Bram x Tessa > mission impossible <

Bram x Tessa

mission impossible

words: lényegtelen  | note: | music: - ⊰

Tessa & Abraham

Abraham nagyjából két napja lehetett úton, hogy orvosságot szerezzen a társának. Elég messzire jutott, nem kímélte magát, és a fáradtságát félretéve átvágott az erdőn, megküzdött a bűzölgő lápvidék rémeivel, hogy aztán felkapaszkodjon egy kisebb hegyre. Pontosabban, kapaszkodott volna, de addigra olyan kimerült volt, hogy napnyugta előtt három órával egy barlangra bukkant, és elhatározta, hogy ő odabent fogja meghúzni magát.
Egy vaskos botból meg egy rongycsomóból fáklyát készített, és a lángok segítségével elkergette a barlangi denevéreket. Nem akart bőregerekkel osztozni a szállásán. Alaposan feltérképezte a helyet, mielőtt úgy döntött volna, hogy végleg itt telepedik le. Ahogy haladt befelé, a járat elkeskenyedett, majd zsákutcába torkollott. Ez jó lett volna neki, csakhogy a barlang szája túlságosan széles volt, a tábortüzet könnyedén kiszúrhatták volna. Amikor átkelt a lápon, látott gyanús alakokat, és nem akarta felkelteni a figyelmüket. Épp készült volna ott hagyni a helyet, amikor észrevette, hogy egy szűkebb nyílásban folytatódik a barlang. Lassan araszolt előre, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a hely egy széles barlangterem, amely már nem visz sehová, sőt, mi több a cseppkövek között egy kisebb tavacska is volt, de nem látta, hogy milyen vízforrás táplálta azt.
Tökéletes menedéknek tűnt, igaz, nem volt olyan, mint a házuk, amit birtokba vettek, de ez is megtette. Abraham nem volt egy finnyás ember, neki teljesen mindegy volt, hogy egy régi kanapén, vagy a hideg földön hajtja álomra a fejét. Elhagyta a barlangot, hogy köveket és ágakat, gallyakat gyűjtsön, majd amikor úgy gondolta, hogy végzett, visszatért ideiglenes lakhelyére. Tábortüzet rakott, lepakolta a holmijait, és ismét körbejárt. Úgy vélte, hogy ez az estéje háborítatlanul fog eltelni, és nyugodtan dőlt le egy kicsit aludni.
Léptek zajára riadt fel, azonnal a keze mellett heverő kisfejszéhez kapott, majd a pislákoló tűzre újabb hasábokat dobott, hogy felélessze a tüzet. Amint ezzel megvolt, meggyújtotta a korábbi fáklyát is, majd a szűk bejárathoz sietett.
Kicsusszant a résen, majd a fejszét a magasba emelve körnézett. Egy lány hevert a földön, a szemeit lehunyta, a fejét oldalra döntötte. Sérültnek tűnt. A karját elég szerencsétlenül tartotta, a kezén pedig ott virított a kitaszítottak jele.
Abraham megsajnálta, és a lelkében bűntudat éledt, amiért meg akarta ölni, de hát ebben a világban akár valami szörnyeteg, vagy bandita is lehetett volna. Letette a földre a fejszét, de azért ügyelt rá, hogy a lánytól messzire helyezze el. Olyan fiatalnak tűnt, és olyan… Magányosnak. Elgyötörtnek, és a jel is elég frissnek tűnt a kezén. Leguggolt mellé, a fáklyát magasba tartotta, és óvatosan meg rázta annál az ép vállánál. ‒ Ki vagy? ‒ kérdezte rekedten, majd, amikor a lány felelt neki meglepetten nézett rá.
Abraham valójában bele se gondolt, hogy milyen rémisztően festhetett: az arcán ugyanis elkenődött az a festék, amivel Esther mindig csontváz kinézetet festett neki. Az pedig alapból ijesztő volt, de úgy, hogy még el is mosódott… Nos, az ismeretlen joggal hihette azt, hogy a Halál jött el érte.
Valamit mondott az idegen, amire Abraham ezt a választ adta: ‒ Ne hülyéskedj! Nem fogsz halni! ‒ szólalt meg határozottan. Nem fogja hagyni, hogy akár egy kitaszított is a jelenlétében távozzon el az élők sorából.
