Lynx & Nishka - Kérlek, ne ölj meg!

Már rutinszerűen fogom az egyik kezemben Hawkot, miközben a másikkal egy, mára már megtépázott ronggyal kialakítom neki a helyét magamon. Lassan elég nagy lesz, hogy a csípőmön hordozzam, ami számomra valahogy sokkal kényelmesebb, azonban most még a legegyszerűbb kengurut készítem. Úgy vettem észre nagyon élvezi, hogy ilyen közel van hozzám, én pedig szeretem kihasználni, hogy a kezeim nincsenek lekötve. Megnyugtatom magamat, hogy a lábai szép "M" betűt formáznak, majd bedugom az ujjamat a kis pofija alá, hogy megnézzem, nem esik-e a feje a nyakára, úgy könnyen megfulladhat. Összepuszilom sötét hajával borított fejecskéjét, amitől mindig hangosan kiabál.
Szeretem, hogy a folyamatos vándorlás és káosz közepette kialakult egy fajta napi rutinunk. Még ha nevetségesen hangzik is, ezek a kis dolgok segítenek átvészelni a napok legtöbbjét. Olyan, mintha lenne valami otthonnak csúfolt helyem.
Baba, mosdás, öltözés, kenguru, gyaloglás, alvás.  
— Eszi a ruhádat — ásítja egy hang a lábamnál. Manroop kótyagos fejjel, és kócos hajjal kászálódik fel éppen. Nem számítottam rá, hogy ilyen korán fenn lesz, az éjjel hajnalig vadászott, de bosszúsága ellenére semmit sem hozott. Ez is a rutin része.
Hawk megkaparintotta a hátamra terített kendő egy darabját, a lyukacsos anyag nagyobb darabját próbálta a szájába tömni, az egész öklével egyetemben. A kendő anyám keze munkája, hasonló csomózással készült, mint a halászhálók, csak az erős, éles anyag helyett, puha bolyhos fonalból készült.
Óvatosan, különösebb erőkifejtés nélkül vettem ki a fiam szájából az anyagot, mire megpróbálta mind a két öklét egyszerre befalni. Apró mosolyt csal ki belőlem a jelenet, ahogy nagy izgatottsággal próbálkozik. Letelepszem összetákolt menedékhelyünk földjére, jobban mondva, az arra terített széna, és rongyhalmazra. A lány a karomat cirógatja, miközben szabad kezére támaszkodik.
— Te pihenj, én elindulok a folyó mentén — vázolom elég nagy vonalakban a mai "programunkat". — Sötétedésre vissza érek.
Nem is vártam válaszra, láttam, hogy Manroop még nincs olyan állapotban, hogy ebből többet is felfoghasson, de végül is minden nap ugyanezt játsszuk el.
Valahogy az a kép élt bennem, hogy a városok, a klánod védelme nélkül az élet veszélyes, darabolók végeznek veled, vagy állatok tépik szét a húsod, de eddig minden különösen nyugodt volt. Egy hosszú folyót követtünk, egyes részein inkább csak csermely. A víz közelsége csekély, és felszínes darabkája volt távoli énemnek. Annak, aki gyerekként ruháit a parton hagyva szaladt bele a hideg vízbe, aki elkötötte apja csónakját, hogy naphosszat a vízen ringatózzon, távol az úgy mond "problémáktól".
Komótosan tápászkodom fel a földről, egyik kezemmel védelmezően Hawk körül. Hiába tudom, hogy szinte képtelenség, hogy kiessen, az ösztön meg van bennem.
Szeretnék gyógynövényeket találni, benne van ez a buta gondolat az agyamban, hogy elfelejtem, amit megtanultam. Hogy, ha majd történik valami, már nem tudok az embereken segíteni. Mielőtt megszületett Hawk az életcélom a gyógyítás volt, nem hiszem, hogy egyedül a neveltetésem játszott ebben szerepet. Nem szeretek ilyeneken elmélkedni, jobb, ha örülök, ha nem kell használnom a tanultakat egyikünkön sem.
Leginkább a csendet esik nehezemre megszokni. Hiányzik az állandó alapzaj, mindegy hol jártam a városban, embereket hallottam. Ebben a furcsán kietlen némaságban kiszolgáltatottnak érzem magam. Kiélezettnek kell lennie minden érzékszervemnek, mert veszélyben vagyok.
Hawk csuklik egy aprót, mint egy madárfióka, aki kiesett a fészkéből, úgy húzom össze magam, az ijedtségtől.
— Te kis gézengúz — simogatom meg az arcát, óvatosan megcsiklandozom, mire elmosolyodik. Minthogyha patadobogást hallanék. Gyorsan elhessegetem még a gondolatot is, nyugalmat próbálok leerőltetni a torkomon, de minden porcikám ellenszegül. Állok egyhelyben, mikor tudom, hogy futnom kellene menekülnöm. Próbálom győzködni az agyam, hogy előre rakja a lábaim, még nem látni a lovat, az embert.
Fegyverekre számítok, nyilakra, de e helyett két erős kéz ragad meg. Minthogyha lenne bármilyen értelme a kisbabám beteg lábát próbálom takargatni.
Hogyha Manrooppal hagytam volna... Csak úgy cikáznak a fejemben a lehetőség, egymásnak ütődnek, megfájdítva a fejemet.
Hawk keservesen üvölt, egész testét a pólyának veti. Magamhoz szorítom, máshogy nem tudom most nyugtatni.
Az út, mintha egyre hosszabb lenne, a folyó elnyúlik, és kanyarodik, álomszerűnek tűnik tőle a helyzet. A madarak ugyanúgy csiripelnek, semmi sem akar megváltozni, a nap beborulni, mint ahogy elképzelnék egy ilyen jelenetet. Azonban megpillantok egy nőt, nem lehet idősebb nálam, aki előtt térdre löknek.