Lynx && Cassie - Te értesz ehhez?

Minden megváltozott mióta megmentettem Thomas életét. Egyrészt azért, mert ő éjszaka alszik, én meg ugye nappal szoktam, de mivel nem szeretném, hogy bármiféle baja legyen, így inkább kevesebbet alszok, hogy szemmel tarthassam. A sérülése a probléma, nem tudom, mit kezdhetnék vele, nem vagyok gyógyító, s azt sem tudom, mire jók azok a pirulák, amiket abban az elhagyatott autóban találtam. Fájdalomcsillapító… Az, na persze, majd még talán el is hiszem, mi? Ő sem vett be belőle, pedig azok közül való, az égiek közül. Egyáltalán hogy volt annyi eszem, hogy megmentsem? Nem kellett volna, rossz ötlet volt, még bajt hozhat rám. De mégis, egy részem örül a fiúnak, hiszen végre nem vagyok egyedül, s ő elfogadja, hogy olyan nehezen kommunikálok vele, mert tudja, hogy félek. Ő nem fél, mert nem emlékszik semmire, s nem tudom, mit mondhatnék neki, hiszen én magam sem értem, hogy mit csinálhat ő vagy a társai. Furcsa fegyvereik vannak, olyanok, mint a hegyi embereknek, s ez ijesztő. Nála mondjuk nincs ilyen eszköz, csupán egy kés, kardom pedig nekem is van, tehát meg tudom védeni magam, ha kellene, bár nem hiszem, hogy bármikor rám támadna, hiszen a bokája megsérült.
Megvárom, hogy a nap már lemenőben legyen, mikor elhagyom a bunkert. Thomas tudja, hogy visszamegyek, hiszen otthagytam nála Babót. Több dolgot is kell gyűjtenem, de ami a legfontosabb, az valami gyógynövény lenne, amiből készíthetnénk borogatást a bokájára. Azonban én sosem készültem gyógyítónak, nem értek az ilyenekhez. Talán ha legalább a Nyugati klán tagja lettem volna, akkor biztos ragadt volna rám valami az ilyen növényekről, így azonban mondhatni csak tapogatózok az ismeretlenben. Persze, már volt időm megismerni néhány gyógynövényt, mióta kitaszított lettem, de szerintem egyik sem lenne alkalmas az ő problémájára. Lehet, hogy mégis jobb lenne, ha ezt hagynám a végére a mai teendőknek? Hiszen kötszert is kéne szereznem, de az sem egyszerű, még mindig a víz és az élelem az, amit biztosan találok. Egyelőre csak megyek a közeli folyó felé, közben figyelem a körülöttem lévő füveket, virágokat, bokrokat, hátha valamelyik olyan biztatóan néz rám, hogy ő majd megmenti Thomast.
Nem járok már olyan messze a folyótól, mikor neszezést hallok a közelből. A mellettem lévő fához simulok, óvatosan előhúzom a kardomat, de remélem, nem kell majd használnom. Sosem szerettem embereket ölni, de néha muszáj volt, mint például azon a bizonyos éjszakán, amikor megpecsételtem a sorsomat. Nem, gondolni sem akarok rá, hiszen apa pont azért halt meg, mert én megöltem azt a fickót. Lassan lélegzem, a szívem is lassabban dobog, pont, ahogy ő tanította. „Nem szabad felfedned magad, olyan vagy, mint egy árnyék.” Mondogatta mindig. Igen, pont olyan vagyok, egy árnyék, nem is vagyok itt valójában, a léptek halk suhogása azonban egyre közelebbről hallatszik. Nem hiszem, hogy állat lenne, ahhoz túl kimértek a lépései. „Hallgass az ösztöneidre, figyelj minden apró hangra. Ne csak a füleddel, a belsőddel is, menni fog!” Mindig így biztatott, mikor gyakoroltunk. Figyelek, minden érzékszervemmel az illetőre koncentrálok, közeledik, a növények alig adnak ki hangot a lába alatt, tehát könnyű, a lépései pedig ugyebár kimértek, szóval biztos lány. Talán elkerül, még várok, de ha idejön, akkor megvédem magam, ha arra kerülne sor, de remélem, hogy nem így lesz.