Halkan felsóhajtott, közölte a lánnyal, hogy mindjárt visszatér, addig maradjon ébren, majd a fejszét felkapva visszatért a csarnokba, eloltotta a fáklyát, majd visszasietett a lányhoz. Ha még azt is tartania kellett volna, akkor nem tudja becipelni a lányt, szóval inkább kockáztatja, hogy egy ideig sötétben tapogatóznak, de azért bízott benne, hogy a tábortűz fénye mégiscsak kiszűrődik valamennyire.
‒ Maradj nyugton! ‒ utasította, de azért igyekezett némi szelídséget belevinni a hangjába. Tudta jól, hogy nem lenne szabad nagyon mozgatnia a sérültet, de odakint nem tudott volna rajta segíteni. Óvatosan a lány térdhajlatai alá és a háta mögé nyúlt, hogy megemelhesse.
Várt egy kicsit, amíg a szeme alkalmazkodott a fényekhez, aztán amerre narancssárgás pontot vélt felfedezni, megindult abba az irányba. Nehézkesen, de beügyeskedte magukat a nyíláson, majd a tűz mellé fektette a lányt. Igazából, ha annak lett volna ereje kapálódzni, akkor néhány csitító szóval megkérte volna, hogy maradjon nyugton, elvégre, ő nem akart rosszat.
Ha volt a lányon, valamiféle kabát, akkor lesegítette róla, azzal az indokkal, hogy szeretné megvizsgálni, aztán a táskájáért nyúlt, és egy újabb rongyot kotort elő. Tulajdonképpen az útja során többnyire kötésként használható szöveteket talált meg valami láz- és fájdalomcsillapítót, de úgy gondolta, hogy az nem segítene rajtuk.
A kis tóba merítette a rongyot, aztán lehuppant a lány mellé, valahogy addig ügyeskedett, amíg fel nem ültette az idegent, majd a baljával tartotta a sérültet, míg óvatosan lemosta róla vért. Ha végzett, a rongyot a földre hajította, majd elővette a kulacsát, hogy megitassa a betegét. Nem volt valami jó gyógyító, tulajdonképpen azt próbálta utánozni, amit a társaitól is látott.
Miután megitatta a lányt ‒ mert az nem fordulhatott elő, hogy az ismeretlen ellenkezni kezdjen, mert olyankor olyasmiket morgott, hogy hallgasson rá, mindent érte tesz ‒, eltette a kulacsot, és újabb szöveteket szedett elő, meg valami furcsa növényt, amit még korábban szedett. Annak idején az anyja mutatta ezt a növényt, és mindig ezzel kente be a sebeiket, szóval úgy vélte, hogy a nedve most is segít. Eltépte a növény szárát, majd óvatosan bekente vele a sérült részeket. Egyébiránt, elég ritka volt ez a gyógynövény, vagyis az ő jelenlegi bázisuk környékén nem volt megtalálható, ezért egy egész csokorral szedett belőle, amit most felhasznált a lány sebei lekezelésére. Mindezek után a szövetekkel bekötötte a sérüléseket, majd a furcsán tartott kar felé nyúlt.
‒ Mennyire fáj? ‒ kérdezte, remélve, hogy most már az idegen kommunikatívabb állapotban van.‒ Szólj, ha fájdalmaid vannak ‒ tette hozzá. Nos, Abraham sose volt bőbeszédű alak, de azért az érződött rajta, hogy igenis törődik az újdonsült kitaszított sorsával. Finoman nyomkodta a lány kezét, és ha az jelzett, akkor fásultan sóhajtva húzódott el. Ismét a hátizsákban kezdett kotorászni, de ezúttal egy molyrágta sálat rángatott elő. Kész szerencse, hogy elrakta.
‒ Nem tudom pontosan, hogyan kezelhetném a kezedet. Csak annyit tudok tenni, hogy felkötöm. Megengeded? ‒ Ha engedélyt kapott rá, akkor ugyan kissé ügyetlenül, de rögzítette a lány kezét. Ezek után levette barna kabátját, és takaró gyanánt ráterítette, hogy még véletlenül se fázzon.
‒ Éhes vagy? ‒ tett fel egy újabb kérdést, miközben felmutatott két almát. Ezeket még induláskor tette el, és mivel beosztotta magának az élelmet, ezért bőven volt még mit ennie, amit szívesen megosztott az éjszakai vendégével. Amíg a válaszra járt, addig a gyümölcsökkel zsonglőrködött. Ő nem takarta el sem a balján lévő rendellenességét, sem az ugyanazon a kézfején tetszelgő jelet.

