El sem hiszem, hogy Nicholas rávett a tábor elhagyására. Szinte hihetetlen, mit nem képes megtetetni velem. Ugyan nem adtam könnyen magam, neki is kellett valamit tenni ezért, vagyis majd csak tennie kell. Azt mondta, neki teljesen mindegy mi kérek tőle, viszont még én se tudtam dönteni, így majd a jövőre hagyom ennek a dolognak a végét. Bár lehet arra fogom kérni, beszéljen őszintén az állapotáról, de nem akarom kihúzni belőle harapófogóval, ha titokban akarja tartani. Egy sóhaj hagyta el a számat, amíg a kapu előtt vártam rá. Már vagy 5 perce ott álltam, de csak nem jött. Megígérte, hogy pontos lesz, csak ő jön és a közelbe megyünk. Nem tudtam eldönteni, várjak-e tovább, vagy inkább kezdjek el keresgélni, így rengetegszer néztem a kijáratra, majd hátra is az emberekre. Aztán inkább maradtam ott, ahol vagyok. A végén még elkerülnénk egymást, ha a keresésére indulok, azzal meg nem lesz semmi gond, ha csak a várok még egy darabig. Maximum egy 10-05 perc múlva visszamennék a szobámba. Azért örökre nem fogok rá várni. - Victoria. - ismét megfordultam, és végre megláttam Nicholast, ahogy jött felém. Megvártam, míg hozzámér majd csak néztem rá, hátha mond valamit. - Bocsáss meg a késésért, akadt egy kisebb probléma, amit meg kellett oldanom. - hadarta el, amire én csak rámosolyogtam, hogy tudja nincs semmi gond ezzel. Együtt az ajtóhoz léptünk, p meg kinyittatta. Neki egy pillanat se kellett, rögtön kilépett. Én viszont csak néztem a fákra és az ismeretlen területre. Nagyot nyeltem, majd tettem egy lépést. Viszont még mindig nem mentem ki. - Victoria... - sóhajtva szólalt meg, és visszajött mellém. Lenézett rám, és a vállamra tette a kezét. - Tudod elég vicces, hogy te, a pszichológus rendelkezel ilyen mértékű félelemmel, amit nem vagy képes legyőzni. - vigyorgott rám, amit én nem viszonoztam, mert sajnos igaza volt. - Tudom... - sóhajtottam. Szerencsére ezután kézen fogott és finoman kivitt a kapun át. Az bezárult mögöttünk, én meg mély levegőt vettem. Tudom, hogy nem kellene ennyire tartanom egy kis sétától, de nem tehetek róla. Akármennyire is érdekel mi van a Földön, rettegek, mert nem ismerek itt semmit. Nicholas elengedte a kezemet, és elindultunk. Ahogy mentünk egyre beljebb, és először megláttam a sok új dolgot, teljesen eltűnt a félelmem. Élvezni kezdtem, hogy kint vagyunk. Nem tudom mennyi idő után, de valami zajt hallottunk meg. Először csak csöndre intett, majd hirtelen a kezembe nyomott egy kést. Éreztem, hogy megint pánikolni kezdtem. Az meg nem segített, hogy elment megnézni mi is történt. Szerintem vagy 20 percig állhattam ott egyedül, kétségbeesve, majd halkan a nevét kezdtem el mondani. Ennyi ideig biztos nem tarthat ez el. Alig bírtam gondolkodni, így talán a lehető legrosszabb döntés mellett maradtam. Elindultam arra, amerre p, de hamar rájöttem, hogy ez badarság volt. Gondoltam visszamegyek oda, ahonnan jöttem, viszont ahogy körbenéztem, minden ugyanolyannak tűnt. Véletlen szerűen elindultam valamerre, bár semmit nem ismertem fel. Kezdtem nagyon kétségbeesni, még az adott kést is elhagytam valahol útközben. Fogalmam se volt, hol vagyok, amikor hirtelen valaki megszólított. Riadtan néztem körbe, és hamar megpillantottam a nőt. Ugyan angolul szólalt, meg, de tudtam, hogy nem közénk tartozik. Egy darabig csak néztem a földire, közben töprengtem a lehetőségeimen. Futok, vagy beszélek, ezek körül választhatok. - Mondhatni jól...- motyogtam. - De elvesztem, hogy őszinte legyek és fogalmam sincs merre kellene mennem. Esetleg nem tudnál segíteni? - kérdeztem bátortalanul. Nem tudom, hogy jó döntés-e földiekkel szóba elegyedni, viszont nem tűnt veszélyesnek. Mondjuk mit tudok én, aki most először van a táboron kívül?!
