-Elég fegyver, de nem elég ember hozzájuk. – csóváltam meg a fejemet. Leszünk többen is. Az eddigi tapasztalataim alapján, lassan több lesz a kitaszított, mint a klánbeli ember. Utazásaim során sokféle emberrel találkoztam már, nem mindegyikük olyan, amilyenek hinnénk őket. Fognak még hozzánk csatlakozni, egységben az erő, ezt az ember csak akkor érti meg igazán, ha egyedül marad. Mind voltunk itt egyedül, kilátástalan helyzetben már, hittük, hogy meghalunk, és elhittük, hogy tovább is juthatunk. Túléltünk sok mindent, nem csak külön-külön, de már együtt is. Ez a hely menedéket nyújthat, nem csak nekünk, de még jó pár embernek, ha élnek a lehetőséggel. - Ebben egyetértünk. Mi itt még csak vendégek vagyunk. – a még szót direkt megnyomom. Ha élnek itt valaki rajtunk kívül, akkor az ő területükre érkeztünk, ezt pedig nem biztos, hogy jó néven fogják venni. Egy támadás pedig most jönne a legkevésbé jól. Nem vagyunk még készen arra, hogy csatározunk. - Nem, nem vársz. De várhatnál. Ezért kell többen legyünk. – de ezt ő is nagyon jól tudja. Nem vagyunk barbárok, sem banditák, nem hidegvérű gyilkosoknak neveltek minket. Persze, a túlélés érdekében tettünk már olyan dolgokat, amikre nem vagyunk büszkék, de… nem hinném, hogy ez határoz meg minket. Nem csak a vészben kell erősnek maradni. - Meg. – bólintottam egy egészen aprót, majd féloldalas mosollyal pillantottam fel Abraham-re. – Te is meg fogod majd tudni mondani. Megtanítalak rá. – nagyjából húsz év van köztünk, előbb fogok elhalálozni, mint bárki más ebből a csapatból, hacsak persze nem erőszakos halált hal valamelyikünk. Nem szerencsés, ha csak én értek ehhez, és erre akkor jönnek rá, ha már eltemettek. - Nem kétlem, hogy megteszel mindent ennek érdekében. – direkt így mondom. Apám azt mondta mindig, hogy ne ígérjek olyat, amit nem tudok betartani, de én is hányszor megszegtem ezt. Mind mondunk olyat, amit nem tudunk garantálni. De tudom, hogy Abraham azon lesz minden erejével, hogy betartsa a szavát. - Elhamarkodtuk. Több ember kell, több készlet, több ismeret, hogy egy ilyen útnak nekivágjunk. – értek vele egyet. Ráadásul a Fény városa még mindig csak szóbeszéd. Én hiszek benne, de egyikünk se látta még, hogy hihetnénk hát csak úgy vakon? A biztonság fontosabb, ez a hely pedig jelen pillanatban a legjobb esélyünk erre. - Ha volt is ott gyógyszer, jó eséllyel már kifosztották. Kevés érintetlen terület maradt mára, már ha egyáltalán maradt még ilyen. – a gyógyszer pedig többet ér szinte bárminél. De ez nem állíthat meg minket abban, hogy találjunk egyet Kain-nak. Jobban lesz. Nem ígérhetem meg, de mégis megígérem. Homlokráncolva figyeltem Abraham-et, mikor leguggolt, majd közelebb lépve hozzá én is szemügyre vettem azt, amit talált. – Minden bizonnyal. Láttam ilyesmi anyagot már korábban is. Időtálló, bár… a gyalogláshoz alkalmatlan. – még mikor kicsi voltam, egy ilyen út mentén mentünk apámmal, én volt, hogy órákon keresztül az úton, kíváncsi voltam, de a jutalmam csak napokon át tartó lábfájás volt. Ráadásul szörnyen meleg volt, nem csak az idő, de maga az út is. - Igen, de fel kell állítunk még így is őrhelyeket. De legalább eggyel kevesebbet. – biccentettem mosolyogva. Nem létezik tökéletes hely, sokat kell dolgozni majd a mostani menedékünkön is, de úgy gondolom megéri, és Abraham szerint is, ahogy látom. – Igen, körbe fogok majd járni és megjelölöm azokat, amikre szükségünk lesz. – szerencsére a környéken igen sok fa van, és első pillantásra azt mondom, hogy nem a gyengébb minőségűből. - Úgy tűnik nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezen az úton jártak. – mondom, magam elé mutatva. A sárban lévő bakancs nyomok alapján nagyjából 3-4 emberről lehet szó. Nem vagyok gyakorlott nyomolvasó, de azt meg tudom állapítani, hogy egy-két naposnál nem lehetnek régebbiek.
