✖ Dahlia Hemswood

Az első nap a Földön. Hihetetlen!... Mindannyian ábrándoztunk már arról, milyen lehet itt, mi lenne, ha képesek lennénk itt élni, de őszintén; én sosem gondoltam, hogy ez valaha bekövetkezik. És tessék! Itt vagyunk. Élünk. Megérte az a kicsit sem zökkenőmentes „utazás”, sőt az a megrázó becsapódás is. Megérte kockáztatni és rettegés nélkül meghúzni a kart, mely megsemmisítette a falat közöttünk és a természet között. Megérte bátran lélegezni a friss levegőből, mely akár toxikus is lehetett volna – de végül nem volt az. Sőt, még Octavia-t felhergelni is megérte „a lány, aki a padló alatt élt” felszólalással, hogy ezután vállalja a kockázatot, és megmutassa; nem fél, rettegés nélkül hagyja el a hajót. És megtette. Mindenki reményt nyert a már meglévő hithez.
A legtöbben izgatottak voltak, ám voltak olyanok is, akik továbbra is azt hajtogatták, hogy itt fog a vesztünk érni. Mindenki sürgött-forgott, és miután kiderült, hogy rossz helyre érkeztünk, egy kisebb csapat elindult élelemért – mert nehogy már túléljük az utat, a mindenféle méreggel teli Földet, és aztán meghaljunk éhen. Elég lehangoló sztori lenne, valóban.
Hamar leszállt az éj, és következtek az újabbnál-újabb csodás tapasztalatok. A fénylő növények. Ámulatba ejtően hatott.
Elvonultam a többiektől, leültem egy farönkre, azzal a céllal, hogy a csillagokat figyeljem. Milyenek lehetnek mégnagyobb távolságból? Mondanám, hogy szebbek, ragyogóbbak, de nem voltak azok. Aprók voltak és nagyon-nagyon távoliak. Nem hittem volna, hogy az élhető Földről visszavágyok valaha abba a borzasztó bezártságba, de hirtelen honvágyam lett. A szüleim hiányoztak. Az is benne volt a pakliban, hogy sohasem látom őket viszont. Ki tudja mik történnek éppen odafenn. Ki tudja hány embert ítéltek halálra, mióta mi itt vagyunk, oly távol.
Hirtelen arra figyeltem fel, hogy valaki helyet foglal mellettem. Egy fiú volt az, nem ismertem fel, talán nem is láttam még.
- Mit követtél el? – kérdezte, én pedig éreztem a gúnyt a hangjában – Mi a történeted? – folytatta immár komolyan, érdeklődve.
- Tényleg esti mesét akarsz? Nem nőttél te még ki abból? – kérdeztem válaszra várva, közben pedig fontolgatva, hogy ha arra kerülne a sor, szeretném-e megosztani vele életem darabkáit.
- Van időnk. – felelt szűkszavúan.
- Hát jó. – egyeztem bele úgy, hogy még a nevét sem tudtam az úriembernek. Őszinte leszek. – Dahlia Hemswood a nevem, de figyelembe véve, hogy fél perc csacsogás után a történetemet mesélem, neked csak Lia. – kis szünetet tartottam, hátha kap az alkalmon és bemutatkozik, de szerintem meg sem fordult a fejében – Tisztázzuk; nem vagyok bűnöző. Azt hiszem, nem követtem el semmi törvényelleneset, egyszerűen csak naivan bíztam olyasvalakiben, akiben nem kellett volna... – újabb szünet következett gondolataim összeszedése végett.
Josh-t tizennégy éves koromban ismertem meg, rengeteg időt töltöttünk együtt, lépni mégis csak egy év elteltével léptünk, még ha véleményem szerint jóval korábban is megtehettük volna. Így vette kezdetét tizenöt éves koromban az első komoly kapcsolatom. Szerettük egymást – tényleg. Azt hittük örökre együtt maradunk, micsoda csacskaság is volt az...
Tudom, hogy én hibáztam, de mentségem talán az, hogy fiatal vagyok és kétségtelenül kíváncsi. Én épp a tizenhetet töltöttem be, ő pedig épphogy áthaladta a tizennyolcat. Milyen tökéletesen illik egymáshoz a két szám, nem igaz? Ha engem kérdeznek, nem tudnék rá választ adni, nem igazán foglalkoztat a dolog. Annál inkább foglalkoztatott az a helyes fiú az őrségből. Fiú, férfi... Nem mindegy? Huszonkettő volt, egyáltalán nem sok. Nem akarom kerülgetni a témát, nem ezért kezdtem bele.
- ...Titokban találkozgattunk. Nem irányított, ő is, és én is jobbnak láttuk, ha a kapcsolatunk kettőnk közt marad. Azt hittem, kezemben van az irányítás, és nem is csúszhat ki aközül, a titkunk is biztonságban van. Igazam volt – tényleg biztonságban volt, nagyon is. Egy hónapja bujkáltunk már és ebből az alkalomból meglepett egy gyönyörű karkötővel. Aranyos gesztusnak tartottam és egyben hatalmas túlzásnak. Egy hónap egy olyan kapcsolatban, melyről senkinek sincs tudomása és hirtelen nekem ajándékozza az édesanyja karkötőjét, ami közelről és messziről nézve sem tűnik olcsó bizsunak. Nem akartam elfogadni, rengeteg magyarázkodást kerültem volna el vele, amúgyis. Aztán csodák-csodájára elfogadtam – én ezt sorolom be életem legnagyobb hibájának. Nem kellett túl sokat várni, míg az események beindultak; egy nő bejelentett egy lopást, a lopott darabot hamar megtalálták a csuklómon, sarokba lettem szorítva – ha hallgatok, bebörtönöznek, ha beszélek szabad maradok és szétesik a magánéletem – ,hoztam egy rossz döntést és elkezdtem magyarázkodni, ám senki sem hitt nekem, a „nagy szerelmem” átvert, előttem hazudtolta meg a vallomásomat, én a fiatalkorúak börtönébe kerültem, ő ma is éli tovább a boldog életét, itt a vége fuss el véle. – hadartam el a végső mondatokat, vidáman, tettetve hogy meg sem érintett. – Te jössz... – tereltem el magamról a figyelmet, arra számítva, hogy amiért ő börtönbe került sokkal veszélyesebb, és kevésbé szánalmasabb, mint amiért én tartok ott, ahol.