Abraham

Nyikorogva engedett az erkélyre vezető ajtó. A hangra a kint álldogáló alacsony férfi összerezzent, és hátrafordult, épp abban a pillanatban lépte át a küszöböt egy középmagas, fiatal férfi, akinek az arca tisztán látszódott a kezében tartott gyertya fénye miatt.
‒ Köszönöm, Manuel, innentől átveszem ‒ felelte rekedten. Nagyon rosszul festett: a haja csapzott volt, a bőre pedig a nappali vadászattól piszkos, az arcán meg itt-ott lemosatlan foltokban ott derengett az a mázolmány, amit hajnalban még Esther festett rá.
Manuel aggódva mérte végig a férfit, miközben az átvette tőle az íjat, hogy cserébe odaadhassa a gyertyát, aztán a nyilakkal teli tegezt átvetette a hátán, és felemelte a régi olajlámpást, amivel odakint világítottak. ‒ Abraham, biztos vagy benne, hogy őrködni akarsz? Fáradtnak tűnsz.
‒ Semmi bajom ‒ intette le a társát. Nagyon szeretett volna aludni, azonban nem tehette meg, elvégre, az egyetlen használható embere az ágyat nyomta, Manuelnek nem való az őrködés, Esthernek a beteget kellett ápolnia, Simon pedig túl fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy egyedül hagyja. Tehát, csak ő volt alkalmas óvni a társai álmát, így aztán hiába volt kimerült, nem engedte, hogy bárki is leváltsa.
‒ Nem akarok kötekedni, de túlhajszolod magad ‒ jegyezte meg Manuel, majd felsóhajtott, amikor látta, hogy nem tud hatni Abrahamre. Bram rákönyökölt a korlátra, és a szája szélét rágcsálta, tulajdonképpen nem is figyelt oda arra, amit Manuel mondott. Folyamatosan azon rágódott, hogy mitévő legyen, a dolgok nem mehetnek így. Egy részt, nem hagyhatta, hogy Kain meghaljon, másrészt, az őrködésre mindenképpen megoldást kellett volna találni. Csupán akkor eszmélt fel, amikor Manuel finoman vállon veregette. ‒ Biztos minden rendben van?
‒ Persze. Hagyd csak rám az őrködést ‒ biccentett, miközben áthajolt a korlát felett, és letekintett a mélybe. A fakorlát recsegése nem hangzott túl biztatónak, ezt Abraham is belátta, épp ezért hátrébb húzódott. ‒ Nyugodtan pihenj csak le.
Azonban, ahelyett, hogy Manuel elment volna, visszaült arra a rozoga székre, amelyen korábban üldögélt, és letette maga mellé a gyertyát. ‒ Nem vagyok fáradt, ha nem gond, akkor inkább itt maradnék veled.
‒ Ahogy akarod ‒ felelte csendesen, miközben azon tűnődött, hogy még milyen javítanivaló akadhat ezen a házon. Valójában már az csoda, hogy a rögtönzött tartógerendákkal egyben tudták tartani a tornácot. Esther nem is merészkedett ki ide, mert attól tartott, hogy leszakad alatta. Minél több időt töltöttek ezen a helyen, annál inkább megtetszett neki: nem igen járt erre senki, viszonylag tágas lenne, ha mindent helyretudnának hozni, továbbá a pincében nagyon sok értékes holmi hevert érintetlenül. Nem is értették, hogy miért nem akadt rá még eddig senki erre a helyre.
‒ Sokáig tervezel itt maradni? ‒ törte meg a csendet ismét Manuel, aki mintha a fiú gondolataiban olvasott volna. Abraham lassan elfordult az erdőtől, és a tanácsadójára pillantott.
‒ Eleinte az volt a tervem, hogy továbbállunk, ha Kain felépült ‒ kezdte, miközben a hajába túrt, majd lassan leengedte a kezét. ‒ Azonban, úgy vélem, ez a félreeső hely tökéletes lenne számunkra. Bázis gyanánt.
