Paul Slater

Álmomban sokszor egy mezőn voltam. Egy igazi, zöldellő mezőn, amelyet egy könyv illusztrációján láthattam. Csend volt, szinte még a bőrömet cirógató szellőt is éreztem, az illatokat, mindent. Visszatérő képek voltak, sokszor kötöttem össze azokkal, amik napközben történtek velem, és ez tudott a legjobban megnyugtatni. Valahol mélyen irigy voltam. Irigy olyan emberekre, akik már rég nem élnek, azokra, akik ott, a történelemben, sokkal előttem éltek, és akiké a Föld nevű, csodálatos bolygó volt a lakhelye. Az igazi, kék bolygó, minden szépségével együtt. Akik tényleg a földön járhattak.
És manapság ez már csak illúzió.
Régi, kopott lapokon pihentek a szavak, amiket eleinte anya, majd ahogy már magamnak is ment, én faltam. Kicsinek mesének tűntek, olyan helynek, ami talán sosem létezett, csak valaki fejében született meg, alkotódott. Aztán szép lassan jöttem rá, hogy a burok, amely körbevesz, az a mese, a valóság pedig az, amelyek a lapon hevertek. A könyvek sorra igazoltak mindent, és akkori, gyermeki fejem fantáziájának mérhetetlen alapot adott, később pedig olyan tudást, amelyet senki nem vehetett el tőlem. De nem akarok ennyire előre sietni.
Mindig is azt kívántam, hogy lehessen egy testvérem, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Itt az. Sosem értettem, főleg nem mikor még nemigen fogtam fel a szabályokat, hogy miért lenne az olyan nagy gond. Osztoztam volna vele mindenen, még a levegőn is, viszont megmaradt egy olyan vágynak, amely sosem fog teljesülni. Szerencsére, képzeletbelit sem kellett alkotnom, mivel társra leltem, barátra, akire úgy tekinthettem, mint egy testvérre. Még ha ki sem mondom, ezt érzem. És az évek elteltével ez így is maradt meg bennem. Ha mondani lehetne olyat, sovány vigasz az álomnak, de nekem tökéletes beteljesülés. Sok könyvet bújtam, és sok dolgot megoszthattam vele, amely nem süket fülekre talált. Akkoriban már én meséltem, olyan történeteket, hogy milyen volt odalent, milyen lehetne, ha ott élhetnénk, és mik pusztultak el. Ez nekem egyrészt volt szomorú, és csodálatos.
A meséből aztán közös álmok, és vágyak lettek. A szüleimnek nemigen tetszett eme lelkesedés, de mégis örültek, hogy volt előttem valami cél, még, ha nekik elképzelhetetlen volt az, hogy valós legyen belőle. Megtartották annak, hogy mindkettőnk fantáziája élénk maradt, és olyan dolgokban hiszünk, és lelkesedünk értük, amelyek már porlepte múltképek. Vagyis, ők hitték ezt. Mi pedig, a jövőnek.
Sok mindent megtanultam, amely odafönt is szükséges volt, és amelyről reméltem, hogy egyszer az lesz majd. Azonban mindig szigorúbbá vált a környezet, és ott lebegett előttünk az, hogy eljöhet egy második vég. Nem ismertem soha mást, mint az Ark, de mindig igyekeztem egy szebb helynek hinni annál, mint ami valójában. Kicsit talán bolondnak is hihettek, de nem érdekelt.
Végül viszont minden olyan gyorsan történt. Egy halk suttogás, egy pletyka, pár szó, de mi lelkesebbek lettünk, mind valaha. Annak híre, még ha kacsának is bizonyult volna, hogy odalent vár az új élet, olyannyira magával ragadott, hogy már hirtelen nem is számított. Ezzel keltem, ezzel feküdtem, és minden nap vártam, hogy valami új dolgot hallhassak, vagy épp azt, hogy bejelentsék, indulhatunk, eljött az idő. Aztán csend. Kínos, fájdalmas, kínzó csend. Csak a suttogás, és a találgatások maradtak.
Sosem voltam egy nagyon bátor alkat, mindig is belül maradtam mindennek, amit leszabályoztak. Még pislogni se pislogtam addig, míg nem lehetett. Magamat meghazudtolva tettem meg mégis azt, amelyről álmodni sem mertem. Szomorú voltam utána, mert anyáéknak csalódást okoztam, nem azt tettem, amire büszkék lehetnek. Mégis, ki tudott volna ellenállni? Csak pár, apró, igaznak tűnő információ kellett. Nem rabolni akartunk, nem olyan titkokat, amely valakinek alááshatott volna. Még bántani sem akartunk senkit. Csak szavakat, hogy a suttogás, a pletyka igazi vajon, vagy csak mese. És ekkor borult minden.
Mire felfogtam, hova kerültem, olyan távolinak tűnt a történet, mintha évekkel ezelőtt tettem volna. Egyszerre voltam dühös, csalódott, és szomorú. Féltem, mert tudtam, hogy a történet mivel végződik, és reménykedtem, hogy talán mégsem. Magamba zárkózva vártam a végre, arra, hogy valami történjen. Azt hiszem, olyan lehettem, mintha magam köré emeltem volna egy falat, és senkit nem akartam átengedni rajta. Vártam, és vártam. A végén nem reménykedtem semmiben sem.