Bram x Tessa

mission impossible

words: 745  | note: | music: - ⊰

Tessa & Abraham

A lány, vagy talán nő ‒ bár ebben Abraham elég erősen kételkedett, mert tizennyolcnál nem hitte többnek az illetőt ‒, kimerültnek és elgyötörtnek tűnt, továbbá a kezén ott volt a jel, amely közös sorsra ítélte kettejüket, így Abraham nem engedte, hogy az éjszakai vendége elhalálozzon. Óvatosan a karjaiba vette, hogy eljusson vele a rögtönzött táborába.
‒ Olyan, mint te. Kitaszított ‒ válaszolt csendesen, miközben a tűzhöz vitte. Ott letette, majd miután lefektette a földre, ennyit mondott: ‒ Abraham. Abrahamnek hívnak ‒ mutatkozott be, aztán a kis tó és a lány között kezdett mászkálni, a hátizsákjában kotorászott, továbbá az idegen sebeit kezelte le. Elég csúnyán elbántak vele. Kíváncsi volt, hogy mégis mit vétett, amikor kidobták.
Elkapta a lány tekintetét, amikor az arcát nézte, és értetlenül viszonozta a pillantását. ‒ Van valami az arcomon? ‒ kérdezte összeráncolt homlokkal, és miután befejezte az utolsó kötés feltételét, akármilyen választ is kapott, a vízhez ment, belemerítette a kezét, és lemosta az arcát. Tulajdonképpen felfrissítette a hideg víz, és jól esett neki, na meg, sokkal bizalomgerjesztőbben festett, miután megmosakodott. Igaz, még így is sötét karikák húzódtak a szeme alatt, de máris szimpatikusabbnak tűnt. Beletúrt vizes hajába, hogy eltűrje, és csak utána állt neki megvizsgálni a sérült kart.
‒ Könnyen lehet ‒ mondta, miközben finoman megtapogatta a lány karját. Neki ugyan nem törött el még semmije, de vélhetően ez tényleg csonttörés volt, csakhogy ő ezzel nemigen tudott mit kezdeni, elvégre, nem volt gyógyító. Ha esetleg hazajött volna vele… Talán Esther, Manuel, vagy Simon tudná, hogy miként kell ezt kezelni. Jelenleg nem tudott mit tenni azonkívül, hogy ügyetlenül felkötötte a kezét.
‒ Nincs mit ‒ intézte el ennyivel a hálálkodást. Nem volt ő barátságtalan ember, szimplán nem beszélt túl sokat. ‒ Azért ne nagyon mozgasd ‒ tette hozzá tanácsként. Sőt, még azt is mondta volna, hogy lehetőleg ne az oldalán aludjon majd, de ezt már csak azért sem mondta, mert nem akart annyit beszélni, és gondolta, hogy a másiknak van annyi esze, hogy nem fekszik majd rá a sérült kezére. Közben elővett néhány almát, és azokkal zsonglőrködött, mialatt válaszra várt.
‒ Akkor tessék ‒ elkapta a levegőben lévő gyümölcsöt, majd a háromból kettőt a sérült felé nyújtott. Ha elvették az almákat, akkor ő is beleharapott a sajátját, és csendesen eszegetni kezdte, miközben a lány bemutatkozott. Amíg evett, felkapott egy fadarabot, és a tűzre hajította. Nézte hogyan válik a fa a tűz martalékává, majd megtörölte a száját, és az almacsutkát is a tűzre dobta.
‒ Melyik klánból száműztek? ‒ érdeklődött, miközben rendezgetni kezdte a holmijait. Természetesen közben igyekezett odafigyelni a lányra, és amikor meglátta, hogy annak könnybe lábadt a szeme, halkan felsóhajtott. ‒ Első nap?
Szinte biztosra vette, hogy nemrégiben tették ki, legalább is, a kezén lévő jel frissessége erről árulkodott, de aztán könnyen lehet, hogy már több napja bolyongott. Megsajnálta szerencsétlent. Nagyon rossz lehetett mindent elveszíteni egyet baklövésért. Nyilván elszakadt a családjától, és minden barátjától. Teljesen más dolog volt született kitaszítottként egyedül járni a világot, és újoncként.
Törökülésbe helyezkedett, majd a cseppkövekre vetülő árnyjátékot kezdte figyelni. Mindig könnyen lenyűgözte őt a természet, bár jobb szerette a csillagokat bámulni. Számára az okozott megnyugvást, ha azokat láthatta, de el kellett ismernie, ennek a helynek is megvolt a maga varázsa. Sokáig bámult maga elé, könnyen lehet, hogy nem is hallotta meg, hogy szóltak hozzá, de magában éppen azt mérgelte, hogy vajon mennyire nyúznák meg otthon, ha hazavinne még egy sérültet. Nyilván meg akarnák fojtani a közeli forrásban, de talán hajlandóak lennének befogadni Tessát.
Megrázta a fejét, majd Tessa felé fordult. Elnézést kért az előbbiért, majd a homlokát ráncolva megvonta a vállát. ‒ Nem. Valószínűleg elhagytad ‒ válaszolta. Elég riadtnak tűnt, ezért felállt, és a nap folyamán már harmadszorra is a lángokba tartotta a fáklyát, hogy meggyújtsa azt. Kisétált, megnézte azt a helyet, ahol Tessára bukkant, majd elsétált egészen a bejáratig, de sehol nem találta az említett fegyvert, így visszatért a vendégéhez.
Eloltotta a fáklyát, aztán letelepedett a korábbi helyére. Nem tudta, hogy miként mondhatná el neki, de úgy döntött, nem fog kertelni. ‒ Nincs idebent. Ha annyira fontos volt, reggel megkereshetjük ‒ mondta, és ezzel azt is kijelentette, hogy nem tervezte magára hagyni Tessát sem éjszaka, se nappal.
‒ Mihez fogsz kezdeni? ‒ érdeklődött. Úgy vélte, hogy nem kapkodja el azt a dolgot, hogy felajánl neki egy helyet az otthonukban, a csapatukban. Először szerette volna kicsit megismerni, de nagyon is hajlott afelé, hogy vigyázzon rá, és befogadja. Mivel korábban a lánynak adta a kabátját, ezért picit közelebb húzódott a meleget adó lángokhoz, és az új helyéről szemlélte Tessát. ‒ Tudod, nem akarlak egyedül hagyni. Sérült vagy, ez egy veszélyes környék. Már fegyvered sincs… ‒ fogott bele, mert meggondolta magát, és mégis úgy határozott, hogy szól pár szót a csapatáról. ‒ Ha gondolod, gyere velem. Nem vagyok egyedül. Vannak társaim, van bázisunk. Élelemről és vízről gondoskodunk. Ha nem is akarsz végleg ott maradni, legalább lenne egy hely, ahol felépülhetsz.
Aztán, hogy ezzel az információval, vagy ajánlattal Loutessa mit fog kezdeni, az már az ő dolga, bár azért jó lenne, ha jelezné Abrahamnek, hogy mik a tervei. A fiatal férfi egy vékony gallyal megpiszkálta a parazsat, hogy felélessze a tüzet. Nem volt több mondanivalója. Így is többet beszélt, mint amennyit szokott. Vagyis, nem. Általában ennyit szokott beszélni a társaival is.