Manuel lassan bólintott. Megértette, hogy Abraham szeretne a csapatának egy biztos pontot, ahol nem zargatja őket senki. Ő is támogatta az ötletet, miszerint legyen egy hely, amit az otthonuknak nevezhetnek, még ha az nem is a Fény városa. ‒ Szóval, egy ideig maradunk, és felújításokat végzünk ‒ állapította meg a tényt.
Abraham megrázta a fejét. Természetesen holnaptól nekiállnak kipofozni a házat, de nélküle. Neki fontosabb dolga volt. Egyre jobban aggasztotta Kain kiszűrődő köhögése. Tudta, hogy ezen nem segíthet semmiféle gyógynövény, ide gyógyszer kellett. Így amint felkel a Nap, ő útnak indul, legalább is, így tervezte. ‒ El kell mennem egy időre ‒ jelentette be hirtelen.
A tanácsadó értetlenkedve pillantott rá. Nagyon jól tudta, hogy Bram nem hagyná itt őket csak úgy, minden ok nélkül, így gyanakodott arra, hogy megint valami magánakcióra készül. ‒ Abraham, mégis mi…? ‒ kezdte a mondatot, de amikor ő is meghallotta Kain szenvedését, azonnal rájött. ‒ Nem mehetsz el! És ha nem találsz neki orvosságot? Az is lehet, hogy mire visszaérnél, meghal.
‒ Nézd... ‒ fogott bele fásultan. ‒ Születésem óta kitaszítottként élek, eleinte csak a szüleim és a bátyám volt nekem, azonban anyámék a savas köd áldozatai lettek, a fivéremtől pedig elváltam, hogy csatlakozhasson egy klánhoz. Voltak vele nézeteltéréseim, ettől függetlenül ragaszkodtam hozzá. Elképzelésed sincs arról, hogy miféle áldozattal járt elengedni… Nem akarok még egy embert elveszíteni.
A két férfi hosszasan nézett egymásra, majd Manuel óvatosan megszólalt, miközben egy halvány mosoly jelent meg az arcán. ‒ Ez volt az egyik leghosszabb monológ, amit egy év alatt tőled hallottam, és a magánéleteddel volt kapcsolatos.
Abraham meglepetten meredt maga elé, majd megrázta a fejét, és visszafordult az erdő felé. Leakasztotta az olajlámpást arról a rozsdás szögről, amire korábban visszaakasztotta, és direkt úgy tartotta, hogy bevilágítsa vele az egykori pázsitot. ‒ Sosem kértétek, hogy meséljek.
‒ Akkor itt az alkalom, meghallgatnám a te történetedet ‒ válaszolt szórakozottan, és a térdére csapott. Abraham az égre pillantott, és tekintetével megkereste az édesanyja kedvenc csillagát. Mindig, amikor megpillantotta a Siriust, egyfajta nyugalom lett úrrá rajta.
‒ Mint említettem, a szüleim önkéntes száműzetésbe vonultak miattam ‒ Amikor ezeket a szavakat kimondta, felemelte a bal kezét, amin két ujja összenőtt. ‒ Egy régi bunkert foglaltunk el, amiben viszonylag sok használható dolog volt ott. A szüleim felváltva jártak el, hogy velem meg a testvéremmel, Cortezzel tudjanak foglalkozni, miközben nagy mennyiségű ételt halmoztak fel. Apám megtanított minket fegyvert készíteni, nyomokat olvasni, vadászni és harcolni, addig anyám a növényekkel ismertetett meg minket, a gyűjtögetés fontosságára próbálta felhívni a figyelmüket és a csillagokat meg a Nap állása szerinti tájékozódást mutatta meg.
Itt kis szünetet tartott, fel-alá járkált az erkélyen, és figyelte a környezetüket. Néha elmosolyodott, amikor meghallotta Simon lelkes magyarázatát, aztán ismét minden figyelmét a mesélésnek és az őket körülvevő vadonnak szentelte.
