Yana

-Még csak meg se forduljon a fejedben. Dobd el.-lépek az ismeretlen mellé, kardom nyakához szorítva, és válla fölött lepillantok a földön heverő fiatal őzre. Az állat az oldalán fekszik, nyilam a mellkasába fúródott, légzése szaggatott, szemében a félelem és az életért való küzdelem egyvelege, kissé megfakulva ugyan, de csillog. A férfi kezéből a kés a földre esik, de amikor megpróbálja fejét hátra fordítani, s rám nézni, a pengém még közelebb siklik, felsértve bőrét, mely alól kis patakban kicsordul a vére. -Azt kértem, hogy dobd el, nem azt, hogy fordulj is meg.-jegyzem meg, mikor felszisszen a hideg fém okozta kellemetlen érzéstől. -Gyerünk állj fel, de lehetőleg fejforgatás nélkül, különben a nyakad megtudja milyen érzés a magányosság, amit a fejed hiánya okozna neki.-figyelem, ahogy lassan mozog, összeszedve maga alatt a lábait, hogy képes legyen kiegyenesedni. Látszik rajta: vadász, akárcsak én. Derékszíján ott lóg az éles kés, mellyel leszúrja az áldozatát, és amivel később megszabadítja azt a bőrétől, értékes húsát felfedve. -Nagyon ügyes kisfiú. Most irány az a fa. Séta indul.-lököm meg, hogy mozduljon meg, haladjon előrébb, majd két lépéssel később egy jól irányzott rúgással ismét elteszem láb alól. -Séta vége barátom.-nézek le rá, kardom továbbra sem húzom ki a sebből, mereven tartom benne, mielőtt még végleg elvágnám őt a földi léttől. Kikapom a másik kést a helyéről, és az őz mellé dobom, ahol már imént áldozatom "elhagyta" egyik fegyverét.
-Máskor ne vadássz olyan zsákmányra, ami nem a tiéd.-tanácsolom, elrántva a kardom eddigi helyéről, és markolatával jól fejbe csapom, hogy a földön elterülve szusszanjon még egy kicsit, mielőtt tovább indulna útjára. -Amatőr...-dünnyögöm orrom alatt, míg a derékszíját lecsatolva róla, elvonszolom a fáig, felültetem, és kezei segítségével a fához kötözöm. Elmélkedek a művemen egy percet, megvizsgálom a nyakát, de nem olyan mély a seb, hogy elvérezzen tőle, legfeljebb elfertőződhet, az meg már nem az én bajom. Visszasétálok az őzhöz, felveszem a földről a késeket és saját szíjamra erősítem őket a többi mellé. Szép pengéjük van, melyek úgy csillognak a napfényben, mint a gyémántok. Egy biztos, még hasznosak lehetnek a jövőben. Leguggolok az állat mellé, ami már kilehelte az életét, szeme fekete, az égi messzeségbe réved, látom benne a tükörképem, és egy pillanatra elfeledkezem a külvilágról.
-Sajnálom, én nem így akartam.-nem szerettem, ha egy állat szenved, mielőtt eltávozna az élők sorából. A haláluknak gyorsnak kell lennie, könyörületesnek a maga abszurd módján. Az embereké viszont... Azoké, akik rosszat tesznek, a haláltusa hosszúsága akár egy emberöltőnyi is lehet. Akárcsak nekem. De a rossz olyan dolog, mint a helyes és a helytelen. Nézőpont kérdése.
Felkapom az állat tetemét, és elindulok vele a táborhely felé, de útközben még vissza-visszanézek, hogy a drága kotnyeleskedő él-e még, vagy megpróbál-e követni. Majd szépen az ő alakja is eltűnik mögöttem, s a Nap utolsó sugarai kíséretével érkezem vissza a táborba.
-A vacsora.-dobom a húst a tűz mellé terített szőnyegre, majd ismét eltűnök a fák között, és egy távolabb eső helyre sétálok, egy magasabb szikladarab tetejére ülök. A távolban lobogó tűzbe révedek, elfeledkezve a külvilágról és eszembe jut, hogy alig négy éve, még a vacsorám idejét asztaltársaság és barátok körében tölthettem el. Mostanra se étvágyam , sem társaságom nem maradt.
