Quesnel - Ques

Feszült figyelemmel hajolok a seb fölé. Elég mély, elég sok munka lesz vele, de tökéletesen helyrehozható idővel.
Ez nem volt mindig így. Már gyerekkoromban harcos jellemmel bírtam, nem azzal, aki az élő fába is belekötve balhét alakít ki maga körül, hanem a fal, akinél nincs tovább, mert vagy visszafordulsz, vagy bevered a fejed. A harchoz azonban a sötétben várakozás, feltűnésmentes lopakodás is tartozott. S ha nem használhatom a szemeim, akkor mások vesznek észre bennünket. Sosem vitt magával a befogadó csoport portyázásokra, vadászatokra, a védelmet is csak legfeljebb nappal vállalhattam el. Viszont, ha nem foglalok el egy szakmát a csoportban, akkor itt is hasznavehetetlen leszek. Márpedig akartam tartozni valahová és azt itt akartam megtalálni. Nem akartam útra kelni.
Ők találtak rám, s elmondásuk szerint volt még valaki velem, őt már nem tudták megmenteni. Tőle elbúcsúztak, engem először nem akartak befogadni, egészen addig, amíg ki nem nyitottam a szemem, s sírással jeleztem anyám utáni vágyamat. Megértették az okát, mit kerestem ott, s magukkal vittek.
Elég hamar felfogtam, ki vagyok, s kik azok, akik közé kerültem. Megtanultam a nélkülözést, mindent, amit kaptam, zokszó nélkül elfogadtam. Éppen ezért estem kétségbe, amikor legelőször kaptam nemleges választ az őrségben való részvételre. Kaptam kiképzést, jó harcos voltam, de a mozdulat a szemeim felé egyértelművé tették aggályaikat. Szótlanul fordultam meg és vonultam vissza. Valamit kell találnom, hogy maradhassak. A tanításhoz türelmetlen voltam, a kétkezi munkában sem jeleskedtem, a gyógyításnál meg minden alkalommal elájultam, ha vért láttam.
Zaj ébresztett fel, rémültem kaptam magamhoz a dárdát, más egyebem nem volt a tőrön kívül. A csoportra támadtak, jóval több volt a sebesült, mint amennyit a pár fős csoport gyógyítója el tudott látni. Nem akartam őket elveszíteni, mindenkit megszerettem, családomként. A harc eldurvult, és amilyen gyorsan érkezett a vész, olyan gyorsan el is múlt. A csoport gyógyítójának kiáltása ért el, ahogy a nevemen szólított. Nevelőanyámhoz hívott, súlyosan megsérült. Ahogy megláttam, vérben úszva, eszméletlenül, valami átkattant bennem. Térdre vetettem magam és némán kezdtem el kutatni a sérüléseit, s csak a gyógyító intésére hagytak békén, azt hitték, siratni akarom, de nem. Nem érdekelt a vér, a kiálló törött csontok, a szag. Egészségesnek akartam látni, ahogy újra jár és nevet. A hajnal nevelőanyám mellett ért, ahogy végül fáradtan kidőltem, amikor már úgy láttam, mindent megtettem, amit tudtam. Attól a naptól kezdve szóbeszéd kezdett rólam terjengeni, aki látta a révült, mámoros arcomat nevelőanyám fölé hajolni. Féltek tőlem, és abban sem hittek, hogy nevelőanyám túléli akár a sérülést, akár az én gyógyításom. Ha nincs a gyógyító, sosem tudom átlépni az irtózásom a vértől, ha nincs a nevelőanyám sérülése, akkor sosem akartam volna a tökéletes gyógyítást megismerni, aki pár hónapon belül felépült és újra teljes tagja lehetett a közösségnek, én pedig hivatalosan is tanonc lettem a gyógyító keze alatt.
Tizenöt évvel később a csoport már nem létezett. Nehezek voltak a körülmények és úgy láttuk, egyedül jobban tudunk boldogulni és rejtőzködni, amiben az egyik legnagyobb kockázatot én jelentettem, ezért elsőként váltam ki tőlük, megnövelve túlélési esélyeiket.