Abraham aggódott Kain miatt, noha még nem sikerült eldöntenie, hogy a barátjának nevezheti-e, de ettől függetlenül fontos volt neki, és nem akarta, hogy baja essék. Ráadásul, nem csak a férfi miatt volt ideges, Simonnak még mindig javítania kellett az állóképességén, ráadásul erősen kételkedett benne, hogy egyedül el tudja végezni a szükséges munkálatokat a házon, már pedig nagyon úgy nézett ki, hogy Kain nem mostanában lesz ereje teljében. Csendesen szemlélte, ahogy Esther a társukat vizsgálta, majd amikor Manuel akkor ráirányította minden figyelmét. Meghallgatta a tanácsadóját, majd elment összeszedni a fegyvereit. Tulajdonképpen, amikor beköltöztek ide, akkor a fegyverarzenálját egy késsel és egy fejszével bővítette, a többi holmit már korábban szerezte, készítette vagy cserélte. Manuel szavaira halványan elmosolyodott. ‒ Természetesen. Tudod, hogy elég fegyver van nálunk. ‒ Elvégre mindenkinek volt legalább egy fegyver, amivel harcolhatott, és szükség esetén Abraham is tudott volna csinálni maguknak. ‒ Persze. Sose árt tájékozottnak lenni ‒ felelte. Halkan felsóhajtott, és arra gondolt, hogy most aztán igazán örülne neki, ha sokkal többen lennének. Könnyen lehet, hogy nyomorogniuk kellene a házban, mint a szardíniák a halkonzervben, de a felújítás biztosan gyorsabban haladna, ráadásul akkor attól se kellene tartaniuk, hogy megzavarja őket valaki. ‒ Tudom, hogy megtesztek mindent. Nem várok el senkitől lehetetlent ‒ felelte. Nagyon jól tudta, hogy ki miben jeleskedik, ezért nyilván nem akarta, hogy Manuel kivágott farönköket cipeljen, vagy Esther terítsen le egy medvét, de az is elég abszurd lett volna, ha egyedül elküldené Simont őrjáratra. Mindenkinek megvolt a helye, és egészen addig tökéletesen működött a gépezet, amíg mindenki el tudta látni a feladatát, de amint kiesett egy ember, az egész rendszer felborult. Be kellett ismerniük, kevesen voltak. Felvetette az ötletet az erkéllyel kapcsolatban, majd kérdőn pillantott Manuelre. Súlypont? Mi a fene? ‒ És… Te meg tudod állapítani, hogy hol is vannak ezek? ‒ kérdezte zavartan, elvégre, neki fogalma se volt arról, hogy a megfelelő helyeken kell alátámasztani azt az erkélyt, sőt, semmilyen építészettel, vagy fizikával kapcsolatos dologhoz nem értett. Az erdőben nőtt fel, ezelőtt sose húzta meg magát házakban. Bunkerekben, barlangokban, sőt még fák tetején is élt, de ilyen helyen még sose. Talán ezért is akart annyira maradni. Azt azonban nem akarta beismerni, hogy fogalma sincs miről beszélt a másik, ezért igyekezett úgy tenni, mintha értené miről van szó. Örült, hogy Manuel egyet értett vele, és ő is a maradásukat szorgalmazta. Noha ezt nem mondta ki, de hálásan mosolygott a férfira. ‒ Megígértem, hogy vigyázok mindenkire. Ez így