Száguldás, Porsche...

Xander & Jeremiah

Minden összevetve jó napom volt. Volt egy kis vakarcs az egyik kiképzésen, de egy jól mért non-verbális ütéssel éreztettem vele, hogy ez így nem fog működni, és úgy nézett ki, hogy rájött, hogy nem én vagyok az ember, akivel a mai nap packáznia kéne. Azzal sincs különösebb problémám, ha valaki olyanba botlok bele, akinél egy fenyegetés nem hat; ilyenkor legalább van valami extra izgalom a napban. De a mai úgy nézett ki, nyugodtan fog telni; főleg, mivel már rég nem járkált senki a folyosókon.
Miután vagy két óráig csak forgolódtam az ágyamban, úgy döntöttem, hogy inkább sétálok egyet, esetleg belesek a tudósokhoz. Már épp fordultam volna a folyosóra, mikor megláttam, hogy az egyik őr errefele jön. Mivel én már nem voltam gyerek, nem igazán számított volna, ha meglát, de azért megpróbáltam elkerülni a feltűnést. Nem voltam épp csevegős kedvemben, abban viszont biztos voltam, hogy ha valaki olyanba ütközök, aki nagyon is jól ismer engem, akkor bizony beszélgetésbe szeretne bocsátkozni velem.
Vettem egy mély levegőt, és kifordultam a folyosóra. Elindultam az őrrel ellentétes irányba; már messziről láttam, hogy ismerem. Gyorsan lejátszottam magamban a lehetőségeket, hogy miképpen fogom tudni lerázni a fickót, majd mikor közel értünk egymáshoz, feltettem a kezemet köszönésképpen. – Szép estét, Paul! Remélem, a mai műszakod eseménymentes lesz – szóltam hozzá, majd egy mosoly kíséretében továbbsiettem. Még hallottam, ahogy a hátam mögött dadogja a ’Heló, Jeremiah’ szavakat, de most nem foglalkoztam vele. Csak tovább sétáltam, és befordultam balra.
Ismerem magamat, és tudom, hogy ha zajt hallok, akkor mindig utána akarok járni, hogy mi az. Most is ez történt, mikor valami furcsa hangra lettem figyelmes. Elindultam annak irányába, majd egy folyosó sarkánál megálltam, és kinéztem. Egy fiatal programozó korizott. Felhúzta az egyik szemöldökömet, majd a háta mögött, hangtalanul haladtam. Úgy döntött a srác, hogy megfordul. Elmosolyodtam, majd kinyújtottam a jobb karomat, hogy a srác, miután megfordult, rögtön beleszaladhasson, és a földre zuhanhasson. Egy programozótól még csak nem is számítottam arra, hogy észrevenné, és lebukna, de ha mégis így történt, akkor csak mosolyogva, zsebre tett kézzel néztem volna rá, hogy akkor most magyarázhat.  

Xander & Jeremiah

Mivel világéletemben a rendet követtem, sosem értettem azokat, akiknek nem volt egyértelmű, hogy mi a vicces, és mi a zavaró. Görkorizni az állomáson már magában is egy abszurd dolog, az meg még inkább, hogy szemmel láthatóan nem zavartatja magát, ha arról van szó, hogy épp kit zavar. Értem én, hogy nem itt vannak az alvó egységek, de a zaj, amit néha okoz néhány emberi fülnek akár elviselhetetlen is lehet. Nem vagyok annak a híve, hogy az éjszaka csöndjét holmi korizással meg kéne zavarni, de hát az ő döntése.
Az enyém pedig az, hogy a kinyújtott kezemmel megállítsam. Az állandó mosolyom még szélesebbé válik, amikor hallom, hogy meglepődött. Már előre tudom, mit fogok mondani, és miképp fogom kinevetni, miután szépen eltaknyolt, de erre sajnos nincs lehetőségem, mivel belecsimpaszkodik a karomba, és majdnem én is utána esek. Az izmaim szerencsére elég edzettek ahhoz, hogy mindkettőnk súlyát könnyedén megtarthassam. A pillanatnyi zavarában elejtett valamit, ami most vagy fél méterre tőlünk a földön csúszva megállt. Összehúztam a szemöldökömet, és próbáltam kitalálni, mi is volt az a dolog, amit eddig magánál hordott, amikor hirtelen érzem, hogy az ajkai a homlokomat érintik. – Mi a…? – kezdem, mire megint megszólalt. Gyorsan leráztam a karomról, bár elég nehézkesen engedett el. – Tapadsz, mint a légy a fogóba. – Egy pont neki, béna példát mondtam, és valószínűleg az első benyomás által okozott tisztelet elillant. Bár a pusziból ítélve nem is volt ott semmiféle tisztelet, ami kezdett bosszantani.
Legszívesebben képen törölném a kis taknyost, amiért cukifiúnak nevezett. Helyette csak zsebre vágtam a kezemet, és nekidőltem a falnak. – Szerencséd, hogy jó kedvemben találsz – vetettem oda neki. A hangom olyan, mint mindig; nem fenyegető, csupán érezni lehet rajta, hogy nem kéne szórakoznia velem. – Az nem igazán számít, hogy én mit szeretnék – jegyzem meg, hiszen azt hiszem, a szándékaim elég tiszták. Leállítani a száguldót, és végre egy kis rendet teremteni a mai estére. – Inkább azt magyarázd meg – kezdtem, majd ellöktem magamat a faltól, és odasétáltam a kütyühöz, amit az előbb kiejtett a kezéből, majd felvettem. – Hogy ez mégis micsoda? – Rosszul tettem fel a kérdésemet. Ebből valószínűleg az fog lejönni neki, hogy nem értem, hogy mit tartok a kezemben, pedig valójában csak az nem volt világos, hogy miért szaladgál ezzel a kezében ilyenkor. Mivel a fene nagy büszkeségemen nem tudok túl tenni, kénytelen vagyok megvárni, amíg megválaszolja az amúgy is nyilvánvaló kérdésemet, és utána feltehetem azt, amelyikre kíváncsi is vagyok. Úgy érzem, ez az alváshiány, ami az elmúlt napokban kínoz nem tesz jót nekem; egyre inkább elvesztem a fonalat a gondolataim menetében, és olyan dolgokat mondok ki hangosan, amiket nem is akartam.
Végigmértem a srácot, majd átnyújtottam neki a kezemben lévő tárgyat. Mielőtt azonban átvehette volna, ismét megszólaltam: - De minek a kori? Nehéz lenne a lábadat használni a közlekedésre? Annyira nem nagy ez a hely, hogy beleszakadj, míg elérsz oda, ahova tartottál. – Ez legalább egy érthető, és jól megmagyarázott kérdés volt, és nem olyan, mint az elbaltázott előző. Néha örülnék neki, ha ezeket a jeleneteket visszaforgathatnám, és újrakezdhetném, mert ez így nem kóser, hogy sokszor az alváshiány miatt húzom én a rövidebbet.