A monoton napokat viszont elsöpörte az, amire, azt hiszem a mai napig nem tudnék másképp reagálni, mint akkor. Amikor közölték, hogy mi az ítéletünk, és mi fog velünk történni, olyan hévvel kezdtem el nevetni, hogy a könnyeim is kicsordultak. Azt hiszem, őrültnek néztek, és úgy tartották, megérdemlem a sorsom, ami majd odalent vár rám. Igen, ők ezzel akartak a halálra ítélni, és még ha az is várt volna rám odalent, örömmel fogadtam volna. Mert megtörtént a csoda: a meséből valóság lett.
És itt tartunk most. Élek, jobban nem is élhetnék, és jobb helyen nem is lehetnék. Azt hiszem, semmi pénzért nem mennék vissza. Senkiért. Önzően hangzik, de így igaz. Ez az én helyem, az én világom. A feladatom egyszerű, de nagyszerű, és sosem vesztem szem elől. Az életem most kezdődik csak igazán..
A nevem Paul Slater. 17 éve születtem egy hamis valóságban, és most az álmomban élek. Célom, hogy megismerjem azt a világot, amelynek meséit már betéve tudom, és ha maradandót nem is alkotok, remélem, hogy nevem egy papírdarab alján mégis szerepelni fog.
Addig is viszont..
Gyakorlatban mutatkozik meg az, hogy mennyire nehéz, ha idegen környezetben kell alkotni, és túlélni. Amit álomnak hittem, az igazából egy olyan nagy falat, amit csak kis részletekben tudok megrágni. Hittem, hogy amikor majd kilépünk, és elindulunk a világban, minden egyszerű lesz, de rá kellett jönnöm, hogy túlságosan naiv voltam. Az pedig még nehezebbnek minősült, hogy egy csapatba verődve érvényesüljünk. Elméletben minden oké, gyakorlatban viszont.. kibújik az a bizonyos szög, és megmutatkoznak a valódi arcok. Nekem ez váratlan volt, és igyekeztem nem kavarni a vizet, amely már így is háborgott. Mondhatjuk úgy, hogy sikerült, de mégsem. Igyekeztem kiállni a barátság, a barát mellett, de azt kell mondanom, néha már-már túl nehéznek bizonyult. Én nem akartam gondot, vitát, és mellette akartam állni, amikor viszont nehéz döntések elé állít a sors, a választás kínzóbb, mint ezer tűszúrás. Thomas próbált érvelni, kérni, de nem tettem, nem mentem vele. Gyávaságnak nem mondanám, de nem akartam elszakadni a csapattól sem, mert tudtam, nekem ez nem menne. Nem tudok egyedül alkotni, és hiába lennék mellette, csak hátráltatnám. Tanulnom kell, és megállnom a talpamon. Sikeresen kerültem úgymond a két tűz közé, mind odabent, mint pedig a kézzel fogható valóságban. Legegyszerűbb lett volna ketté szakadni, de lehetetlen volt, így maradtam. Egy hang azt súgja, hiba, egy másik, hogy jól cselekedtem. Érzem kissé a maró érzést, és adok igazat az elsőnek, de próbálok nyugtatni magamon.
A kitöltetlen lapok újraalkotásával nyugtatom magam, és vonulok vissza, ha soknak érzem a történéseket. A karperecem elhagytam, ebben a választásban szinte az ösztöneim döntöttek, mint a józan eszem, és talán ez a tettem volt az, ami feldúlta azt, ami köztem, és Thomas közt pihent. Beleestem a saját csapdámba a vitával, és sikerült minden olyat kiadnom magamból, amelyet végig sem gondoltam, vagy egyenesen rosszul fejeztem ki. Szörnyű volt. Sosem történt előtte ilyen, és sosem gondoltam, hogy eljön, és szerintem, ez az egész helyzet hozta ki belőlem. A nehézségek, az éhség, az, hogy minden csak úgy rám szakadt. Sikerült volna rázúdítanom minden terhemet? És ha igen, vajon ezzel löktem rajta azt a bizonyosat, amiért megtette? Nem tudom, és minden percben keresem is rá a választ, miközben rágódom azon, mitévő legyek. Néha elgondolkodom, hogy már akkor vele kellett volna mennem, amikor felvetette. De most.. tudom, hogy utána kell indulnom, és keresnem őt, de egyedül.. még mindig nem állok készen rá, a nyomás viszont nagyobb. És odabent is úgy érzem, hogy ezzel mit sem törődve kell meglépnem. Még mindig szokatlan, és idegen ez az egész. Egyelőre még várok, leginkább a kezdőlöketre, és arra, hogy merre tegyem, mivel jelenleg fogalmam sincs, merre lenne ésszerű. Addig is a csapatban maradva igyekszem hasznosnak mutatkozni, és eltanulni azt, hogy ne vesszek oda az első méterek után, ha úgy döntök, elindulok megkeresni őt.