is lesz ‒ tette hozzá, majd picit elgondolkodott. ‒ Egyelőre ezzel a házzal kell beérnünk. Azonban… ‒ Elhallgatott, kereste a szavakat, hogy miként mondhatná el Manuelnek azt, ami a szívét nyomja. ‒ Ugye tudod, hogy őrültség lenne megint nekivágni a Zónának? Erősödnünk kell. Nem mostanában fogunk útnak indulni ‒ Bár, őszintén szólva Abraham már abban is kételkedett, hogy egyáltalán létezik a Fény városa. Most azonban nem ért rá ezen rágódni, fontosabb dolga volt egy biztonságos otthon megteremtése. Csak pusztán megfordult a fejében, hogy ha itt sikerülne maguknak kialakítani egy bázist, akkor a későbbiekben miért vágnának neki a bizonytalannak. Nagy lendülettel lerobogott a lépcsőn, azonban az épület előtt megállt, hogy bevárja Manuelt, majd a férfi kezébe adta az irányítást, felvette a tempóját, és követte a fák felé. Jobbja a fejszéjén nyugodott, a tekintete pedig folyamatosan a környéket pásztázta, nehogy meglepje őket valami. ‒ Tudom. Reméltem, hogy találunk a házban valami gyógyszert, de eddig semmi ‒ rázta meg a fejét. Csalódott volt. Hitt benne, hogy itt esetleg akad olyan holmi, ami segíthet Kainon, de eddig minden keresésük sikertelen volt. Erősen gondolkozott azon, hogy elmegy orvosságot szerezni, de nem akarta magára hagyni a társait. Nehéz döntés állt előtte. Mivel a bejárattal szemben indultak meg, ezért a terep egészen lapos volt, ami egészen szokatlan volt. Abraham egy pillanatra leguggolt, és egy fűmentes területen elsöpörte a földet. Alatta valami szürkés, kemény anyagot talált. Összeráncolt homlokkal pillantott rá Manuelre, majd hátrafordult. Ebben a sávban alig nőttek fák, és egyenes volt a terep. ‒ Mi a fene? Itt valami út lehetett? ‒ kérdezte, majd beletörölte a kezét a nadrágjába, és felállt. Bele se gondolt abba, hogy egykor teljesen másként festhetett ez a környék. Hatalmas kerítés, a bejáratig vezető aszfalt, gyümölcsös… Mindez halovány emlék volt csupán, amelynek a maradványai ott lapultak a feledés homályában. ‒ Még szerencse, hogy az erkély ezzel a résszel van szemben. Ha valaki innen jön, észrevesszük ‒ állapította meg, majd a fák felé fordult, és a rendellenes kezével feléjük intett. ‒ Tudod melyik fát kell majd használni az erkélyhez? ‒ kérdezte, noha nem akart most azonnal neki állni fát vágni. Pusztán kíváncsi volt. Miután Manuel választ adott a kérdésére, biccentett, hogy mehetnek tovább. Sétál közben pedig egyre azon agyalt, hogy mi lehetett Kain baja. Egy egyszerű betegség, vagy valami vírus támadta meg? Esetleg valami bekebelezte a sejtjeit, mint az endocitózis során, és belülről rágta valami kór? Elképzelése se volt, azonban Esther se tudott konkrét választ adni a betegséget illetően, ez pedig nem volt biztató, hiszen akár ragályos is lehetett.
