Bobbie Harris

Hárman indultunk el a táborból, még csak a nevét sem tudtam a másik kettőnek. Keresők voltunk, nem barátok, így nem is kérdeztem meg tőlük, hogyan szólíthatnám őket. Úgy gondoltam, hogy ha szükség lesz rá, akkor a „lány” és a „fiú” szavak elegendőek lesznek. A többiek a hajónál úgy gondolták, hogy itt lenne az ideje elmenni és ételt keresni, mert már javában fogyóban voltak a készletek, és épp ránk esett a választás. A lányon látszott, hogy rühelli a gondolatát is, hogy ma is neki kell kimennie, aminek hangot is adott; vele ellentétben én örültem, hogy ismét kiszabadulhatok innen egy kis időre. Sosem voltam jó abban, hogy megtippeljem, mennyi időnk lehet napnyugtáig, de reménykedtem benne, hogy még elegendő ahhoz, hogy könnyedén gyalog tehessük meg az utunkat, és nem kell futnom. Mindig is jobb szerettem a nyugis gyűjtögetést; olyankor legalább kiélvezhettem a szabadságomat. Fiatal voltam még, amikor elítéltek, és most jó ismét úgymond szabadlábon lenni, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy ide küldtek a földre, mint valami kísérleti egeret, hogy élhető-e még a Föld. Szép időnk volt a mai nap, így lassan járkáltam a bokrok között. Halk zörejt hallottam, de nem láttam magam előtt senkit. Megfordultam, és egy kétfejű szarvassal találtam szemben magamat. Mutáció ide-, vagy oda, ezek az állatok ocsmányak voltak. Elkezdtem hátrálni, de megbotlottam valamiben – feltételezhetően egy faágban – és egy kisebb nyögés kíséretében elég ügyetlenül a földre estem. A szarvas közelebb jött hozzám, én pedig csak bámultam. Hosszas tétovázás után végül is úgy döntött, hogy nem vagyok annyira érdekes, és elfutott. Én csak sóhajtottam egyet, majd megpróbáltam felállni, de megtorpantam. Rájöttem, hogy nem egy faágban botlottam el, hanem egy holttestben. Már borzalmasan bomlásnak indult, és csak most jöttem rá, hogy a szag, ami egész eddig piszkálta az orromat, ebből a testből jött. Még rajta voltak a ruhái, amiket gyorsan lefejtettem róla, nem foglalkozva a bűzzel. Mikor végeztem, felálltam, és akaratom ellenére is elfutottam, a másik két embert keresve. Meg is láttam őket valahol jó messze, és elindultam. A ruhákat leraktam egy kidőlt fára, úgy is errefelé jövünk majd vissza, akkor majd felveszem. Már majdnem odaértem hozzájuk, amikor valami sípoló hangot hallottam. Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, és csak gyalogoltam tovább. A két gyerek eltűnt a szemem elől, de tudom, hogy merre mentek, így követtem az útjukat. Mikor már majdnem egy sűrűbb részhez értem az erdőben, a srác egyszer csak előtermett a semmiből, és nekem szaladt. Majdnem felborított, és ő is kicsit szédülni kezdett. Ordítottam neki, hogy mi baja van, de helyette az éppen akkor érkező lány válaszolt: Jön a köd. Ahogy meghallottam a szavakat, elkezdtem rohanni. A lány és a fiú is a sarkamban loholt, de tudtam, hogy ez nem fog segíteni. Nem jutottunk messzire, mikor a köd utolért minket. Reménykedtem benne, hogy még meglóghatunk, de a lányt elérte, én pedig vissza akartam fordulni, hogy segítsek neki, de a srác elkezdett előre lökdösni, hogy ennyi idő alatt már meg is halt, tűnjünk inkább el innen. A lány felé mutogattam, mire a srác hátranézett, pedig nem kellett volna. Elérte a köd az arcát, és csak ordítani tudott. Gyorsabbra fogtam a tempót, és félig-meddig vonszoltam magam után a srácot. Nem sokáig kellett eljutnunk, mikor a köd megszűnt. Lenéztem a földön fekvő fiúra, aki az arcát fogdosta, és ordított. Próbáltam mondani neki, hogy fogja be, és vegye el a kezét, hogy láthassam, mekkora kárt okozott a köd, de nem akart rám hallgatni, így kénytelen voltam lerángatni a kezeit az arcáról. Égési sérüléseket szerzett, de ezzel nem volt baj; azzal viszont igen, hogy akárhonnan is néztem, biztos voltam benne, hogy a srác megvakult. Mondtam neki, hogy maradjon ott, amíg én visszamegyek és megkeresem a lányt. Reménykedtem benne, hogy túlélte, de ennek mikroszkópikusan kicsi volt az esélye. Visszamentem ugyanabba az irányba, mint ahonnan jöttünk, és reménykedtem, hogy nem fogok megint belesétálni a ködbe. Nem tartott olyan sok ideig, míg megtaláltam a lányt; persze halott volt. Úgy gondoltam, hogy nem bírok el egy holttesttel, és egy vak sráccal is, ezért visszamentem a sráchoz, és betámogattam a táborba, majd visszamentem a lányért, aki már sosem fog újból lélegezni.