Lynx (nyugati klánvezető)

Szinte amióta az eszemet tudom, klánvezetőnek szántak. Volt persze az életemnek néhány éve egészen kicsi koromban, mikor még önfeledten játszhattam én is a többi gyerekkel, de ez olyan rövid ideig tartott, hogy elég kevés emlékképem van róla, azok viszont mélyen bennem élnek. Bár már akkor is állandóan azt mondogatták nekem, hogy én leszek egy nap a vezető, még ha ezt akkor nem is igazán értettem, érthettem meg. A sorsom már születésemkor eldőlt, hiszen az ilyesmit a reinkarnáció határozza meg. Azt mondják, én vagyok az elődöm elődje, csak új testben. Mi így váltogatjuk egymást, tulajdonképpen ugyanaz a két vezető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene minden egyes leszületésnél újra és újra keményen tanulnom, hogy alkalmas legyek a vezetésre. Hogy hiszek-e ebben, hogy én vezetőnek születtem? Hinnem kell. Ez a klánom túlélésének a kulcsa.
A családomat a klánon belül elég magas pozícióba emelte a születésem. Számos testvérem volt, öt bátyám és egy öcsém között én, mint egyedüli leánygyermek, a kiválasztott a vezetésre. Míg kicsi voltam, nem kezeltek másként a korombeliek, ugyanazt is tanultam, mint ők. Ez később, mikor tíz évesen az akkori klánvezető, az elődöm maga mellé vett, hiányzott is sokáig. Már nem játszhattam velük, hiszen tömérdek feladat és tanulnivaló szakadt a nyakamba. Egyébként sem tudtak mit kezdeni a helyzettel, sajnos szükségszerű volt, hogy eltávolodjam tőlük. Egy vagyok a klánommal, de a vállamat nyomó felelősség miatt mégis kicsit különálló közöttük. Mindenkire figyelnem kell, így azonban senkivel nem tudok igazán elmélyült, szoros kapcsolatot kialakítani. A klán tőlem függ, így én sosem mutathatom magam gyengének, hiszen ha belőlem elszáll az erő, hogyan várhatnám el az embereimtől, hogy kitartsanak?
Az egyetlen, aki mellettem állt és aki tényleg megértett a tanítóm, az előző klánvezér volt. Ő átérezte a vívódásaimat, a fájdalmaimat, a nehézségeket, a szorongást, amit érzek és igyekezett felvértezni mindazokkal az erőtartalékokkal, tudással és praktikákkal, ami ahhoz kell, hogy képes legyek elviselni és kézben tartani a helyzetet. Kamaszként nem mindig volt ez könnyű, de szorgalmasan tanultam és gyakoroltam. Meg akartam és meg akarok felelni. A családomnak, a népemnek.
Egy éve azonban olyan események vették kezdetüket, amire senki sem számított. Járvány ütötte fel a fejét a klánban. Senki sem tudta, honnan jött, régen nem pusztított már betegség ilyen mértékben közöttünk. Az évtizedek során klánunk hozzászokott a Föld zord körülményeihez, a sugárzáshoz és hittük, nincs az a betegség, aminek ellenszere ne lenne a klánunk birtokában. Híresen jó gyógyítóink vannak, akik minden növény titkát ismerik. Pökhendiségünk pedig nagy árat követelt. Nem tudni, honnan jött a gyilkos vírus, de végigszáguldott a klánon, nem kímélve kortól, nemtől, pozíciótól függetlenül senkit. Az elmúlt egy év alatt klánunknak közel harmadának életét követelte a gyilkos kór. Az elődöm, gyógyítóink minden intése ellenére rendszeresen látogatta a betegeket, mint mondta, vezetőként kötelessége erőt adni minden egyes emberének. Annál jobban fájt nekem, hogy engem viszont szinte elzárva tartottak, mint mondták, nem tehetem ki magam a veszélynek. Szenvedtem ettől, hiszen megbetegedett szinte az egész családom, gyerekkori játszópajtásaim közül is nem egy. Mégsem mehettem oda hozzájuk, még búcsút sem vehettem tőlük, mielőtt jobblétre szenderültek volna a betegség megannyi kínja után. Úgy tűnt, a gondviselés a vezetőnket megvédi a kórtól, hiába járt-kelt nap, mint nap a betegek, a haldoklók között. Néhány hónapja azonban ő is ágynak esett és rövid időn belül le is bírta őt a betegség, bármilyen hősiesen küzdött is ellene. Utolsó, hozzám címzett szavait is csak küldöttön keresztül kaptam meg, nem látogathattam őt sem.
Így esett, hogy néhány hónapja nyakamba szakadt a klán minden gondja. Én lettem a vezető. Váratlanul ért. Bár tanítóm utolsó szavai tudtomra adták, valójában már két éve készen állok, nem tudom, hihetek-e ennek. Akárhogyan is, helyt kell állnom, méghozzá legjobb tudásom szerint. A járvány megállíthatatlanul terjedt, ráadásul sem az okát, sem a terjedési módját, sem az ellenszerét nem sikerült egy év alatt sem meglelnünk. Így első döntésem klánvezetőként több volt, mint kegyetlen. A szívem szakadt meg, de a sorsára hagyattam minden fertőzöttet. Alig maradtunk már, főleg a gyógyítóink száma csappant meg, akik sokat érintkeztek a fertőzöttekkel. Nem volt más lehetőségem, mint elűzni, elvitetni a betegeket, magukra hagyva őket. Tudom, sokan helytelenítették a döntésemet, magam is sokat vívódtam, hadakoztam a lelkiismeretemmel, de a klánom szemében szerencsére volt annyi tisztelet a vezető iránt, hogy nem kérdőjelezték meg a szavamat és tették, amit mondtam. Végső soron, miután ezzel sikerült megállítani a betegség további terjedését, utólag elfogadták a döntésemet.
A járványt megállítanom tehát sikerült, de hosszú még az út ahhoz, hogy újra minden olyan legyen, mint régen. Nehéz időket élünk. Sokat és keményen kell dolgoznia mindenkinek a klánban. Minden emberre szükségünk van. Úgy hiszem, a hónapok alatt sikerült megszilárdítanom a tekintélyemet vezetőként, az emberek hallgatnak rám és elfogadják a szavamat, nem kérdőjelezik meg a döntésemet. Hozzá kell tenni, természetesen meghallgatom és megfogadom a nálam idősebb, tapasztaltabb és bölcsebb megmaradt tanítók tanácsait is. Igyekszem mérlegelni és minden helyzetben a klánom számára lehető legjobb döntést hozni. Még ha ezzel azzal is jár, hogy olykor keménynek, talán kegyetlennek is kell lennem. De a felesleges vérontást nem szeretem. Szigorú, következetes, de semmiképpen sem igazságtalan vezető törekeszem lenni, úgy érzem, jobbára sikerrel. Nem vagyok süket az embereim panaszaira, problémáira. Osztozom örömükben, bánatukban. Bár a hatalom, a felelősség elég magányossá is tesz. A népem öröme az én örömöm, a népem fájdalma az én fájdalmam. Ám ez fordítva nincs így. És még ha ez önző is, néha vágyom rá, hogy valaki igazán megértsen, támogasson. De ezt nem engedhetem meg magamnak. A vezetőnek csak a népe van. Még ha szíve így magányos is. Mint vezető, nem vagyok egyedül, de mint emberi lény igen. Ezt az áldozatot azonban meg kell hoznom a jövőért. A népem jövőéért. Én értük vagyok. Ez így rendeltetett.