Igaza volt Abrahamnak. Így nem vághatnak neki az útnak a Fény Városába. Nincs elég tapasztalatunk és nem vagyunk felkészülve egy ilyen hosszú úthoz, ami szinte bármeddig tarthat. Nincsenek támpontjaink, hogy merre kell pontosan mennünk. Egyetlen dolog vezérelne minket az úton: a hitünk. A hit pedig nem fogja meggyógyítani Kain-t, és nem teszi szívósabbá Simon-t. Fiatal még, ez első próbálkozásunkkor is kiütközött. Ahogy idősebb lesz, én magam úgy öregszem majd. Talán én mégsem fogom látni a Fény Városát, kitudja. Azonban ezek a gondolatok egyre hátrébb kúsztak az elmémben. Látom itt a lehetőséget. Nem a Fény Városa ugyan, de nagyobb biztonságot rejt ez a hely, mint az út a Halott Zónán át. Felmordultam magamban mikor tekintetem Kain-ra kúszott. Még a vak is látná, hogy nincsen jó bőrben. Minél előbb segíteni kell neki valahogyan, fontos tagja ennek a csapatnak, és azt hiszem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nem akarunk eggyel kevesebben lenni. Nem pusztán a túlélés esélyei miatt. Abraham szavaira csak bólintottam egyet. Reméltem, hogy ő is így fogja látni. Szeretném magunkat legalább biztonságban tudni. Vagyis… a helyzetünk adta legnagyobb biztonságban. Azt már rég tudom, hogy nem létezik teljes biztonság. Valami, valaki, végül úgyis a veszélybe fog hajszolni. Ennyi idő alatt már láttam egy s mást. – Rendben, itt megvárlak. – bólintottam a szavaira, majd aggódó pillantással nézte Kaint, de egyből mosoly kúszott az arcára, mikor találkozott a tekintetük. Sejtette, nem igen kívánja a fiú rászegeződő aggodalmas tekinteteket. -Remélem nekik is hagytál itt valami fegyvert. – halovány mosollyal az arcomon pillantok fel rá, mikor mellém ér és meglátom, hogy mennyi fegyver van nála. Megszoktam már, hogy általában mindig van nála, de ennyire sokat még talán nem is láttam nála. – Legyünk biztosak a dologban, nem kell több kellemetlen meglepetés. – azokból már kijutott jópár. Ha nincsenek is itt mások, érdemes körülnézni új szállásunk körül, akár valami használhatóra is bukkanhatunk. - Egyetértek. Azonban ehhez Kain-nak jobbulnia kell. Simon és Esther nem harcosok, én megteszem, amit tudok, de… - néhány pillanatig töprengve meredt maga elé, Simon-t és Esther-t figyelve. -… én sem a kardvívó képességeimről vagyok híres. – ő és Kain azok, akik ténylegesen tudnak is harcolni. Arról már nem is beszélve, hogy Esther gyógyító, így végképp nem szabad, hogy baja essen, Simon pedig bármi lehet, eszes fiú, már most sokat tanult Esther-től. – Egyetértek, megfigyelőállásnak tökéletes lenne, csak a megfelelő súlypontoknál kell kitámasztani. De ez megoldható, viszonylag könnyen. – bólogattam szaporán, miközben beszéltem. A biztonság fontos, még ha nem is lehetnek soha teljesen biztonságban, el kell érniük egy olyan állapotot, mikor már nem nyitot szemmel alszanak. - Csak nemrég érkeztünk, előbb-utóbb ezek is meglesznek. Alapnak tökéletes, megerősítjük, biztosítjuk a helyet és biztonságos lesz. Biztonságosabb, mint eddig bárhol. – egy próbát mindenképpen megér, abban pedig egyetértek Abraham-mel, hogy képesek lehetünk biztonságos menedéket csinálni ebből a helyből. A körülményekhez képest ugyanis jó állapotban van. Abraham szavai hallatán csak mosolyogva nézten fel rá, némán bólintottam egyet. Igen, tudttam. Követtem őt, bár messze nem olyan könnyed mozdulatokkal siettem fel a lépcsőn, mint ő. Még ha erőm teljében lennék, akkor se sikerülne a dolog. A kérdést hallván körülnéztem, majd végül előrefelé indultam el, a fák sűrűje felé. Vadembereket ott minden bizonnyal nagyobb eséllyel találunk, bár reméltem, hogy erre nem kerül sor. – Kain állapota egyre rosszabb lesz. Megoldást kell találnunk, gyógymódot, minél előbb. – ő is tudja, én is tudom, hogy gyengébbek vagyunk nélküle, és nem szereti egyikünk sem a látványt, hogy a társa gyengélkedik.