Nem akar hajnalodni, sötét, hűvös szél fúj a hosszúra nyúlt éjszakában. Apró állatok motoszkálását, az éjszaka ragadozókkal teli hangját nem hallom. A keserves sírás betölti az elmémet, rácsimpaszkodik minden idegszálamra. Tehetetlennek érzem magam, ahogy a pici, forró test hozzám simul, majd hirtelen hátra veti magát a karjaimban. Nem szeretnék sírni, nyugtalannak mutatni magam, még jobban megijeszteni Hawkot. Így csak ringatom, miközben Manroop hideg vizet hoz a közeli patakból. Óvatosan belefektetem a tároló edénybe, a háta mögül félek kivenni a kezem. Szabad kezemmel rá fröcskölöm a vizet, mire az apró torok egyre jobban megerőltetve magát sír. — Tudom, de így majd elmúlik a lázad — halkan, búgó hangon beszélek hozzá, szomorkás mosollyal az arcomon. Lassan a szavaim mesévé szövődnek, reménykedem benne, hogy ez majd segít el csitítani a picit. Néha felnézek, tekintetemmel Manroopot keresem, aki összetákolt kunyhónk előtt ül, a tüzet élesztgeti. Én hagytam bealudni, de erre már tényleg nem tudtam gondolni. Hawk egyre nyugtalanabb, úgy rugdossa a vizet, mintha legalább úszni próbálna. Apró öklével csapkod, kifröcskölve a vizet. Ez így nem lesz jó. Kiemelem, egyik kezemmel magamhoz szorítom, míg a másikkal a pólyájának használt ruhát beledobom a vízbe, majd leterítem a földre, belefektetem Hawkot, és mielőtt még megpróbálna hasra fordulni, gyorsan beletekerem. Újra felsír, kapálózni próbál, de nem hagyhatom magam. Megpróbálom kizárni a hangokat, csak arra figyelni, amit megtanultam. Felidézni, amikor ugyanezt tettem, miközben aggódó anyák, apák figyeltek, készen, hogy bármikor kikapják a gyermeküket a kezemből. Szeretnék otthon lenni, itt látni Rohant, hogy megnyugtasson, vagy legalább erőt adna. Mikor végre valahára, a nap első sugarai átszűrődnek a vastag felhő rétegen Hawk elalszik. Kimerülten esik össze. Órákig félek megmozdulni, ha csak egy kicsit is megremegek fel fog ébredni. Tudom, hogy muszáj lesz felkászálódnom, majd elindulnom, hogy gyógynövényeket gyűjtsek. Az alvó testet nem merem a szokásos módon a derekamra kötözni, helyette, mint újszülött korában a mellkasomhoz erősítem. Hátha a szívverésem hangja megnyugtatja, és nem fog felébredni.
Kezemen egy kosár lóg, benne a gyógynövényekkel. Szeretném elhinni, hogy ez teljesen elég lesz a gyógyulásához. De láttam már gyerekeket elhallgatni anyjuk ölében a láztól, fenn akadó szemekkel. A gondolattól kezem automatikusan védően Hawk fölé emelkedik. Megcsókolom a hajas fejecskéjét. Erre cuppogó hangot ad ki, majd megfordítja a fejét. Most, hiába érzem, hogy forró, látom az izzadtságtól csatakos haját, mégis olyan nyugodtnak tűnik. Félek, hogy ez bármikor elillanhat. Átmeneti gondtalanságomból egy ág roppanása hoz vissza. Kezem a ruhámban elrejtett kés felé kúszik, miközben a hang irányába lépkedem. Ügyelve arra, hogy ne csapjak zajt. Azonban mikor meglátom a nőt, nem egy ellenséggel találkozom szemben. Ruhája furcsa, nem ide való, arcán talán a kétségbeesés tükröződik. Pontosan nem tudnám megmondani. Elteszem a késem. Itt semmi veszélyes sincs. — Jól vagy? — szólalok meg angolul, hogy biztosan értse a szavaimat. — Szükséged van segítségre?
448 szó | csöndben írtam, szóval nincs zene | remélem nem haragszol, hogy ilyen sokáig kellet várnod
Kezdőlap 
by 
