A tető javításokra szorul, a gerendák után a léc következik. Mielőtt szétszedtük volna, ott, ahol szükséges, megnéztük, milyen is, és most abban reménykedem, hogy a technika valóban működik is, de eddig minden működik. A tető stabil, aztán pedig jöhet a nád. - Hiram, most miért túrod szét, rakhatom össze. – három köteget kezdhetek az elejétől, mert szétrágta a kötelet és fetrengeni kezdett a nádban. Nem tudok rá haragudni, ez azt jelenti, hogy otthon érzi magát. Megpaskolom az oldalát, aztán az utolsó mozdulattal letessékelem az összejátszott halomról és elkezdem összerendezni. - Feladod? – tekintek Manuelre, majd felmászok a létrán a tetőre és elhelyezkedem a megfelelő részhez, hogy el is érjem, amit felad, és fel tudjam tenni a helyére. Manuel furcsa fazon, az első perctől kezdve az számomra, valójában az egész kis csapat az. És szokatlanul ismerős érzés, hogy ismét csoportban vagyok. Az első nap azzal telt, hogy jelezzem, ha teher vagyok, hátráltatom őket, akkor máris szedem a cuccom és továbbállok, és hogy ez érvényes bármikor, nem akarok veszélybe sodorni senkit. Rám emlékeztetnek, fiatalok összes nyűgével, bár én sem mondhatom magam hejde öregnek. Derékból fordulok le a holmiért, majd átkarolva a köteget, fordulok. Látom a szemem sarkából, hogy valami mozdul, s csak fél pillanattal később esik le, mi az. Egy szögletes deszka, az egyik oldalán fogóval, hogy ezzel ütögessem be a köteget a helyére. - Fejre vigyázni! – ordítom el magam, s a tetőre dobom a köteget, majd a tető széléhez fordulva nézek le. - Mindenki megvan? – körbenézek, ahogy tudok, és tartani is kell magam, ne csússzak lejjebb.
Az új emberek befogadása mindig is lutri volt, már az elejétől kezdve. Ismeretlenekben amúgy is nehezen bízik meg az ember, hát még nehezebben él velük együtt. Idő kell, hogy több ember megszokja mások társaságát, hogy az emberekből ténylegesen csoport is legyen. Egy jól működő csoport. Eddig azok voltunk, de most Kain kidőlésének köszönhetően kissé megbomlott az eddig fennálló törékeny harmónia. Fontos tagja a csapatnak, éppen ezért remélem, hogy minél előbb felépül. Életerős fiatalember, nem egy betegség kéne, hogy elvigye őt. Nem gondolkodtam soha egyikünk halálán sem, de… neki egyszerűen nem ezt képzelném. Ő az a fajta ember, aki fegyverrel a kezében fog elesni. -Nem nekem találták ki a létrára mászást, attól tartok. – szolidan mosolyodom el, ahogy figyelem miként mászik feljebb. Nem arról van szó, hogy nem lennék képes rá. Törpe vagyok, nem rokkant. Azonban túl nagyok a távolságok a létra fokai között, nekem jóval nehézkesebb lenne feljutni oda, ahová quensel pillanatok alatt ért fel az imént. Ha már biztosan megvetette a lábát, akkor kezdem el csak neki feladni a tető rendbehozatalához szükséges anyagokat. Szerettem volna mindenképpen kivenni a részemet a munkából fizikálisan is, még ha csak ennyivel is tudok hozzájárulni. Soha nem használtam indokként a termetemet, megtették azt eddig mások is. Még időben hallom meg Quensel figyelmeztetését, így sikerül félrekapnom a fejemet, de kis híján így is felborulok, azonban még időben visszanyerem az egyensúlyomat. – Semmi gond, nem történt baleset. – szerencsére. Az hiányozna a legkevésbé, ha még valaki kidőlne. Már így is ingatag lábakon állunk, végre lehetne egy kis szerencsénk. – Csak óvatosan legközelebb. – mondom, ahogy a levert deszkát felfelé nyújtom, majd utána a kalapácsot is. – Gondolom nem ez az első csoportod. – szólalok meg ismét, közben továbbra is feladva a dolgokat, ha éppen szükség van rá. Egyedül odakint senki nem él meg huzamosabb ideig. – Mi történt velük? – természetesen hazudhat is, nem igazán lehet biztos abban, hogy az igazat mondja. De ez is több, mint a semmi.
- Nem is kértem. – vonom fel az egyik szemöldököm meglepetten. – Fentről elérem, ha felnyújtod. – mutatok a kötegekre, amik majd felkerülnek a tetőre. Igazodok mindenki képességeihez, és nem csak, mert így lehet túlélni. - Nem, nem azt mutattam, hogy rámászhatsz, Hiram! – teszem a kezem az oldalára és szelíd erőszakkal tessékelem le, a válasz egy értetlen toporgás a kötegek mellett. Már régen voltam csoportban és kevés olyan tagja van a csoportnak, akikre jelen pillanatban számítani lehet, márpedig a tél az közeleg és nem nézi, mi van kész és mi nem. Amíg egyedül voltam, addig ilyenkor melegebb helyekre vándoroltam, egyben hagyva regenerálódni a természetet a maga módján. - Bocs, nem direkt volt. – nagy bocsánatkérési litániákat senki sem kap tőlem, mert bár nyugodt vagyok, nem szokásom szavakat szaporítani. Lentről a fejem látni csupán, ahogy körbenézek. Nem esett senkire és piszok mázli, hogy Hiram nem kapta fel és rohant az eszközzel játszani. Jobban lecsúszok, hogy elérjem a felfelé nyújtott eszközöket, majd derékból felülök vissza. - Voltam csoportban, de akkoriban az időjárás nem volt túl kedvező nagyobb csoportokhoz ott. És én voltam a legesélyesebb, akit elsőnek elhagytak. – megértettem őket, mégis, több, mint két évtized és közöttük való felnevelődés... hiányoznak és ezért sem akartam újból csoporthoz kerülni. - Téged is kivetett az előző csoportod? Mióta vagy velük? Nem tudom, mi történt velük azóta, hogy elváltunk. Újabb köteg kerül fel, beillesztem a megfelelő helyre és ütögetni kezdem, hogy teljesen bele is menjen. - Honnan érkeztél? Én még ezt sem tudom, talán így jobb is. Nem vágyom így és nem is irigyelek egy klánt sem, nem is gyűlölök egyet sem, hogy kivetettek maguk közül. A boldog tudatlanság néha nagyon jó.
Kezdőlap 
by 