Kain elég pocsékul festett, de nem engedte, hogy Esther megvizsgálja, így Abrahammal egyesítették az erőiket, hogy eltakarítsák a romokat a földszinten, amíg Manuel körbejárt. Simon meg Esther épp egy használható szobát kerestek, amelyben berendezkedhettek, így csak a két fiatal férfi ügyködött azon, hogy megtisztítsák az alsó szintet. Tulajdonképpen, Abrahamnek tetszett a ház, annak ellenére, hogy sok dolguk lesz vele, mégis úgy érezte, hogy ha időt és energiát fektetnének bele, akkor az később megtérülne. Különben is, A Fény városa-projektet elnapolta. Nem voltak elég tapasztaltak, hogy nekivágjanak még egyszer az útnak. Ki tudja mekkora volt az a sivatag, először is, élelem- és vízkészlet kellett volna, na meg hátasok, hogy át tudjanak kelni a Zónán. Simon múltkor is rosszul lett, szóval a hőség ellen is ki kellett találni valamit, röviden: Abraham úgy döntött, hogy egy semlegesen területen épít ki egy bázist, vagy talán épp egy otthont maguknak. Kész szerencse, hogy rábukkantak erre a házra, ami ráadásul laktalan is volt. Nem értette, hogy miért nem talált rá más korábban, de egyáltalán nem bánta, hogy ők vették birtokba a helyet. A homlokán és a nyakán izzadtság csorgott, melege volt, pedig felül nem is viselt semmit, így fedetlen mellkasán és hátán látszottak a korábbi sérüléseinek a nyomai, továbbá a karján dudorodó izmok finom vonala is jól kivehető volt. Születése óta az erdőben élt, nem csoda hát, hogy megedzette a sors. Haja csapzottan lógott a szemébe, nem is győzte eltűrni, amikor lehajolt, hogy felemeljen valamit. Ha nem lett volna az a rendellenesség az ujjaival, akkor nyilván most a klánjában lévő fiatal nők lógnának a nyakán. Talán ezért se bánta annyira, hogy kitaszították, elvégre, így legalább csak egyetlen nőt kellett elviselnie, de az ezer másikkal felért rosszabb napjain. Mivel látta, hogy Kain megszédült, elkapta a karját, és a nappaliban lévő régi kanapéhoz terelte, majd finoman lenyomta rá, mert a férfi kapálódzva ellenkezett, de Abraham nem hagyta annyiban a dolgot. Ráparancsolt, hogy feküdjön el, majd Estherért kiáltott, hogy a lány vizsgálja meg a betegeskedőt. Nagyjából ekkor bukkanhatott fel Manuel is. Amikor Esther lerobogott a lépcsőről, és megtorpant, akkor Abraham félreállt az útjából. A férfi letekintett a tanácsadójára, majd miután a javaslatát meghallgatta, lassan bólintott. ‒ Bölcs gondolat ‒ jegyezte meg, majd a kezét beletörölte a nadrágjába, és a gyógyítóra pillantott. ‒ Kérlek, ne engedd neki, hogy felálljon, ne hagyjátok el a házat, amíg vissza nem jövünk! ‒ adta ki a parancsot, majd Manuel felé fordult. ‒ Egy pillanat. Összeszedem a holmimat. Még viszonylag korán volt, így Abraham jó ötletnek látta, hogy felmérjék a terepet. Manuelnek igaza volt abban, hogy nem várhatják felkészületlenül az esetleges váratlan látogatókra. Abraham a könyvtárszobába sietett, egy részt, mert ott volt egy székre terítve a pólója és a kabátja, amiket viselni szokott. Ezekbe hamar belebújt, majd ellenőrizte az övébe tűzött késeket, aztán fogta, átvetette a vállán a nyilakkal teli tegezt, baljába vette az íját, a jobbjában pedig a tegnap talált kisfejszét tartotta. Azt nem mondhatjuk, hogy nem szerelkezett fel rendesen, sőt talán kissé túlzásba is vitte, de fő a biztonság. Amikor végzett Manuelhez lépett, és válaszolt a következő szavaira. ‒ Nem hiszem, hogy vannak itt. De nem árt, ha körülnézünk. ‒ Sosem volt a szavak embere, nem akarta hosszasan taglalni, hogy számára annyira elhagyatottnak és háborítatlannak tűnt a környék, hogy kételkedett abban, hogy bárki is lakna erre. Manuelnek azonban abban ténylegesen igaza volt, hogy nem ártott felmérni a terepet, és kijelölni egy határt, ameddig a bázisuk terjed. ‒ Ha megvannak a határok, akkor