Corvus - There will be blood

Nagyjából 193 magas lehet, hozzá 90 kg-ot nyom, de persze ezeket nyilván senki nem mérte le pontosan az utóbbi időben. Szikár, izmos alkatú, erős testfelépítésű, ahogyan az egy harcostól, mi több, klánvezértől méltán elvárható. Hosszú, barna haja általában a vállaira omlik, van, hogy összefogja, vagy ahogy éppen kedve tartja, úgy hordja. Körszakállt visel, melyre igen kényes, s alapvetően önmagára igényes. Szemei barnák, ám nélkülöznek mindenféle emberi érzelmet, egy halottnak is elevenebb pillantása van. Sosem tudni, mit forgat épp a fejében, mivel érzelmei a legritkább esetben ülnek ki arcára, az is vitatott, hogy egyáltalán rendelkezik ilyesmivel. Bőrből készült vértet visel, amit itt-ott megerősítettek fémmel is. Egész megjelenése és kisugárzása tiszteletet parancsoló, ugyanakkor van benne valami, amitől az ember hátán a hideg futkos. Talán az, ahogy méregeti a vele szemben állót, akár egy ragadozó, mely a legjobb pillanatra vár, hogy lecsaphasson. Sosem lehet tudni, hányadán áll vele az ember fia.
Testét számtalan heg borítja, valamint különféle tetoválások, melyek igen változatos mintákat alkotnak.

Corvust egy régebbi korban gondolkodás nélkül szociopatának kiáltották volna ki, s a társadalom kivetette volna magából. Kész szerencse, hogy a jelenlegi világba tökéletesen passzol, hiszen minden a túlélésről szól, s ő aztán bármire képes érte, valamint azért, hogy a céljait elérje. Nem rendelkezik emberi értelemben vett érzésekkel, csupán azok felszínes leképeződésével. Megtanult mindent, ami ahhoz szükséges, hogy másokat irányítson, befolyásoljon, de gondolkodás nélkül vágná át a leghűségesebb harcosa torkát is, ha az érdekei éppen úgy kívánnák. Veszélyes, mind ellenségként, mint szövetségesként, mert nincsenek erkölcsi aggályai, nincsenek gátak vagy határok, nem köti őt semmiféle szabály, s nincsenek kétségei afelől, hogy amit tesz, az helyes.

