Sasha the little wings

Ton DC. Ideszülettem én, csaknem húsz évvel ezelőtt, s már akkor is ilyen volt, mint most. Szeretek itt élni, nem panaszkodom, de mindig is érdekelt, hogy mi van ezen a városon kívül. Még egyszer sem léptem át a határokat, pusztán a város széli erdőkbe merészkedtem el, de hallottam történeteket emberekről, akik más emberek húsából lakmároznak, és suttognak olyanokról is, akik az égből zuhantak le ide, a bolygónkra azért, hogy elvegyék azt tőlünk.
Személy szerint már kinőttem a gyermekmesékből, s tudom, hogy az emberek nem zuhanhatnak csak úgy le ide a semmiből. Bizonyára van egy űrállomásuk, vagy egy űrhajójuk, ahol laknak, amivel elmenekültek innen mikor megtörtént a katasztrófa, most pedig vissza akarják foglalni a földjüket, de ez már nem az övék. Ez a miénk, mi építettük fel újból, mi tettük azzá, ami most. Az őseink tették élhetővé.
- Sasha, itt vagy? – üti meg a fülem egy ismerős hang, én pedig gyorsan felpattanok a fa tövéből, ahol eddig csücsültem. Igazából azért jöttem ki ide, a legközelebb eső erdőbe, hogy gyógynövényeket szedjek, hiszen gyógyítónak tanulok, és egy gyógyító nem maradhat alapanyagok nélkül. Mikor meglátom, hogy ki a látogatóm elsőnek elpirulok, majd elnevetem magam.
- Szólhattál volna, hogy te vagy az Darren, akkor nem keltem volna fel a földről – mondom, mire ő is nevetni kezd. A férfi mindig vonzotta a nők tekintetét a városban, s mégis mintha én lettem volna az egyetlen, akivel olyan sok időt eltölt, mondhatni túl sok időt fecsérel el rám, amikor sokkal fontosabb dolgokat is tehetne, lévén, hogy ő tanító. Mindent tud, és mégis szinte minden nap felkeres pár perce, különböző indokokkal. Persze, számomra ez igazán imponáló, sőt, nem tagadhatom, hogy nem keltette fel az én figyelmemet is szikár termete, és különösen szép, karakteres arca, de volt valami, ami felett nem tudtam olyan könnyedén elsiklani. Mégpedig a korkülönbség. Csaknem tíz évvel volt idősebb nálam, ő már akkor írt és olvasott, amikor én még ott fickándoztam édesanyám hasában.
- Azt hallottam, hogy kijöttél gyógynövényeket gyűjteni… - mondja halkan, majd gyengéden megérinti a könyököm – hányszor mondjam még, hogy a város határterületeire nem biztonságos egyedül kijönni? – hangjában enyhe aggodalom cseng, mire csak felvonom a szemöldököm.
- Ugyan, nem lesz semmi bajom – mondom dacosan, s hátat fordítok neki, s már épp indulnék is befelé a fák közé, mikor megérzem a kezét a derekamon. Egy rántással fordít szembe magával, olyan közel kerülök hozzá, hogy érzem a leheletét az arcomon, s fel kell emelnem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Csak vigyázz magadra. Te is tudod, hogy a darabolók nem a legjobb barátaink, akkor sem, hogyha te nem vagy elítélős típus. Óvakodj a határtól.
Megforgatom a szemem, eszembe jut, hogy ő nem is tudja, és nem is fogja megtudni, hogy mit tervezek, pedig ma este meg fogom tenni. El fogom hagyni ezt a helyet. Meg akarom tudni, hogy honnan jöttek az égi emberek, és meg akarom érteni, hogy egyáltalán miért jöttek ide.