Egy idő után nem érdekelt mások véleménye, felőlem mondhat bárki bármit az én véleményem akkor sem változik. Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, csendes vagyok, segítőkész és mindenkit meghallgatok, sőt szinte állandóan csak hallgatóság vagyok. Azonban most sokkal többet beszélek, mint amennyit szoktam, ez tőlem csöppet sem megszokott dolog, de nem számít, szerintem példaképnek való és felnézek rá, mindennek ellenére én úgy gondolom, hogy annak való. Azonban mikor meglátom a pillantását és a reakcióját, akkor kérdőn felhúzom a szemöldököm. -Ahogy gondolod.- mondom neki halkan és nem is foglalkozok tovább a dologgal, mert ha nem érzi magát annak, akkor nem tudok mit tenni. Nem fogok győzködni, nem fogom kérlelni, hogy higgye el magáról, én sem hiszem el hogy hasznos vagyok.. Pedig O. tényleg egy olyan személy, akire fel lehet nézni, erős, bátor, kiáll a véleménye és az ambíciói mellett. Szeretnék egyszer olyan határozott lenni, mint ő. De most hirtelen eszembe jut a fiú, aki ott fekszik és az életéért küzd, vajon jól lehet? Vajon lement a láza és rendbe fog jönni? Egy darabig még feküdni fog, ebben biztos vagyok és azt is simám elképzelem, hogy holnap reggelig nem is fog felébredni. Van időnk növényeket szedni és most ez a legfontosabb feladatom, vannak még a táborban sérültek és lesznek is. Majd mikor kijelenti, hogy nem szeretek itt lenni, akkor meglepődőm, mert nem számítottam arra, hogy ennyire kiül az arcomra ez. Igaza volt, tényleg nem szerettem itt lenni, sőt egyenesen utáltam, de nincs más választásom, segítek mindenkin akin csak tudok, míg végül meg nem halok. Nem félek a haláltól.. -Igazad van.. tudod legszívesebben..- nem fejezem be, inkább befogom és nem mondok semmit sem, mert azt mondtam volna, hogy legszívesebben halott lennék. Mint mondtam én nem félek a haláltól, nekem a halál egyfajta megváltás lenne, amit sajnos nem kapok meg a közeljövőben, hacsak nem segítem rá magam, de.. az gyávaság. Nem leszek öngyilkos, inkább próbálok megváltozni, próbálok egy okot keresni, ami segít abban, hogy ne legyek öngyilkos. Majd újra meglepődőm, mikor megszólal, szóval Clarke sincs már ezen a véleményen? Miért?.. Jaa, ez a Finn fiú miatt, szóval ennyit jelent neki Finn? Erre csak egy egyszerű válaszom van. -Vele ellentétben én nem kötődöm senkihez.. Egyedül vagyok.- vonom meg a vállam és nem is zavar annyira dolog. Nem kell nekem senki sem, meg vagyok egyedül is, néha már teljesen megszokott dolog az, hogy álomba sírom magam, vagy csak szimplán nézem, ahogy mindenki mosolyog és boldog. Én már vagy ezer éve nem éreztem a boldogságot, de szerintem nem mostanában fogom köszönteni azt az érzést.. -Ne sajnáld, megtörtént, nem lehet tenni ellene semmit sem.. De.. talán örült ötlet.. ki kéne szabadítani onnan azt a férfit.- na jó, nem tudom hogy mi ütött belém, de ezt éreztem helyesnek és azt akartam, hogy ne legyen bezárva. O. is azon a véleményen van, mint én és talán valahogy meg lehet oldani, hogy kijuttassuk innen, meglehet oldani, de nem tudom hogy bele merne e vágni. Nekem nem lenne nagy kockázat, ha megölnek akkor azzal is csak jót tesznek nekem, de nem hiszem hogy megölnének, egy orvos vagyok és a gyógynövényekhez is értek..