Parancsnok. Igen, ez az a megszólítás, amit önmagammal szemben méltónak érzek. Erre születtem. Erre neveltek. Megjártam számos csatát, háborúkat vívtam, embereket öltem és vesztettem el, megtettem mindent azért, hogy elvegyem azt, ami jár. Oly' közel a cél, s mégis oly távolinak tűnik... főleg, ha Lexára nézek, s a többi vezérre, kik vak kutyaként követik, fényesre nyalva a lábnyomát is... Mindenki behódolt neki, nem látják, valójában milyen gyenge lábakon is áll az uralma... Nos, talán nem mindenki. Én biztosan nem. Mellé álltam, mikor az érdekeim úgy kívánták, de ez nem jelenti azt, hogy nem ragadnám meg az alkalmat arra, hogy fültől fülig érő vörös vigyort vágjak rá. Egyesek árulásnak neveznék, mások csupán természetes kiválasztódásnak. Persze egyesek már azt is árulásnak érzik, hogy egyáltalán felmerült a lehetősége annak, hogy békét kössünk a Skaikrukkal. Őket kell megtalálnom, azokat, akik mind ugyanazt érzik, amit én is, de nem mondják ki, még nem. Kell valaki, aki összefogja őket, aki megmutatja, hogyan kell viselkednie egy igazi Parancsnoknak. Együtt, a tizenkét klánt összefogva, bármikor eltörölhetnénk a Föld színéről az égi embereket, és a hegyi népet is. Sokan fognak meghalni, de így kell lennie. Ez az egyetlen út. A vér, vért követel. Egyetlen bűnöm, hogy akarom, ami jár.
Itt állok, vele szemben, nézem, ahogy ül a trónján, önmaga fontosságának és pótolhatatlanságának teljes tudatában. Lexa. Valójában nem gyűlölöm őt. Megvetést érzek iránta, s valahol némi irigységgel vegyes tiszteletet, mert nem lehet elvitatni tőle bizonyos érdemeket. Sziklaként állok az elszabaduló indulatok tengerében, egyedül én őriztem meg a hidegvérem, amikor szóba került a békekötés lehetősége. Arcomon semmiféle érzelem nem látszik, szinte pislogás nélkül nézek a Parancsnok szemébe. Pillantásunk összeér, majd egy teljes percig nézünk egymással farkasszemet, míg a többiek pusmognak, morgolódnak, zúgolódnak, ám végül be fogják adni a derekukat. Árulás volna, ha nem így tennének. Tudom, hogy nekem is így kell tennem, legalábbis egyelőre. Lassan bólintok a Parancsnok felé, s esküdni mernék rá, hogy ő is így tett. Hátat fordítok, számomra a tanácskozás véget ért. Egyébként sem lehetne annak nevezni, Lexa csak közli, mik a szándékai, mi többiek pedig elfogadjuk, vagy ellenséggé válunk. Nem hagyott túl sok lehetőséget...
Egyedül a csizmám ver visszhangot a folyosón, ahol egyébként egyedül maradok a gondolataimmal. Még nincs vége. Nem mindenkinek tetszik az út, melyre rálépni készülünk, ez világosan látszott. Még nem jött el az idő, de hamarosan... Én tudok várni. Évek óta azt teszem, kevés nálam türelmesebb ember van.
Hosszú az út az épületig, ahol elszállásoltak az enyémekkel együtt. Mivel nem vagyok követ, nincs saját lakosztályom a központi toronyban, de őszintén szólva nem is érdekel. Ott a falnak is füle van, itt pedig a sajátjaim között vagyok, akik, ha nem is okvetlenül szeretlek, de félnek tőlem és tisztelnek. Őszintén szólva magasról teszek rá, mit éreznek velem kapcsolatban, amíg teljesítik a parancsaimat. Számomra ők mind, még a saját népem is, feláldozhatók. Eszközök csupán, amiknek hasznát veszem a céljaim elérésének érdekében, ugyanakkor eszköznek igen kiválóak. Nem hagynak túl sokáig magamra a gondolataimmal, de ez valójában várható volt. Szép lassan elül a zsivaj, helyét átveszi a feszültséggel terhes csend. Mind engem néznek, tőlem várnak magyarázatot, mindarra, ami körülöttük történik. Nem odázhatom túl sokáig, így inkább nagyot sóhajtva felállok, szembenézek a népemmel. Legalábbis azzal a pár tucat harcossal, akiket magammal hoztam. Mind feszülten figyelnek rám, magamon érzem a tekintetük súlyát. Ez az alig húsz ember áll hozzám talán a legközelebb. A legjobb harcosaim, az utolsó csepp vérükig lojálisak hozzám, talán ők állnak a legközelebb ahhoz, amit családnak nevezhetnék. A vér csak rokonná tesz, de a hűség kovácsol családdá, egységgé.
-A Parancsnok meglehetősen világosan közölte a terveit. -kezdek bele lassan, minden szót alaposan megrágva. Két öklömmel az asztalra támaszkodva kissé előredőlök.
-Lexa békét akar kötni a Skaikruval. -dobom be közéjük a bombát, ami éppen úgy robban, ahogy gondoltam. Egyszerre kezdenek beszélni, mutogatnak, a zajszint egyre magasabb lesz, ahogy az indulatok elszabadulni látszanak. Éppen úgy, ahogy korábban a tárgyalóteremben is, mikor Lexa befejezte a beszédét, csak éppen ott senki nem mert volna nyíltan szembemenni vele. Végül megunom a kiáltozásukat, öklömmel az asztalra csapok, mire egyszerre síri csend lesz, mintha elvágták volna a hangszálakat, mindenki lassan újra rám figyel, s visszaereszkedik a helyére.
-Azt mondtam, Lexa akar békét kötni velük. -lassan, tagoltan beszélek, megfelelően hangsúlyozva a szavakat, hogy ők is megértsék, mire akarok ezzel célozni.
-Sokan elégedetlenek a döntéssel, érthető módon. -teszem hozzá, mintha ugyan nem volna nyilvánvaló.
-Természetesen azt tesszük, amit a Parancsnok mond. -hozok végül döntést, ami könnyebben ment, mint gondoltam. Ez éppen az a helyzet, mint amiben alig egy fél órával korábban voltunk. Az embereim nem ellenkezhetnek velem, ahogyan én sem tehettem, pedig szeretnének, látom rajtuk, hogy forr a vérük a béke gondolatától.
-Túl sokan támogatják a háborút, mind a két oldalról, előbb utóbb valaki elvét egy lépést, s akkor... -elégedett mosollyal egyenesedek fel újra, ahogy látom, érzem, hogy végre megértették, mit akarok ezzel az egésszel, hogy hová is akarok kilyukadni.
-A Parancsnok sem él örökké. -egy pillanatnyi döbbent, néma csend követi az utolsó mondatom, majd egyszerre hangzik fel, húsz torokból a nevem újra és újra.