Bram x Tessa

mission impossible

words: 644  | note: remélem töccik :3 ⊰

Tessa & Abraham

Abrahamet ugyan meglepte a váratlan látogató, de nem akarta őt kitenni, főleg, hogy lassan teljes sötétség borult a környékre, és nyilvánvalóan fedezék nélkül az újonc nem élné túl az éjszakát. Meg hát nem is azon emberek közé tartozott, akik csak a maguk biztonságával foglalkoztak, furcsa mód, annak ellenére, hogy ő kitaszított, mindig is törődött a társaival, a hozzáhasonlókkal.
A fiatal férfi halványan elmosolyodott, amikor kimondták a nevét. Most már szinte biztos volt benne, hogy a sérült idegen nem fog olyan könnyen megválni ettől a világtól, ahogy abban is, hogy ezt az éjszakát nem sírkészítéssel kell majd eltöltenie. Jobb belegondolva, örült a társaságnak. Amióta eljött otthonról hiányoztak neki Manuel tanácsai, Simon okosságai, Esther kiabálásai vagy Kain üres fecsegése. Nagyon ritkán fordult elő, hogy elvált a csapatától, így hát nem csoda, hogy olyan üresnek érezte a napjait, hogy csak a saját gondolatait hallhatta. Szóval, bár nem mutatta ki, de örült a társaságnak.
A kérdésére választ is kapott, amit először nem értett, majd tudatosult benne, hogy nyilván Esther művéről volt szó, amelyet napok óta elfelejtett lemosni. Tehát mielőtt még a lány tanácsolhatta volna neki, hogy mossa le, ő már a tónál térdelt, belemerítette a kezét a vízbe, és azon fáradozott, hogy megtisztítsa az arcát. Amint ezzel végzett, hátratűrte a haját, ezzel felfedve egy régi ezüstös sebhelyet, ami a homlokán húzódott végig. Már nem is emlékezett arra, hogy az ott volt. Érthető volt az is, hogy megnézték milyen arc rejlett a festék mögött. Abraham, ha mosolygott egész kellemesen festett, de akár más pillanataiban is mondhatjuk rá, hogy széparcú. Igaz, sose foglalkoztatta annyira a külseje, legfeljebb annyit tett, hogy amikor alkalma volt rá, akkor megborotválkozott, így aztán kicsit zavarba jött Loutessa pillantása miatt. Bár ezt igyekezett nem kimutatni.
‒ Sajnálom. Nem tudok enyhíteni a fájdalmon ‒ felelte halkan. Tényleg rosszul érezte magát, hogy a másiknak szenvednie kellett, de ő nem konyított annyira a gyógyításhoz, belekontárkodni meg nem akart, mert félt, hogy csak még több fájdalmat okozna ezzel. Annak viszont örült, hogy hallgatnak rá, ezt az engedelmességet egy félszeg mosollyal jutalmazta.
Elhelyezkedett a tűz mellett, majd csendesen hallgatta a lány beszámolóját, hogy mégis miként keveredett oda. Igyekezett minden apróságot megjegyezni, mint azt, hogy a hajónéptől jött, hogy mi a klánvezető neve, hogy úgy tűnt, a lány neheztelt rá (bár ez érthető, hiszen ő volt az, aki beleégette a kezébe a jelet), vagy hogy éppen mit követett el, amikor ilyen sorsra jutott. Abraham a mese alatt rádöbbent, hogy végtére is, ő boldog kitaszítottként, nem lett volna kedve ahhoz, hogy a klánvezetője parancsai szerint ugráljon, és olyanokra kényszerítsék, amit nem akar megtenni. Ez a dolog az anyja egyik meséjét jutatta eszébe, ahol a cirkuszban egy férfi láncon vezetett be egy medvét, és a bundást medvetáncra kényszerítette. Abraham szerette, hogy szabadon hozhatott döntéseket, vagy legalább az elhatározásait meg tudta beszélni valakivel. Úgy vélte, ő nem tudna beilleszkedni a régi klánok egyikébe, bár, az is tény, hogy egy percig se volt a vasnemzedék klán tagja.
‒ A kíváncsiságod miatt dobtak ki? ‒ vonta fel a szemöldökét. Hallott egy s mást a klánok kegyetlen és szigorú szabályaira vonatkozólag, de nem gondolta volna, hogy ezért száműznek valakit. Persze, valamilyen módon érthető volt, de Abraham akkor se büntette volna meg ennyire szerencsétlent. ‒ Ennyire vonz a tenger? ‒ érdeklődött tovább. Egyszer-kétszer ő is látta a végtelen vizet, de őt nem mozgatta meg annyira. Jobb szeretett az erdőben lenni, így rá jogosan mondhatnák, hogy amolyan szárazföldi patkány.