Kis híján lenyelem a nyelvem annak hála, amit mond és egy pillanatig zavarodottan nézek rá, mintha szellemet látnék. Én? Példakép? Maximum, ha valaki vak, süket és néma egyszerre és fogalma sincs, hogy ki az, aki segít rajta. Nem voltam példaképnek való és ezt igyekeztem a lehető legszebben meg is fogalmazni és tudtára adni. -Nem vagyok példaképnek való.-hagyom ennyiben. Ő alapjáraton úgy volt beprogramozva, hogy kedves legyen mindenkivel, még akkor is, ha csendes. Nekem voltak rosszabb pillanataim, s jelenleg némi rájátszással sikerült elrejtenem minden gondolatom. Így viszont könnyen gázolhattam más lelkébe, akaratomon kívül is. Kérdésére válaszolok, bár látom rajta, hogy elgondolkodik. Nekem ez a hely valamiféle szabadságot adott. Itt csak a bátyám szabhatott nekem határt, a földiek ölhettek meg. De inkább ez, mint az Ark, ahol ha szabad lettem volna -ami a törvények miatt nem következhetett volna be-, csak a lány lettem volna a padló alól, akinek az anyját kiröptették, s sosem fogja megtudni, hogy ki az apja. Itt lent nem volt más, csak a bátyám, de ő nem akart eltenni láb alól. Nem érdekelt már, hogy mi történik ott fent. Legalábbis ezt megpróbáltam elhinni. Az érdekelt, hogy mi lesz a fentiekkel, ártatlanokkal, ha elfog az oxigén. Akkor, mi lesz? -Te nem érzed itt jól magad.-ez nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés tőlem. Szinte rá van írva. A kérdésem hallatán ismét látom, hogy elmélázik, és remélem, hogy őszinte választ ad. Arra viszont nem nagyon készülök fel, amit mond. A nagymamájáról... -Clarke is ezt gondolta, amíg Finn élete nem forgott kockán. De a józan ítélőképesség úgy látszik, hogy az Ark-on sincs meg és itt sem.-vonok vállat, nagyot sóhajtva, és elgondolkodom kicsit azon, amit mondott a nagyanyjáról. A gyomrom összeszorul és kicsit talán még mérges is leszek, úgy, hogy nem is ismerem igazán sem őt, sem a családját.-Sajnálom, ami ott fent történt veled, de ahogy mondtad. Már nem az Ark-on vagyunk és sosem leszünk már ott.-legalábbis reméltem, hogy hasonló időszak, bánásmód már nem következik be. Inkább szúrják át a mellkason egy hatalmas és nehéz lándzsával, mintsem hagyjam magam ismét négy fal közé záratni és meghunyászkodni egy hiba miatt, ami igazából nem is az én hibám volt, hanem az anyám felelőtlensége, amiért aztán engem bűntettek.
Az élet sok mindenre megtanít minket, talán igaz, hogy mindenkinek jár egy második esély az életben, csak én nem tudok mit kezdeni vele, sose tudtam. Itt lent se megy, nem tudok megnyílni,nem mondom ki a véleményem és nem megyek szinte oda senkihez sem, mert miért mennék? Ki akarna egy ilyen lánnyal beszélni, mint amilyen én vagyok? Majd az sem segít a helyzeten, ahogy O. beszél, miért kell ilyennek lenni? Nem értettem az ilyet sose, de nem is akarom megérteni. -Ne légy ilyen, kérlek, nekem fontos hogy jól vagy e..- nem tudom,hogy miért ilyen, mindenkivel kedves szerintem, de nem hittem, hogy ilyen is tud lenni. Ő volt mindig az, akire felnéztem a tárborban, nem akaeok csalódni benne, nem akarom, hogy mindez megszűnjön. Majd akkor eresztem ki először a hangom, mikor legkörzelebb megszólal, megállok és felé fordulok. -Én felnézek rád és elismerem, hogy a legjobb harcos vagy, ne rontsd el.. te vagy a példaképem!- mondom neki, majd visszafordulok és elkezdek sétálni. Nem érdekel, ha nem követ, számomra csak megváltás lenne a halál, ha végre véget érne ez a nyamvadt életem. Majd csak elindulunk és aztán én töröm meg a csendet és teszek fel egy kérdést, amire válaszol is. Válaszán azonban elgondolkodom kicsit, szerinte jobb itt lent? Én nem tudom, de itt lent végetèrt a gúnyolodás, a megalázás és az állandó sértegetés. Egész életemben ezt vártam, de én már nem tudok barátkozni, nem is lennék jó barát, egyedül vagyok, mint a kisujjam és talán ez a helyes. Majd közben jön egy kérdés tőle, amire nem tudom hogy mi a helyes válasz, hogy mit mondjak, bárhogyan is fogalmazok magamban, túl hosszú a válasz. -A legtöbb emberrel ellentétben tudom, hogy milyen fogságban lenni és megalázva lenni.. a saját nagymamám pofozott meg és tagadott ki a börtönben.. Szóval szerintem nem helyes.. Mi új nemzet vagyunk, ha mi fogságban éltűnk, miért adjuk ezt másoknak? Nem az a lényege a tábornak, hogy mi nem az Ark vagyunk?- kezdem el mondani, de ennyit már nagyon rég nem beszéltem, sőt eddig sose beszéltem ennyit. Az férfi is egy ember, senki sem érdemli meg, hogy úgy tartsák, mint akár egy állatot.
