Balhé-kérdezem tőle, mintha nem is tudnám, hogy miről van szó. Hiszen én teljesen ártatlan vagyok. Hogy ebben megerősítsem Byron-t, felvonom a szemöldököm, és karba teszem a kezem. Miből gondolhatja, hogy bármit is tervezek. Teljesen jól álcázom az érzelmeimet. -Ugyan, dehogy... -mosolyodok el, majd ajkamba harapok. -Egyébként, ha tudni akarod, haza igyekeztem. Tudod, a szüleim már várnak. -megyek el mellette úgy, hogy közben a karjához érek. -De ha már itt tartunk, te sokkal gyanúsabban viselkedsz. -nézek vissza a vállam felett, majd hátra fordulok. -Hova készülsz? A legjobb védekezés a támadás. Sokszor hallottam már ezt a mondatot, és most talán igaznak is bizonyul. Reméltem, hogy ezzel sikerül megfognom... Az órámra pillantok, és felsóhajtok. Minimum elő kéne készülnöm, hogy kívánatosnak találjon az az idióta tanár. Pedig lenne jobb dolgom is a "vizsgafeladatomnál". Ott van például Byron dögös testvére. Ő is ugyan olyan jóképű, eddig mégis csak az ikerrel bújtam ágyba. És milyen jól tettem... Azon gondolkodom, hogy milyen lehet az ikertestvér az ágyban, de aztán elterelem a gondolataimat. Nem kérek senkiből...Legalábbis most nem. -Régen láttam a testvéredet, pedig sokszor látom magam körül... -szólalok meg negédesen, és a fülem mögé tűrök egy eltévedt tincset. -...vagy alatt. -teszem hozzá halkabban. -Nem tudod, mi lehet vele? -kérdezem komolyabbra fordítva a szót.
Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy milyen lehet a Föld. A bolygó, ahol az emberi élet kialakult, ahol sok-sok millió évvel ezelőtt óriási őslények éltek, és ami ma megüresedve áll. Szegény, ártatlan Isten. Hiszen a földünk nem lehet más, csak egy feljebb való lény, ha ennyi mindent kibírt anélkül, hogy élővilágát, fáit és füveit, állatait elpusztították volna. Csak az embereket, a károkozó fél fajt vetette tömlöcbe, a magas űrben. Mert az a bárka egy börtön, egyértelmű. Vagy minimum egy valóság show. Elvesznek tőled mindenkit, és figyelik, hogy meddig bírod idegösszeroppanás nélkül. Nos, az én esetemben ez az idő már elmúlt. Kiegyensúlyozott ember lettem. Éppen annyi dührohamom van nap mint nap, ahány idegösszeroppanásom. Elvették tőlem a családom, és a testvérem sem áll szóba velem. Engem okol mindenért, ami történt velünk, ez pedig mindenre rányomja a bélyegét, ha pedig ez az egész nem lenne elég, ezen az ócskavason nem lehet semmi újat csinálni. Nincs semmiféle szórakozási lehetőség.
Utolsó mentsvárként kezdek neki céltalan bolyongásomnak a folyosón. Barátokat nem hívtam, ugyanis nincsenek, maximum kedves ismerőseim akikkel váltok pár szót, hogyha nagyon muszáj. Amúgy is azt mondják, túlságosan kellemetlen ember vagyok, hogyha kinyitom a számat. Éppen befordulok az egyik folyosón amikor mellkasomba bele áll egy hegyes áll, valahol a bordáimnál pedig egy pár női mellet érzek. Hátra lépek – valamiért ki nem állhatom az emberi érintést, csak ha én kezdeményezem, vagy olyan ember nyúl hozzám, akivel mély a kapcsolatom – és megnézem magamnak a hibásan közlekedő egyént. Brenda volt az. Ismertem. - Szervusz, Brendie! Mi járatban erre, Hercegnő? – környékezem meg, és kezdeményezek beszélgetést. Őt ismerve bizonyára valami olyasmiben sántikál, amivel hírnevet szerezhet magának, és nagyon remélem, hogy nem feltétlenül az én félrészeg bátyám ölében akarja megkeresni a boldogságot. Lassan, jó alaposan végigmérve sétálom körbe, majd megállapodok ott, ahonnan elindultam. - Balhé szagot árasztasz.
Magabiztosan lépkedtem a szobám felé vezető hosszú folyosón. Érzem, hogy egyre jobban felmegy bennem a pumpa, és ennek eredményeképp a falba rúgok. Ezt persze nem is a folyosó oldala, sokkal inkább én bántam, a lábam. -A fenébe. -szitkozódtam, és haragos tekintettel a falra szegeztem a szemeimet. Úgy néztem, mintha az ő hibája lenne minden, pedig az csak egy élettelen fémdarab. A haragom hátterében egészen más dolog állt. Az egyik tanárom... Még csak igazi, jóindulatú barátom sem volt, aki ne gúnyolódott volna rajtam, vagy ne röhögött volna ki a hátam mögött. Én voltam a lány, akinek csak ismertebb, gazdagabb barátai voltak, habár ő maga nem volt pénzeszsáknak mondható. Nem baj, megfogadtam magamban, hogy igenis híres leszek, ha másképpen nem megy, akkor nem a jó értelemben...Hírhedtség esetén is ismert lehetek... Aztán már egészen más gondolatok töltik ki az elmém. Habár ezzel egyáltalán nem akarok kérkedni, mégis muszáj lesz megtennem. Eszembe jut egy kósza ötlet... Karba fonom a kezem, és magamban nyugtázom, hogy pár óra múlva lesz az utolsó esélyem, hogy ne bukjak meg matematikából. A számtan nem az erősségem, és hogy őszinte legyek, egy csöppet sem érdekel...amúgy sem ebből akarok megélni, hát kit érdekel. Bárcsak megszavaznák a Tanácsban, hogy többé ne kelljen számtant tanulni. Elmémben megjelent a kép, amint tanárom végignéz rajtam, mint aki sosem látott még nőt. Ráncba szökik a homlokom, és megkapaszkodom ebbe az utolsó "fűszálba". Igen, ez egy nagyszerű terv lesz...zseni vagyok. -nyugtázom magamban. Már csak az kell, hogy ne legyen bizonyíték, mert ha ezt megtudják, biztos vagyok benne, hogy bezárnak a börtön részlegbe, és ha 18 éves lennék, ki is repítenének azonnal. Nagy lendülettel elindulok az "otthonomba", ahol a szüleimmel kellett tengetnem a mindennapjaimat. Sosem tekintettem az otthonomnak azt a helyet, ahogy az egész Ark-ot sem. Lehajtott fejjel próbáltam elkerülni a feltűnést, és még így is úgy éreztem, hogy mindenki azt figyeli, mire készülök. Befordultam az egyik sarkon, és itt már nem is láttam embereket. Egy kicsit megkönnyebbültem, de amikor már majdnem a lakrészhez értem, belefutottam Byron-ba. Összeütköztünk, és ijedtségemben hátrahőköltem. -Oh, hello Byron. -köszöntem, miközben egy lépést hátráltam, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem terveznék semmit. Byron azok közé az emberek közé tartozott, akikkel "barátkoztam". Oké, oké, nincsenek barátaim, csak amolyan szövetségeseim... A barátág részemről ki volt zárva. Az érzelmek szintén, bár nem tudom, hogy ő mit gondol. Vajon elmondhatnám neki, hogy mire készülök?
Kezdőlap 
by 