Tessa újabb kérdése miatt bejárt a barlangban, de nem találta meg az említett dárdát, szóval üres kézzel tért vissza a vendégéhez. Meglepetten pillantott rá, amikor említette, hogy mégis kivel találkozott, mielőtt beesett volna a barlangba. Ha ellenség kószált errefelé, akkor ma éjszaka se fog sokat pihenni. Megmasszírozta a homlokát, és megdörzsölte a szemhéját, hogy elűzze a pilláira nehezedő álmot. ‒ Nem baj. Majd nappal azért utána járok ‒ válaszolt. Elvégre, nem adhatta oda a fegyvereit a lánynak, neki is szüksége volt rájuk, ráadásul az a dárda fontos volt neki, így aztán mindenképpen vissza akarta szerezni neki.
Az újabb feleletre csak bólintott. Érthető, mivel nemrég száműzték, nyilván a klántól való menekülés és egy biztos hely volt számára az első, de jött ez a szerencsétlen támadás is… Csoda, hogy Abraham pont ebben a barlangban húzta meg magát. Mivel, Tessának nem volt ötlete, hogy mégis mi legyen a következő lépés az új életében, Abraham nyugodt szívvel ajánlott fel neki egy helyet a csapatában. Tessa csak jól járt vele.
‒ Természetesen. Egy kitaszítottat se hagyok magára ‒ felelt összekulcsolt ujjakkal. Akármilyen gyenge, idegesítő, nagyképű, ártatlan, gyilkos, vagy őrült is legyen egy személy, nála nem számít. Az ő szemében minden kitaszított egyenlő, legyen szó sugárfertőzöttről, vagy olyanról, akit bűnösnek talált a klánja. Épp ezért, nem mondott le egyetlen társáról sem, és nem vett magához idegeneket. ‒ Mindenki megérdemel egy második esélyt ‒ tette hozzá. A kis csapata hányszor, de hányszor hallotta már ezt a mondatot a szájából! Főleg arra vonatkozólag, amikor Esther arra akarta rávenni Abrahamet, hogy tegyék ki Kaint a csapatból, mert nem bírja elviselni.
Szórakozottan hallgatta, ahogy a lány sorolni kezdte a képességeit, majd mosolyogva leintette. ‒ Nyugalom, most az a fő, hogy felépülj. Aztán kitalálunk valamit. ‒ Persze, örült, hogy tisztázták Tessa mikre képes, de azért jobb szerette élesben is látni a társai képességeit. De nyilván megkéri majd, hogy segítsen Esthernek, nem igazán akarta vadászni küldeni. Tulajdonképpen, nem akarta, hogy bármelyik nőnemű tagnak vagy gyereknek baja essen, így őket egyelőre nem szívesen engedte elcsatangolni a háztól.
‒ A csapatunk elég elfogadó, hidd el. ‒ Vagy, ha nem, akkor majd szépen meggyőzi őket. Mindig is így ment. Kainhoz is ő ragaszkodott leginkább, szóval nem gondolná, hogy bármelyikük is problémázna, mert egy új taggal bővül a csapat. Maximum azért, mert egy új sérülttel állít haza. Egy darabig csendesen ült, bámulta a pattogó tüzet, és a nyakát masszírozgatta. Ilyen sérüléssel nem rángathatja végig a világon Tessát, szóval mindenképpen vissza kell fordulniuk. Pedig már annyi helyen járt! Talált egy romot, aztán betévedt a régi moziba, amiről fogalma se volt, hogy miként funkcionált, sőt valami régi térfélén, ahol egykor kereskedtek, piackutatást is tartott. Nem értette hova tűntek onnan a kitaszított kereskedők, hiszen nagyjából egy éve még virágzott ott az üzlet. De mivel ott nem talált olyan holmikat, amik számukra hasznosak lehettek, továbbállt.
‒ Holnap reggel, miután megkerestük a fegyveredet, elindulunk hazafelé ‒ törte meg a csendet, és ismét megpiszkálta a parazsat. ‒ Takaró nincs nálam, csak egy egyszerű pléd, neked adom, vagy tiéd lehet estére a kabátom. Én fogok őrködni, te pedig pihend ki magad ‒ szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon. Lehet, hogy fáradt volt, és úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt, nem akarta Tessára hagyni a virrasztást. Nem azért, mert nem bízott benne, hanem a karja miatt szerette volna, ha inkább nyugton marad, és pihen.

