Loutessa

Loutessa egy erdő magas fái között botorkált. A karja még mindig fájt, azon a helyen ahol beleégették bőrébe a kitaszítottak becsmérlő jelét. Hosszú hajába gallyak és levelek gabalyodtak bele, arcán és kezén vágások éktelenkedtek. Lunának, a hajónép vezérének bosszúját emlegetik, amik egy életre megmaradnak majd a bőrén. A seb ugyan begyógyul, ha csak el nem fertőződik ebben a piszokban, de a heg örökre ott fog maradni. Ez figyelmeztetés volt, és Tessa jól tudta. Figyelmeztetés, hogy ha visszamerne merészkedni Norfba akkor nem úszná meg pár mély sebbel. Akkor valószínűleg levágnák a karjait és a lábait, aztán belevetnék a tengerbe, hogy az ő hőn szeretett vize legyen a sírja is.
Pedig nem is csinált semmi rosszat. Vagyis, olyan ténylegesen szörnyű dolgot nem. Nem ölte meg az egyik társát, nem emelt el semmit sem. Vagyis, lopott, de nem örökre. Csak elkötött egy hajót, hogy megnézhesse vele a kék tengert, egyetlen órácska boldogságért kellett elhagynia a helyet ahol felnőtt, és ahol a szülei voltak. Még csak el sem búcsúzhatott tőlük. Igazságtalanságnak érezte az egészet, hogy bebörtönözzék azért, mert szabad akart lenni. Oké, megfordult a fejében, hogy fogja magát, és soha többé nem néz hátra. Hogy elszabadul a lopott hajóval és megkeresi az ígéret földjét, valahol a tengeren túl, hiszen az nem lehet, hogy csak ennyien maradtak.
Talán keresnie kellene magának egy új klánt, ami menne is neki, ha nem lenne a karján a még mindig tűzforró sebhely, ami azt hirdeti, hogy egyszer már hibázott, és, hogy soha többé nem lehet családja, mert olyan dolgot tett, amit keményen kell büntetni. Nem lesz már családja és ezt jól tudja, tudta akkor is, amikor elűzték. De nem volt ideje ezen agyalni, ugyanis sürgette az idő. Az éjszaka már elkezdett rátelepedni a zöld fákra, ezzel megnyitva az utat a dolgoknak, amikkel nem szívesen találkozna. Az este ugyanis sok szörnyeteg táptalaja volt, s nem csak paunától kellett rettegnie, hanem a kaszásoktól is. A vadon legveszélyesebb vadállataitól, azoktól, akik régen társai voltak, hasonlóak voltak az emberekhez, de mára, elkorcsosult, kannibálok lettek, akik mindent, és mindenkit képesek voltak hidegvérrel megölni.
Csak futott. Utol akarta érni az ezüstös, sápadt holdat, hogy még idejében el tudjon bújni, de a szerencse most sem – ahogy akkor sem, mikor visszatért a hajóval Norfba -, állt mellé. Megkerült egy nagyobb darab fát, és szembe találta magát egy kaszással. Egyedül volt, legalábbis Tessa nem látta a társait. Ideje sem volt reagálni, a férfi ugyanis hatalmas ütést mért bal karjára. Érezte és hallotta, ahogyan a csontja megreped és eltörik, a fájdalom élesen hasított bele, és futott fel a vállába. Hangosan felnyögött, de volt ideje rámarkolni a dárdájára, amit eddig sétabotként használt, és egy szúrással a férfi mellkasába állította azt. Csak nézte, ahogy az előtte álló élet elhagyja a földi testet, a porhüvely pedig az erdő mocskába hull, s nyitott szemeit a sötét égre szegezi. Tessa csak bámulta, majd felszívta a nyálát és arcon köpte a tetemet, aki meg akarta ölni őt. Magában elkönyvelte, hogy ez az egyed még csak most kezdhette el űzni ezt az emberevő szakmát, és ilyen korán meg is kellett halnia. Kár érte.
Tovább haladt, miközben a feje felett lévő csillagokat bámulta, szinte csak vonszolta a karját, amit mozdítani sem tudott, mert ha csak megpróbálta felemelni égő és keserves fájdalom futott végig, szinte az egész bal oldalán. Nagy szüksége lett volna egy gyógyítóra, vagy valakire, aki megszünteti ezt a szörnyű érzést, amit a sérülései együttes erővel okoztak neki, de erre nem is számított. Sőt, már eleve fel volt készülve arra, hogy utol fogja érni a halál, akár hová is bújik előle.
Sokáig bolyongott még, szerencsésnek érezte magát, hogy egy vaddal sem találkozott, mire végre talált egy biztonságosnak tűnő barlangot. Óvatosan, lassú léptekkel kereste mag a lyuk mélyét, ahol meg akarta húzni magát, és örömmel nyugtázta, hogy nincs odabent senki és semmi. Itt már békességben átadhatja magát a fájdalmaknak és az általuk érkező gonosz halálnak, ami majd elkalauzolja a végtelen tengerekre.
Lerogyott hát, hátát a falnak vetette és behunyta a szemét. Minden, amit átélt, minden, amit érzett ránehezedett a testére, mintha csak vasból készített pokróccal takarták volna be.
-  Ki vagy? – szólította meg egy hang, ő pedig büszkén válaszolt rá.
- Valaki, aki készen áll meghalni – lábdobogás, ahogy a talpak a talajhoz ütődnek. Valaki a hóna alá nyúlt, és felemelte őt, a lábára állította, de Tessa nem nyitotta ki a szemét, biztos volt benne, hogy a holtak angyala jött el érte.
- Ne hülyéskedj! Nem fogsz meghalni! – a hang egyre erőteljesebb volt, és a fogás is szorosabbá vált. Tessa pedig kinyitotta a szemeit, és egy fiút látott maga előtt. Egy igazán meglepett arcú, szőke fiút.