Velem ellentétben Odette nem volt valami folyton csacsogó típus. Megtartotta a véleményét magának, nem szólt közbe, amikor más igen. Ellentétben én, aki egyfolytában így vagy úgy, de kimondta a véleményét, hangot adott a nemtetszésének és nem csinált úgy, mintha a bátyja lenne a szent szamaritánus. Szerettem, szó se róla, de az örökös kényszere, hogy rám vigyázni kell, már-már idegesítő volt. Most a földön voltunk, itt már nem voltam rab, mégis úgy kezelt néha, mintha az lennék. Akárcsak a férfi, aki megmentette az életem, most mégis kikötözve ácsorog az űrhajó emeletén. Ahogy a megjegyzésem mormogom, látom, hogy hallja, amit mondok, mégsem reagál. Nem is vártam. Senkitől nem vártam hálát, amiért nekem köszönhetően derült ki, hogy melyik is az ellenszer. Arról meg pláne nem nyitottam volna vitát, hogy megérte-e. Finn-el nem volt bajom, sőt. Tetszett, hogy Bellamy emberére talált és végre volt valaki, aki mert ellene szegülni. Igazából nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. Elég volt nekem annyi is, hogy nem kellett magamba zárkóznom és akadt pár olyan, mint én. Akikkel lehetett beszélni és értelmes dolgokról, nem csak üres dolgokról. -Miért ne lennék? Csak megvágtam a kezem egy késsel, nem a lábam vágtam le.-ironikus gondolat, pláne, hogy az a szörny ott a vízben éppen a lábam szerette volna vacsorának.-Felejtsd el, semmi bajom.-vágom végül oda a végére, hogy ne vegye magára, nem vele van bajom, de valamiért a gondolataim két felé állnak. Egyik részem a férfin jár, akit fogva tartunk, másik felem próbálja magát tartani ahhoz, hogy kedves is tudok lenni. Elindulok a kapu felé, majd követ, aztán felcserélődnek a viszonyok. Ő tudja, hogy merre akar menni, én csak bébiszitter vagyok mellette, plusz legalább addig sem kell egy idegesítően figyelő szempárnak sem eleget tenni, hogy jó kislány módjára tudok a fenekemen ülni. -Nem rossz, jobb, mint a börtön ott fent. Itt maximum egy dárda szúrhatja át a mellkasom, nem megfulladok vagy halok meg a röptetésben.-reagálok, mikor kérdez, de szintén szólva nem tudom, hogy miről beszélgethetnénk most. Zavart vagyok, és ez kiül rám, hisz egy kérdés forog a fejemben...-Te mit gondolsz arról, hogy fogva tartjuk azt a férfit?-állok meg végül egy fának dőlve, kíváncsi tekintetem rá emelve. Erre nem tud röviden válaszolni, de őszintén érdekel a véleménye. Ő nem olyan, mint a bátyám, épp ezért is érdekel a véleménye.