Bram x Tessa

mission impossible

words: 663  | note: remélem töccik :3 ⊰

Tessa & Abraham

Abraham nem zavartatta magát a keze miatt. Már egészen hozzászokott az összenőtt ujjakhoz, vagy ahhoz, hogy az első találkozásoknál furcsán pillantanak rá. Persze, számára is elég undorítónak tűnt eleinte, és utálta is magát, amiért a családja csak miatt kényszerült száműzetésbe vonulni, de ahogy teltek az évek, megbarátkozott a kinézetével, és meg nem tanult nem foglalkozni a kéretlen pillantásokkal. Szóval, ha Tessa esetleg undorodott volna, teljesen megértette volna a helyzetét, de az, hogy nem kapott sikítófrászt mindenképpen elismerésre méltó volt.
Az már inkább zavarba ejtőbb volt számára, ahogy az arcát nézték, nem szokta meg, hogy valaki ilyen hosszasan bámulja. Az ő tekintete se szokott elidőzni mások arcának, példának okáért, amikor Manuelhez beszélt, akkor ritkán tekintett le rá, mert nem akarta, hogy a másik a termete miatt rosszul érezze magát. Valahogy a kis csapatában nem várta el, hogy mindenki felvegye, vagy épp tartsa a szemkontaktust.
‒ Mi is történt pontosan? ‒ érdeklődött, amikor csomót kötött a sálra, majd ellenőrizte, hogy tényleg rendesen rögzítette-e a sérült kart. Kíváncsi volt, hogy mit takart a lány „bénasága”, mert nem hitte, hogy csak úgy magától sikerült eltörnie a karját. Biztos más tényező is közrejátszott.
A következőre kérdésre halkan felnevetett. Még, hogy ő és a klánok! Furcsa volt az a feltevés, hogy ő valaha is kötődött volna bármelyikhez is. Bár, Tessa nem tudhatta, hogy Abraham nagyjából kilenc hónapot tartózkodott Hunts városában, születése után pedig annyi időt, amennyi ahhoz volt szükséges, hogy összepakoljanak és elhagyják a fővárost meg a környező területeket.
A kézfejére égetett jelet vakargatta, miközben a vöröses-narancssárga lángokat figyelte. Gyakorta gondolt arra az erdőtűzre, amelynek egyszer a szemtanúja, így tisztában volt a természet pusztító erejével. Ezért is örült annyira annak a kis tónak, mert így akármi kigyulladhatott, időben el tudta oltani. Talán kicsit el is kalandozott, de végül mégis választ adott a korábbi kérdésre. ‒ A Vasnemzedékhez tartoztam volna. ‒ Finoman hangsúlyozta ki a „volna” szócskát, mintha valami könyvből akarná kihúzni szövegkiemelővel, hogy felhívja a figyelmet a feltételes módra, utalván arra, hogy noha odaszületett, sosem tartozott oda.
‒ De egyáltalán nem bánom, hogy nem éltem ott ‒ tette hozzá elgondolkozva. Az egyetlen dolog, amiért esetleg szívesebben lett volna „normális”, az az lenne, hogy akkor talán most még élnének a szülei, és Cortez is mellette lenne. Azonban elfogadta, hogy neki ez a sors jutott, és így is bőven elégedett volna azzal, hogy talált egy nemest célt, amiért a társai oldalán harcolhatott. Így végre volt értelme az életének, így valami nagyot vihetett volna véghez. Nem azért, hogy örökké emlékezzenek rá, hanem azért, hogy a hozzáhasonlók egy új esélyt kapjanak.
Tessa ismét kizökkentette az álomvilágából. Hatalmas szemekkel fordult felé, majd fogott egy ágat, kettétörte, és a tűzre vetette. ‒ Húsz. De ez miért is fontos? ‒ vonta fel a szemöldökét, és noha nem kérdezett vissza, mert faragatlanságnak tartotta, hogy rákérdezzen egy nő korára, mégis érdekelte, hogy ez a gyermeki arc valóban egy nála fiatalabb személyhez tartozott-e.
Abraham kicsit elmerengett azon, hogy mégis miért tették fel neki ezt a kérdést, hiszen nem volt már olyan fiatal, sőt néha kifejezetten öregnek érezte magát. Könnyen lehet, hogy nem volt olyan szőrös, mint egy-két férfitársa, de ez csak annak volt köszönhető, hogy részben nem tudott szakállt növeszteni, más részt zavarta is, ezért rendszerint pengéhez nyúlt. Bár, mivel az utóbbi két napban folyamatosan úton volt, és nem ért rá ezzel foglalkozni, ezért enyhén borostás volt már az arca.
‒ Nem ismerem azt a klánvezetőt, így nem tudom megítélni, hogy mennyire volt könyörületes ‒ vonta meg a vállát, aztán egy kis szünet után folytatta. ‒ Ismerek olyanokat, akik rosszabbul jártak száműzetésükkor. ‒ Elvégre, Abraham látott már olyan embereket, akiket majdnem agyonvertek, miután megbélyegezték, szóval nem csodálkozott volna, hogyha a Hajónép vezetője se a könyörületességéről lenne híres. Azonban, azt sosem tudta megérteni, hogy ezeket a vezérek bizonyos helyzetekben miért bántak olyan kegyetlenül az embereikkel. Abraham hitt benne, és Kain volt az élő példa arra, hogy a pozitív megerősítések és a szép szavak néha többet használnak, mint az erőszak. Az meg még inkább felfoghatatlan volt számára, hogy ha valakit kitaszítottá tesznek, akkor miért kell még pluszban bántalmazni is.
