng szavakkal kommunikál. Az irodalmat tartom örök és igaz szerelmemnek, ezért próbálok emberi kommunikáció közben is választékos maradni. Ha tehetném, a világ összes könyvét elolvasnám, de sajnos nem maradt olyan sok olvasmányunk. A bárkán volt pár könyv, leginkább az emberiség történelméről, de azért szépirodalmi alkotásokkal is lehetett találkozni. Szegény megboldogult anyám az egyik kedvenc írójáról, a romantika korában élő Byronról nevezett el. Talán tőle örökölte az olvasás iránti szeretetemet.
Az emberek társaságát is szeretem. Imádok a középpontban lenni, rajongok azért, hogyha a közönségem értem rajong. Néha kissé kellemetlen vagyok, bunkó, nem mindig veszem észre a szavaim élét, vagy nyersségét. Szinte már szálló igévé vált nálam a „kurva élet” és hasonló típusú megjegyzések. Nem vagyok vallásos, talán sosem voltam. A szüleim sem voltak azok, és engem sem neveltek ebben az életstílusban. Amikor anyám meghalt, még inkább elhidegültem a vallás világától.
Szeretek barátkozni, bár stílusom miatt, nem sok barátra tettem szert eddigi életem során. Egyedül a bátyám az, aki – bármennyire is különbözőek vagyunk – elviseli a társaságom, és fordítva.

Tizenkilenc éve már, hogy meghalt. Fogták, és csak úgy kirepítették egyetlen apró hiba miatt. El kellett pusztulnia a világűrben, csak azért, mert nem vette észre, hogy anyám hasában nem egy, hanem kettő gyermek evickél. Én és a bátyám egy téli napon születtünk, ketten voltunk, egy gyermek helyett, és ez az Arkon, hatalmas bűnnek számított. Mivel fogytán volt a levegő tartalék, így nem lehetett egy gyermeknél többet világra hozni, anyám mégis megtette, hiszen nem volt tisztában azzal, hogy ketten vagyunk. Annak pedig, hogy minket felnevelhessen az volt az ára, hogy az apánk, aki a szülészorvos is volt, meghalt.
Ő volt az első, akinek a vére a kezemhez tapadt. Még ha nem a szó szoros értelmében is. Onnantól kezdve anyánk nevelt minket. Nagyon szerettem őt. Ő volt az, aki megismertetett a könyvek világával. A testvérem viszont sosem tudta megbocsájtani nekem – mert mint később kiderült ő született elsőként -, hogy apánk meghalt azért, mert én is kifejlődtem. Idősebb korunkban, miután az anyánk meghalt méh-nyakrákban, a kapcsolatunk még hidegebb és ércesebb lett. Nem beszéltünk egymással hosszú évekig. Gyűlölt engem, láttam a tekintetén. Legszívesebben megölt volna, ha teheti. De nem tehette. Ezért inkább az örök hallgatás falai mögé zárkózott, és még csak rám nézni sem volt hajlandó. Tizenhét évesen alkoholizálni kezdett. Minden este szétcsúszva fetrengett a földön. Meg sem tudom számolni hányszor takarítottam utána a hányását, vagy hogy hányszor fürösztöttem le, miután belefeküdt gyomra kiürített tartalmába. Aztán lecsukták, mert alkoholt lopott. Akkor láttam őt utoljára. Emlékszem, hogy mennyire kétségbe volt esve. Kék szemeiben tábort vert a félelem, és akkor utoljára hozzám szólt, miközben engem bámult, és harcolt, hogy ne vigyék el.
- Vigyázz magadra, testvérem! – hallottam a hangjában, hogy feladta. Nem is gondolkodtam, vissza akartam rángatni, de erősen fogták. Elvitték. Az utolsó embert, aki volt nekem. Az utolsót, a családomat.
Onnantól kezdve éreztem, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Kezdtem beleőrülni abba, hogy mindenkit kiírtok magam körül. Az apám, az anyám, most pedig a testvérem. Idegösszeroppanásaim lettek, a végtagjaim folyamatosan remegtek, főleg a kezem. Nem tudtam beszélni, volt hogy napokig, volt hogy csak dadogás szakadt fel a torkomból, és sírtam. Egyedül éreztem magam. A halálomat kívántam. És amikor megtudtam, hogy leküldtek száz gyereket a földre, köztük a testvéremet is, azt hittem, bele fogok halni a fájdalomba. Már vártam a nagy Kaszást, de nem jött. Egyedül hagyott. Szenvedni akart látni.
Amikor lezuhantunk a földön, és rájöttünk, hogy odalent is lehet élni, megkönnyebbültem. A testvérem még élhet. Nekem ez a legnagyobb ajándék.