Lehet hogy nem volt épp a legjobb ötletem,hogy elhívjam magammal növényket keresni, gondoltam hogy nem fog neki tetszeni, de.. csak kicsot vele akartam lenni, tényleg ő az egyetlen, akire felnézek itt és amúgy is szeretek vele lenni, mindig jól érzem magam. Eleinte nem mertem odamenni hozzá, de egyre bátrabb lettem és egyre több időt töltöttem el vele, Octavia egy nagy is kellemes személyiség. Rengetegen szeretik itt és nem is csodálom annyira, de valamiért úgy érzem, hogy nem iazán kedvel engem, mintha mindig csak idegesíteném és szerintem teljesen vagyok itt, nem is vagyok értékes tagja a tábornak, csak egy orvos vagyok.. Vagyis nem tudom, hogy miért nevezem így magam, nem vagyok senki, nem értem el semmit sem az életemben, én csak elvesztettem mindent és mindenkit. Egyetlen barátom sincs és még csak az új esélyt sem tudom okosan felhasználni, más sokkal jobban megérdemelné, mint én.. én egy veszett ügy vagyok, semmi értelme foglalkozni velem.. Valamiért kezdem azt hinni, hogy én nem tartozom ide, megfordult a fejemben, hogy egy földi vagy mi fene simán megölhetne, nem hiányoznék senkinek sem. Semmi sem eml3kezne rám, csak eltűnnék és egy névtelen senki lennék, mint amilyen most vagyok, élve és halva sem fogok semmit sem jelenti a világnak. De ideje pozitívan látni a világot, hamarosan lehet meghalok valamibe és senki sem dog tudni megmenteni.. viccet félretéve, talán jobb dolog lenne a halál. De most Viara kell koncentrálnom és remélem, hogy nem idegesítem fel és nem küld el melegebb éghajlatra.. Valami fiúval beszélt, de nem ismertem, szinte senkit sem ismerek itt, talán ideje lenne barátkozni, de nem állok rá készen még. Majd mikor elkezd dünnyögni, akkor sóhajtok egyet, szegényt sose ismerik el, mint hőst, hisz a hangsúly mindig a bátyján és Clarkeon van. -Te jól vagy?- teszem fel a kérdést és őszintén is érdekel a válasza, legalább az ő szemébe bele tudtam nézni, nem úgy mint másokéba. Persze mikor elindulunk, akkor szomorkársan mosolygok, mert hát.. nem úgy válaszolt, ahogy hittem, azt hittem kixsit lelkesebb lesz vagy nem is tudom. Majd csak csendben követem és mikor elhagyjuk a tábort, akkor elindulok a helyre, ahol mindig metalálom a megfelelő növényeket. Egydarabig csendben sétálunk, majd a csendet megtöröm a csendet. -Szeretsz itt lent lenni?- hirtelen nem jutott jobb kérdés az eszembe, de míeg sétálunk, addig nem leszünk csendben, vele merek beszélgetni.. Mondtam már ő a példaképem.. szeretek vele lenni és én rendesnek találom.
Az örökös várakozás... Ha valaki megsérül, segítségre szorul, de ha nem tudjuk mit kezdjünk vele, mi baja lehet, elég nehéz. Jelenleg Finn élete azon múlt, hogy Clarke tud-e ellenszert szerezni, s ha igen, akkor az hat-e, vagy sem. Időm nagy részét azzal töltöttem mostanában, hogy segítettem a kaját raktározni, gyűjteni. Igaz eltelt egy nap és Lincoln még mindig ott van a hajó emeletén, kikötözve, és mintha arra várna, hogy a bátyám mikor súlyt le. A nevét csak én tudtam, ahogy a titkát is, hogy érti a nyelvünk. Bár igazából még én sem tudtam, hogy mit látok benne, de megmentette az életem. Nem éreztem helyesnek a bátyám döntését, hogy tartsuk még itt. Hisz tudta eddig is, hogy hol a tábor, legalábbis gondolom én. Napközben túl jól őrizték, így nem tudtam besurranni, de már azon járt az eszem, hogy hogyan, s mikor tudnám megszöktetni. Azt ugyanis eszem ágában sem volt hagyni, hogy a bátyám megölje. A tábor közepén lévő, egyfajta gyűléshelyen ücsörögtem, és épp azt hallgattam, hogy Monty mire készül. A karperecek sikertelenek voltak, ám az új lány, aki leért ide hozzánk, Raven... Ha ők össze tudnak dolgozni, még a végén valami jó is kikeveredhet belőle. Elmosolyodom, mikor észreveszi, hogy figyelnek minket, és mikor megpillantom a nem éppen nagy hangú lányt, csak biccentek a fejével, Monty feláll és távozik. Köszön, de ahogy visszaköszönnék, igaz ilyesmi nem áll szándékomban, választ kapok a kérdésemre. Én szereztem meg a gyógyírt igazából, mégis Clarke volt a szent, na meg persze ő, hogy megmentették egy ember életét. Nem voltam paprikás, és féltékeny sem, sőt. A sebemről a kötést is leszedtem, mintegy jeléül, hogy tökéletesen jól vagyok én így is. -Örülök, hogy nem feleslegesen vagdostam magam.-dünnyögöm kissé morcosan, mikor megemlíti, hogy Finn jól van ahhoz képest, hogy leszúrták. Mivel csak szótlanul ácsorog, így hunyorogva állok fel és már épp elfordulnék tőle, mikor ismét megszólal. Lehunyt szemmel rázom meg fejem, s kapom magamra a dzsekim. -Végül is, mi más dolgom lehetne, mint a növénygyűjtés.-hangomon érződik a nemtetszésem, ugyanakkor tudom, hogy egyedül nem engednék ki, mással pedig aligha menne szívesen, mikor hozzám is csak akkor szól, ha egyedül vagyok. Valahol megértettem a viselkedését, hisz senki sem volt biztonságban és egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy a rengeteg beszéd segíthetne rajtunk.-Na, akkor indulás.-lépek egyet a kapu felé, ahol útonálló őrség szegi el előlem a kijárási útvonalat.-Gyógynövényekért megyünk, de egy ilyen jól jönne.-kapom fel az egyikük fegyverét, igaz töltényekből jócskán kevés volt, de egy darabban szerettem volna visszaérni. A késem a helyén, hátrapillantok a lányra és biccentek a fejemmel, hogy csak utána, nekem ugyanis fogalmam sincs, hogy pontosan mit is akar.