Csendesen hallgatta Tessát, amikor a tengerről kezdett beszélni, bár ő nem osztotta a másik véleményét. Vagyis, őt nem kötötte le a hullámzó kékség, mindig is erdei ember volt, nagy ritkán pillanthatta meg csak a tengervíz mosta partokat, így számára teljesen más jelentette a szépséget, vagy az izgalmat. ‒ De megannyi veszélyt is ‒ válaszolta halkan. Ő nem bízott a tengerben, sőt néha kifejezetten ódzkodott tőle. Vélhetően enyhe tengeribetegségben is szenvedne, ha lett volna alkalma hajón tartózkodni, szóval teljesen más világban nőtt fel, mint Tessa.
‒ Kétlem. Akkor lennének olyan kíváncsi emberek, akik elhajóztak volna erre, és megtaláltak volna minket ‒ vetette el az ötletet. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán a Fény városa létezik-e, de arra meg mert volna esküdni, hogy ha a víz más városoktól és túlélőktől választotta volna el őket, akkor már rég találtak volna erre valami utalást.
‒ Az egyenlőséget pedig elég emberrel itt is meg lehet teremteni ‒ jegyezte meg úgy mellékesen, utalva, hogy nem csak Tessa vágyik egy ilyen helyre. Ebben a megvilágításban Abraham szemei egészen feketének tűntek, de még így is valami furcsa, vad és megzabolázhatatlan láng égett benne, amelynek köze sem volt az előttük lévő tábortűzhöz. Ez belülről fakadt. Egy olyan férfi tekintete volt, aki bármire képes lenne, hogy elérje az áhított célt. Talán nem tudta eljuttatni elsőre a csapatát a Fény városába, talán nem is fogja még egyszer megpróbálni, de abban biztos, hogy nem fogja eltűrni, hogy semmibe vegyék őket, vagy kitaszítottakként hívják őket. Napok óta egy dologról álmodozott: a tizenharmadik klánról. Az ő klánjukról, közösségük, vagy családjukról, ahová minden olyan embert befogadnak, aki újra akarja kezdeni az életét.
Bár, ebbe a tervébe még Manuelt se avatta be, ahogy jelenleg Tessának se mondta ki konkrétan. Valamiért szerette sokáig dédelgetni az álmait, mielőtt másokkal is megosztotta volna a gondolatait.
Elmosolyodott. ‒ Attól, hogy csatlakozol hozzánk, még nem kell lemondani arról, amit szeretsz. ‒ Nem akarta, hogy másoknak is le kelljen mondaniuk bizonyos dolgokról, mint ahogy ő tette. El kellett eresztenie a fivérét, de azt nem szerette volna, hogy mások is olyan fájdalmakat éljenek át, mint ő.
‒ Lesz társaságod. Többet beszélnek, mint én. ‒ Egy percig sem kételkedett abban, hogy Simon lelkes kiselőadásokat tart majd Tessának, vagy Kain nem ad elő hosszú, egoista monológokat, amely lényegében arról szól, hogy milyen nagyszerű ember is ő. Abraham azonban nem szeretett túl sokat beszélni, pontosabban, a fecsegést utálta, épp ezért kicsit tartott attól, hogy talán untatja Tessát, de akármennyire is próbálkozott volna azzal, hogy olyan hosszasan beszéljen, mint a társai, képtelen lett volna rá.
Megint felnevetett. Noha kacagása halk volt, de visszhangot vert a cseppköveken, így egy ideig még a barlangban csengett akkor is, amikor már rég másról beszélt. ‒ Nem én találtam rájuk. Ők találtak rám.
‒ Pontosabban, Manuel és Simon bukkant rám ‒ kezdte magyarázni, közben pedig magához húzta a hátizsákját, és keresgélni kezdett benne. ‒ Aztán mi találtunk Estherre, majd Kainra. Természetesen, mindenkire sérülten ‒ mondta amolyan mellékes információként, hogy ne aggódjon, mert lényegében az összes csapattagot úgy kellett kiskanállal összeszedni, szóval ő sem lesz kivétel. ‒ Nem kell azzal kedvesnek lenned, aki veled nem az. ‒ Előhalászott egy nagy üres műanyag palackot a táskájából ‒ ezt még a házból hozta el ‒, majd a tóhoz ment, kiöblítette, aztán megtöltötte vízzel. Utána csatlakozott Tessához a tűznél. Komolyan gondolta, amit mondott. Ha valaki sértegette volna a lányt, akkor ő nem köteles eltűrni azt.
‒ Rendben, akkor maradj ébren ‒ sóhajtotta. Mintha csak Esthert hallaná! Elég gyakran gondolt arra, hogy a többiek mit csinálhatnak most a bázison, vagy, hogy Kain életben van-e még. ‒ De nem kapsz fegyvert.
Egy sérültnek az a dolga, hogy pihenjen, továbbá, a barlangnyúlvány bejárata olyan keskeny volt, hogy egy ember fért volna csak be egyszerre, szóval könnyen védhető volt ez a csarnok. Abban meg erősen kételkedett, hogy bárki is rajtuk ütne az éjszaka közepén, csakis megszokásból őrködött. Szóval, miután a tábortűzhöz készítette a palackot, az ölébe fektette a kis fejszét, és néha elpillantott a nyílás irányába.
‒ Húsz éve élek idekint. Semmi sem lehetetlen. ‒ Ez volt a válasza arra, hogy a dárda visszaszerzése olyan nehéz feladat lenne. Ő nem gondolta annak, sőt nem is félt a holnap reggeltől. Bízott a jó szerencséjében, a megérzéseiben és a tapasztalataiban, no meg volt olyan konok, hogy a föld alól is előkerítse azt a fegyvert. ‒ Totem? ‒ kérdezett vissza meglepetten. Neki nem sok köze volt a totemekhez, meg úgy tulajdonképpen semmiféle ezoterikához meg valláshoz köthető dologhoz.

