Luna - A Hajónép vezetője

-Igyunk az újabb sikeres útra!-emelem meg kupám, s pillantok körbe a rövid időre elcsendesedett teremben. Középen a tűz magas lángokat emel, beragyogva az egész helységet, mely még így is árnyaktól hűvös és rideg hatású marad. Norf városa megváltozott, ahogy én is. Más volt, amikor kicsi voltam. Akkoriban mi nem volt az? Anyám szerint az embereket, különösképp a vezetőket, a népe határozza meg. Engem sokáig csak a múltam kísértett, s elhomályosította előlem a jövőt. A keleti parton fekvő város kikötői a poklot jelentették számomra, egy olyan helyen, ami minden népem bélinek a paradicsomot jelentette. Minden ifjú kardforgatást tanul, megvédeni magát az ellenség fegyvereitől, nekem viszont egészen más tudást kellett elsajátítanom.  Le kellett győznöm a mélységet. Nem féltem szembeszállni másokkal, nem éreztem szükségét a páncélnak, amíg a hideg fém markolat nyugalmasan simult a kezembe.
Gondolataim közt merengve kisétáltam a teremből, egészen a kikötőig. A szél hajamba kapott, és a szürkületben úgy lengette, mint egy élénk, aranyszínű zászlót. A fodrozódó víztükör elmosódva adja vissza vonásaim, s szinte látom, ahogy fiatal lány énem néz velem farkas szemet. A lányé, akit el kellett temetnem a napon, mikor anyám, az előző klánvezér meghalt. Tudtam, a múltam nem határozhat meg többé. Reméltem a mesék igazak, amiket gyerekkoromban hallottam tőle: a helyről, ahol mindenki egy helyen vigad, üríti kupáját az istenekkel, ahol béke és boldogság van, megbocsájtás mindenkinek. Hinni akartam, hogy ő is ezen a helyen van, ahogy a kislány is, aki voltam.
-Nem vagyok sem süket, sem félénk. Felesleges a settenkedés.-szólalok meg, hisz hallom, hogy valaki mögém lopakodva próbál csendes maradni, feltűnés nélkül megközelíteni. Hiába. Most nem ácsoroghatnék itt, elmerengve, a mélységbe bámulva, ha többek között ő nem állna mellettem. Le kellett vetkőznöm a múlt árnyait, a félelmeim.
Kiskoromban a bátyámmal a hajókon nőttünk fel. Mind a ketten úgy születtünk, hogy a vérünkben volt: a tengeren élni, a tengeren harcolni, majd a tengeren meghalni. Egy napsütéses délután, mikor ő a mélybe vetette magát, követtem én is. Nagyobb volt nálam, tudott úszni, én pedig voltam olyan vakmerő, hogy kövessem őt. Szerettem a kalandokat, akárcsak olyasmiket csinálni, amiket egy jól nevelt gyermek, pláne egy leány, nem tenne. A mélység mágnesként kezdett húzni, tüdőmből kiszökött a levegő, és hirtelen sötétség ölelt körül. Láttam a nagyanyám arcát, rég elhunyt atyámét, s anyámét. Semmit sem éreztem, a hideg átjárt, én pedig merültem, egyre mélyebbre. Alig voltam több öt évesnél. A bátyám húzott ki, ő mentett meg, de ő taszított a démonaim éhes karmai közé is. Több éven keresztül harcoltam azért, hogy képes legyek a víz, a kikötő közelébe menni. Kitagadtak, legalábbis nem úgy néztek rám, mint régen. Csalódást okoztam magamnak, a családomnak, mindenkinek. Anyám próbálta ezt nem éreztetni velem, de tisztában voltam vele, hogy ez nem így volt. Nevetséges lettem mindenki szemében, különc lettem. Egy kislány a Hajónépből, aki épp a víztől retteg.