ki kell építeni egy biztonsági rendszert ‒ tette hozzá, miután váltott pár szót Estherrel, és Simont odaterelte, hogy segítsen a lánynak. ‒ Járőrözés, csapdák, miegyéb. Miután elhagyta a nappalit, és tett előre néhány lépést, követte Manuel pillantását. ‒ Talán az erkély használható. Igaz, elég rosszul fest ‒ gondolkozott hangosan, de úgy vélte, talán néhány tartó gerendával ki lehet támasztani, hogy biztonságos legyen, bár ő nem értett hozzá, ezért várta Manuel észrevételeit ez ügyben. ‒ A konyhát és vélhetően a pincébe vezető ajtó előtti teret még nem tisztítottuk meg. Az emeletet se kutattuk még át rendesen. Lehetnek még hasznos holmik ‒ válaszolta. Ő is tisztában volt vele, hogy az épület lehetne jobb állapotban is, de látta a benne rejlő lehetőségeket. Sőt, nem hitte, hogy a közelben találnának még egy ilyen méretű, viszonylag jó állapotban lévő házat, már pedig nekik egy biztos pontra volt szükségük, egy menedékre, amely jelenleg nem a Fény városa volt. ‒ Tudod, hogy nem engednélek el egyedül ‒ adta válasz gyanánt, de Manuel vélhetően sejtette, hogy ez így fog történni, sőt, már korábban is beleegyezett. Kilépett hát az ajtón, felrobogott azon a néhány lépcsőfokon, majd megállt a ház előtt, hogy bevárja a tanácsadóját. ‒ Merre? ‒ kérdezte, elvégre, Manuel volt az ötletgazda, így átadta neki az irányítást. Tulajdonképp ő maga olyan kellemes sétaként, vagy felfedezőútként fogta fel, az már részletkérdés, hogy ő sétálgatni is fegyverekkel jár…
Már másodjára jártam körbe a házat. Kívülről-belülről alaposan szemügyre vettem minden egyes részét a háznak. Kerestem azokat a pontokat, amire ráférne a javítás, és hát sok ilyen akadt. Az is kész csoda, hogy eddig nem dőlt össze, de ez is mutatja, hogy aki csinálta, jó munkát végzett. Erős, masszív szerkezete van az épületnek, ez pedig előnyünkre várhat. Nem voltam ugyan gyakorlott ács, de apám sok mindenre megtanított, az előtt is, hogy a klán kötelékeiből kikerültünk volna. Ő amolyan ezermester volt, szinte mindent meg tudott javítani, raktárakat épített egykori klánunknak, úgyhogy mondhatni értett hozzá. Tudta, hogy nekem is konyítanom kell legalább egy kicsit ezekhez, ha túl akarok élni. Nem tudom, hogy mi lett vele, de mára már nem is gondolkodom ezen. Megölték, vagy ő maga állt tovább, nem számít, a lényeg, hogy azután a nap után egyedül kellett boldogulnom. A javításhoz és a hozzá építéshez azonban szerszámok kellenek és több ember, ezen két dologból pedig jelen pillanatban nem állunk túlzottan fényesen. Aztán még ott van az is, hogy nem ismerjük ezt a helyet, sem a környéket, akárkik élhetnek a körülöttünk lévő erdőbe, és nem szívesen bíznám a találkozásunkat a vak véletlenre. Éppen ezért is vette magához a fegyverét, amit a dolgozószobában hagyott még tegnap este, és így lépett Abraham-hez. – Talán érdemes lenne körüljárnunk a helyet. Nem tudhatjuk, hogy kikkel osztozzunk az erdőn. – kíváncsian pillantottam fel rá, várva, hogy mit mond. – Inkább mi találjunk rájuk, mint ők ránk. – azt hiszem ezzel ő is egyetért. Nem vagyunk egyedül, ez biztos , és akárkik is élnek itt még rajtunk kívül, jobban járnánk azzal, ha mi látnánk őket előbb, és nem fordítva. – Húzzuk meg a határunkat, hogy meddig biztonságos. Talán még találunk is valamit, ami hasznunkra lehet, hogy élhetőbbé tegyük ezt a helyet. – a tekintetem most a házra siklott át. Minden kezdet nehéz, de azt hiszem itt minden esélyünk meg van arra, hogy biztonságban legyünk. Legalábbis mindenképp nagyobb biztonságban vagyunk itt, mintha úton lennénk egész nap. – Na, mit mondasz? Velem tartasz? – én mindenképp elindulok, és még ha ő nem is hajlana az ötletre, bízom benne, hogy egyedül nem enged el. Így mindenképp lesz társam az úton.
Kezdőlap 
by 