Arra ébredek, hogy valaki a számra tapasztja a kezét. Az automatikus láncreakció, amit ez elindít bennem, gondolkodás nélkül hagyom előtörni. A kezeim szabadok maradtak, ami a "támadóm" gyakorlatlanságra utal, így könyököm könnyen fúrom oldalába, majd mikor hátrébb tántorodik és elenged, kikapom kezéből a kést, és torkába szúrom. A tábortűz már nem fénylik a közelben, s olyan csend van az erdőben, ami már-már nyomasztóvá teszi a helyzetet. Lehajolok a késért, hogy megvizsgálhassam, ki ugrott a nyakamnak, de ugyan az a pofa néz velem farkas szemet, akit pár órája a fához kötve hagytam. Hát, mindenki szereti a végzetét üldözni? Belerúgok még egyet, amolyan búcsúzásként, amiért az ahelyett, hogy kihasználta volna a menekülésre kapott lehetőségét, velem foglalkozott. Elindulok a tábortűz füstölgő maradványai felé, ahol négy társam vérbe fagyott teste fogad. Elfintorodom. Felkapom a nyílpuskám, a vadászathoz használt íjam a táskába nyomom, s bár nem túl kedves gesztus tőlem, de kizsebelem a hullákat, s magammal viszem mindazt, amire még szükségem lehet. Nekik már úgy sem lesz.
-Yu gonplei ste odon.-suttogom, majd hátat fordítok és elindulok az éjszaka sötétjébe. A helyzet ismerős, és épp ezért bosszantó is számomra. A kezem még mindig véres, szinte hallom, ahogy az apró cseppek a növényeken landolnak, de hamar rá kell jönnöm, hogy ez az eső, nem a kiontott élet vörös nedűje. Körbenézek kezemben a fáklyával, amit a "tábor" egyik lakója készített, meggyújtom, és meglóbálom a levegőben, hogy jobban lássak, hová mehetnék a zivatar elől. De mivel nem tudok sehová sem behúzódni, egyszerűen ledobom a táskám az egyik kőre és mellé kuporodok, tekintetem a magasba emelve élvezem a hűsítő eső érintését bőrömön. Majd rájövök, hogy egyik másik forró csepp nem az égből hullanak, hanem a szememből, és rájövök ismét, hogy tegyek bármit, gyenge pillanataim mindig akkor törnek utat maguknak, amikor egyedül maradok. Mert mindenkinek kell valami, amiért harcolhat, amiért élhet, de tőlem szinte mindent elvettek. A bátyámon akartam segíteni, és hová jutottam?
Tisztán emlékszem arra a napra. Mindent előre elterveztem, azt, hogy hogyan szöktetem meg, hogy hogyan tűnünk el mind a ketten a klánból, mert tudtam, hogy így vagy úgy, de ki fognak minket tagadni. És ez még mindig jobb, mint a halál, és a rengeteg szenvedés. Ő vétkezett, amit belátott, amiről én is tudtam, hogy önös indok vezérelte cselekedet volt, de nem érdekelt. A vér kötelezett. Az érte megsebzett emberek miatt kerültem abba a csoportba, akik közé soha nem akartam kerülni. Ettől a naptól kezdve billoggal a kezemen élek, keresem az utam, és megrögzötten ragaszkodom azokhoz, akik elfogadnak úgy, amilyen vagyok. Akik nem ismernek. a bátyám emléke élénken él bennem, arca, mely kínoktól torz, fel-felrémlik emlékeimben, éjszakánként álmomban. Ez viszont egy szépen elrejtett érzés, amit ridegség leplez, az ellenségeskedésem pedig a helyzetemen nem sokat segít, mert saját magamnak köszönhetően mindenkivel szemben távolságtartó vagyok. Pedig szomjazom rá, hogy ne legyek egyedül, hogy ne kelljen örökösen nyitott szemmel aludnom... Csupán a megtört lelkem az, ami ebben mind megakadályoz, és rideggé tesz, akár egy hűvös barlang, amit mindenki kétkedve közelít meg.
Pár napja vagyok egy csoporttal, akik meglepően összetartók, és egész megnyugtató számomra a szimbiózis, amiben élnek. Ez megrémít, mert attól tartok: elfelejtem, ki is vagyok, mire is vagyok képes és mi az, ami vezérelt eddig is.