-Készülsz valamire Rhag. Ha nem árulod el, mi az, kénytelen leszek más módszereket bevetni. Ugyanakkor tudom, hogy hűséges vagy a klánodhoz, és a vezetődhöz.-nézek az időközben mellém lépő férfira. Az ő hajójára tettem fel először a lábam, mikor anyám meghalt. Mellette nőttem fel, mellette veszett oda a bátyám, mégis benne bíztam meg a legjobban, hiába tudtam: ő a Hajónép legmakacsabb tagja. Kiváló hajós volt, tanácsadó, de hajlamos volt a kelleténél meggondolatlanabbul felülírni a szabályaim. A népem és a családom szabályait, amiket évtizedek óta követett az egész klán. A múltam nem határozott meg többé, elértem, hogy egység uralkodjék, hogy mindenki egyenlő bánásmódban részesüljön. Elértem a békét, mégis mindig harcra került sor. Minden kihajózáskor fenn állt a veszély, hogy kevesebben térnek vissza, mint ahányan hátrahagyták a családjukat.  Biztos kereskedelmet folytattunk Polis városában, békében éltünk egymással, de a klánok közötti béke bizonyos mértékben állhat csak fenn. Új területekre volt szükségünk, amit nem mindig lehetett megvenni, alkuval egységesen megosztani, felosztani. Volt, hogy egy-egy felelőtlen embernek köszönhetően törtek ki a háborúk. A Vasnemzedék vezetője Caelum kihasználta a vendégszeretetet, ami megtorlást vont maga után, hisz egy hajóm bánta a látogatását. Akikkel mindig is békében éltünk az Erdei nép. Nekik köszönhetünk rengeteg ismeretet arról, ami emberektől, klánoktól független fenyegetést jelenthet. Olyasmikről, amikről immár a felderítők, a gyógyítók, a vezetők, de még a legkisebb gyermekek is tudnak. Muszáj, hogy tudjanak. A savas ködről, melyr nem megfelelő búvóhely híján szinte biztos halált okoz. Azok, akik képesek voltak túlélni a földön, s vastag falak mögé rejtőzve vegetálnak... Nos, őket elkerülni ésszerűbbnek tűnik, hisz idegenek mindenki számára. Ott van még a folyami kígyó, mely fenyegetést jelent mindazokra, akik nem tudják hol számítsanak támadására. A tudás a miénk, de az új betolakodók ellen mi sem tudunk mit tenni. Harcolunk, mert ez az életünk, de vajon meddig leszünk erre még képesek?
-Nem lehet megoszlás a klánban. Azt pedig mind a ketten tudjuk jól, nem mindenkivel lehet egyességre jutni, és nem vagyunk mindenhatóak. Bizonyítsd, hogy képes vagy nem csalódást okozni, és megtenni azt, amit kértem. A fiúból pedig mielőbb faragj igazi harcost. Járj szerencsével, de csakis a kijelölt úton.-nézek Rhag-ra ismét, hisz időközben tekintetem elkalandozott a város fénylő terme felé, amit még nem öntött el a víz. De hamarosan azt is elfogja, ha nem teszünk ellene. –Ne ásd alá a tekintélyem, és játszd ki ellenem az embereim, vagy te leszel az első, aki a homokban hagyja lábnyomát, de az is, akinek a vére pirosra fogja színezni.-szavaim üres fenyegetésnek egyáltalán nem nevezhetők, ezt ő is tudhatja jól. Nem vagyok hajlandó az általa elképzelt lehetőségekbe hinni, embereket áldozni érte vagy rá, s őt sem szeretném elveszteni, de ha kényszerít rá, kénytelen leszek példát statuálni vele. Vannak emberek, akik képesek még így is meglepni, de mindig lesznek olyanok, akik idővel csak csalódást tudnak okozni. Épp ezért szükségszerű egy-két olyan barát segítsége, akit kötelez a nekem tett ígéret: kiszedik a kellő információkat azokból, akikben kezdem érezni, hogy a hűségük megtörik, s önbíráskodásba kezdenek.
Visszatérek a kabinomba, végigsétálva a hajókat összekötő deszkákon, melyeken lépdelve a hajók korlátjait úgy kell szorongatni, hogy egy-egy nagyobb hullám esetén, ha megbicsaklik lábam, ne boruljak a vízbe. Amitől már többé nem tartok, viszont elázni sem szeretnék. A kis helységbe, hol egy fáklya pislog, a félhomályban megpillantom a szárnyaim alá vett fiút. Mondhatni fiatal férfi, harcos, de viselkedésben és jellemben alig több egy zabolázhatatlan gyereknél. Elmosolyodva figyelem, majd leteszem a fegyvereim, és leülök a fáklya alatti székbe. Tekintetem az ablakon keresztül elkalandozik a távolban, s míg így is hallom a kintről beszűrődő hangos nevetés zaját. Az ilyen napokért megéri az erőfeszítés. Mit hoz a jövő? Mi van akkor, ha holnap ránk támadnak, ha nem vagyunk felkészültek? Ha azok, akik kihajóznak, nem térnek vissza? Annyi minden felett ott lebeg a "ha" szócska, hogy a testem átjáró félelem, az aggályaim ismét felélednek és nehezemre esik nem észrevenni: a kezemben lévő penge megremeg. Mert én is tartok elkerülhetetlen, hirtelen bekövetkező dolgoktól, de ezt nem mutathatom ki. Amik bennem szunnyadnak, muszáj palástolnom az embereim miatt.