‒ Tizenöt éves voltam, amikor a környékükön megcsappant a vadállomány, és a szüleim jobbnak látták, ha továbbállunk. Olyan területen akartunk átkelni, ami savas köd sújtotta területnek számított. Persze, erről akkoriban nem tudtunk, én akkor láttam először azt a jelenséget. Kész csoda volt, hogy Cortezzel megúsztuk. Beszakadt alattunk a föld, és valami üregbe zuhantunk, így mi túléltük a találkozást, de a szüleim nem. Akkor láttam először holttesteket, elsőként lesokkoltam, aztán összehánytam a legközelebbi bokrot. Nem sokáig maradtunk ott. Alig néhány óra alatt a talált üregbe kősírt készítettünk nekik, aztán továbbálltunk. ‒ Elhallgatott. Nem is emlékezett már rá, hogy hol volt az a hely, és hirtelen elfogta a vágy, hogy megkeresse a szülei sírját, már ha, megvolt az még egyáltalán.
‒ Két évig bírtam Cortezzel. Nem volt olyan időszak, amikor ne vitáztunk volna, hiszen ő anya elgondolásai alapján képzelte a túlélést, én pedig apámat akartam követni. Végül elengedtem. Neki még volt esélye normális életet élni, így nem akartam az útjába állni. ‒ Miközben ezeket mondta, felhúzta az íját, egy nyílvesszőt illesztett a húrra, és kilőtte. Az egyik közeli fáról egy rémült bagoly röppent fel.
‒ Szép lövés ‒ jegyezte meg Manuel. ‒ De kérlek, folytasd.
‒ Kösz ‒ morogta, hiszen nem tetszett neki az, ahogy Manuel ugratni akarta. ‒ Szóval, mindenki ment a maga útjára. Nem sokkal később találkoztunk. Azt hiszem, nem kell felvázolnom a helyzetet, megsebesített egy vadkan, ti rám találtatok, és azóta egy csapatot alkotunk. Együtt akartunk eljutni a Fény városába, közösen találtunk rá Estherre, egy közösségként dolgoztunk és dolgozunk az élhető körülmények megteremtéséért. Aztán pedig Kain is csatlakozott hozzánk. Te tudod a legjobban milyen nehéz kezelni őt, hogy mennyi türelmet igényel, de mégis, úgy gondolom, megéri.
‒ Igen, ez valóban így van. Ahogy mindig szoktad mondani: mindenki megérdemel egy második esélyt.
‒ Épp ezért nem akarom, hogy meghaljon. Fontosak vagytok, mindannyian, egytől egyig. Az elképzelésem az egyenlő bánásmódról és a tizenharmadik klánról akkor valósulhat meg, ha mindenki toleráns a társaival szemben. ‒ Abraham itt már kissé elrugaszkodott a valóság talajától, és ismét azokat az álmait kergette, amiket olyannyira meg akart valósítani. Született kitaszítottként nem volt vágya, hogy bármelyik klánba is befogadják, ő annyit akart, hogy legyen egy hely, ahol mindenféle betegség, testi hiba, vagy bűn ellenére új közösség épülhessen ki. Csupán egy otthont akart a sorstársainak, és önmagának, ahol senki nem bántja őket.
‒ Ebbe még mindig nem tudok belekötni, Abraham. Kívánom, hogy valóban sikerüljön elérni ezeket a célkitűzéseket. Én támogatni foglak, meghallgatlak, és tanácsokat adok neked, ha kell ‒ állt fel a székről Manuel, és finoman hátba veregette. ‒ Örülök, hogy jobban is megismerhettelek. Többet hallathatnád a hangodat. És Abraham, várunk vissza‒ tette hozzá, majd jó éjszakát kívánt, és visszavonult a többiekhez még mielőtt Abraham bármit is mondhatott volna.
Abraham egy darabig még nézte miként csukódik be mögötte az ajtó, aztán leült Manuel helyére, és ismét belefeledkezett a csillagképek tengerébe. Már azt tervezgette, hogy miket fog összekészíteni, amiket el akar vinni az útjára. Most, hogy Manuel sem akarta lebeszélni a dologról, szinte biztos volt benne, hogy így kell tennie. Gyógyszert kell szereznie Kainnak.