Nem tudom, hogy mi történt ezzel a fiúval, akit most hoztak be, de Clarkenak es Bellnek sokat jelenthet, mert mikor meglátták olyan furán viselkedtek. Meg se néztem az arcát, inkább a sebére figyeltem és próbáltam rájönni mi történt, de ez így nehéz. Szeretnék neki segíteni és fogok is a legjobb tudásom szerint, de azt már előre tudom, hogy megmérgezték, mert tipikus jrlek mutatkoztak, magas láz, fekete karikák a szeme körül és a szája is elkezdett picit habozni, arról nem is beszélve, hogy néha epilepsziás rohamhoz hasonló jeleket váltott ki. A sebét elláttuk, kitisztitottuk és a lázát is próbáltuk lejjebb vinni, de nem igazán akart sikerülni. Aztán történt valami, Clarke eltűnt egy időre és visszajött az ellenszerrel, ami pont jókor jött. A légzése lelassult, láza fokozatosan ment egyre lejjebb és úgy nézett ki, hogy nem fogja elvinni a láz, sikerült megmenteni. Sebét én varrtam össze és én kötöttem be, én borogattam és én figyeltem rá, majd nekem is akadt még dolgom és a fiúnak is pihennie kell, amíg fel nem ébred van időm. Amig időm volt addig visszamentem az orvosi sátorba, hogy ha valakinek valami sérülése lenne, akkor legyen ki ellássa őket. Persze hamar megmuntam az egyedüllétet és mentem O.-hoz, hogy eljönne e velem esetleg gyógynövényeket szedni, valahogy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Nem tudom, hogy ez barátság e vagy sem, de majd kiderül egyszer, azonban megbízok benne és hiszek benne, miért ne hinnék? Szerintem egy kedves és életre való lány, aki nagyon bátor és energikus, emellett őszinte és szókimondó, mondhatni jelenleg ő a példaképem. Tudom, hogy sose leszek olyan, mint ő, sose leszek olyan határozott, nem merek szinte senkihez sem odamenni senkihez, senkivel sem kerültem közeli kapcsolatba, csak vele. Sokkal tovább tartott megkeresni, mint gondoltam, de ő sosincs mindig ugyanazon a helyen, bár lassan ráérzek, hogy hol van. Épp az egyik táborozóval beszélget, de valójában nem merek odamenni, megvártam míg végül elment az illető, akivel beszélgetett. Mosollyal az arcomon sétáltam felé, majd megálltam előtte és szóra nyitottam az ajkaimat. -Szia.- köszöntem neki hallkan, de már ezt biztos, hogy megszokta tőlem, hisz vele beszéltem eddig a legtöbbet. Nem tudom,hogy az a fiú esetleg a barátja e, de mielőtt szóra nyitná a száját, megelőzöm és elmondom, hogy mi van a fiúval, akinek mindig elfelejtem a nevét. -Jól van, ha lemegy a láza, akkor rendben lesz.- mondom neki, majd megkönnyebülve sóhajtottam egyet, mert nehéz egy műtét volt, de csak túl jutottunk rajta. Nem is tudom, hogy mit akartam már, elfelejtettem, pedig annyira a fejemben volt, szóval.. Igen, gyógynövények, azokat akartam szedni, de egyedül nem engednek a táboron kívülre, szóval így jártam, de vele kimehetek.. Ezért hálás is voltam neki, biztonságot és védelmet nyújt, emellett meghallgat, pedig nem szoktam senki másnak megnyílni. -Eljönnél velem gyógynövényt szedni?- teszem fel a kérdést, ami miatt itt vagyok, hisz kell utánpótlás, nagyon elfogyott a krémem és biztos segíteni fog a fiú fájdalmának csökkentésében.
Kezdőlap 
by 