Bram x Tessa

mission impossible

words: 946  | note: remélem töccik :3 ⊰

Tessa & Abraham

Abraham kérésére Tessa mesélni kezdett, a fiatal férfi pedig figyelmesen hallgatta, hogy a társának miken kellett keresztülmennie. Nos, nem volt egyszerű az első napja, az biztos, de most már biztonságban volt. Nem kellett semmitől se félnie, hiszen Abraham úgyis megvédi majd.
‒ Nem olyan szörnyűséges dolog az a jel ‒ felelte szórakozottan. Érdekesnek találta, hogy a többség átoknak vette azt a jelet, amelyre ő az egyenlőség szimbólumaként tekintett. ‒ Hát, igen kellemetlen első nap. Ne aggódj, ennél már csak jobb lesz ‒ felelte, miközben nyújtózkodott egyet. Igazán sajnálta Tessát azért, ami történt vele. Nem volt olyan könnyű dolga, mint mondjuk egy piskótatészta készítésekor.
‒ Miből gondolod, hogy nemrég vált azzá? ‒ kérdezte, elvégre igen különösnek tartotta volna, ha egy újdonsült darabolónak egyedül sikerült volna eljutnia idáig. Bár, könnyen lehet, hogy többen is voltak, de akkor meg mi dolguk lett volna egy ilyen kietlen vidéken? ‒ Mennyire vagy képzett harcos? ‒ faggatta tovább, mert Tessa korábbi szavai és a szerencsétlen találkozás között némi ellentétet vélt felfedezni, bár lehetséges, hogy a nő olyan állapotban volt, hogy lényegében csak ösztöntől cselekedett. Mindenesetre, érdekelte, hogy a dárdán kívül még milyen fegyvert tud használni.
‒ Pontosan, de nem bánom ‒ vonta meg a vállát egy szelíd mosoly kíséretében. Ő szeretett az erdőben élni, igaz, néha teher volt számára az egész élet, de ettől függetlenül boldogult a vadonban, sőt mára már igazán megszerette. Tessa megállítása pedig egyáltalán nem hozta zavarba. A szülei már a köldökzsinór elvágásakor tudták, hogy el kell hagyniuk a klánt. Abraham tulajdonképpen büszke volt a szüleire, és hálás volt nekik, amiért ekkora áldozatot vállaltak érte. Ők voltak a példaképei, mindig is az ő eszméiket követte. Nekik volt köszönhető a fiatal férfi azon életfelfogása is, hogy mindenkinek esélyt kell adni, és senkit nem hagyunk magára.
‒ Igazán? ‒ pillantott Tessára. Igencsak meglepte ezzel a kijelentésével. ‒ Ezt most bóknak vegyem? ‒ kérdezett vissza szórakozottan. Nem sejtette, hogy ennyire fiatalnak tűnik, bár, bizonyos szemszögből a húsz évével annak számított, de hogy még ennél jobban is fiatalítsák! Szokatlan volt számára. Majd amikor a nő bevallotta, hogy idősebb nála, meglepetten nézett rá. ‒ Vicces. Tizennyolc-tizenkilencnek hittelek ‒ jegyezte meg, utalva arra, hogy Tessa egyáltalán nem tűnik öregnek. Sőt, szerinte egész jól tartotta magát a másik, hogy ennyire rosszul mérte fel a korát.
‒ A fájdalom elmúlik, de a hegek megmaradnak, hogy emlékezz azokra, akiket otthagytál, és gondolj azokra, akikkel még egy úton jársz ‒ szólalt meg halkan, miközben végigpillantott a karjain lévő ezüstös hegeken. A többségét a tulajdon fivérétől szerezte, amikor fiatalkorukban együtt gyakoroltak. Az elmúlt két-háromban évben összesen nem sérült meg annyiszor, mint annak idején. ‒ Majd még szedünk belőle. Holnapra ismét fájni fognak ‒ tette hozzá, miután elhessegette Cortez emlékét.
‒ Biztos vagyok benne, hogy veszélyes ‒ rázta meg a fejét. Ezzel kapcsolatban makacsul ragaszkodott a véleményéhez, és soha semmilyen körülmények között nem szállt volna fel egy lélekvesztőre. Ezt azonban nem tette hozzá, mert nem akarta megsérteni Loutessát. ‒ Az emberiség kíváncsi természet. Belénk van kódolva, hogy fedezzük fel az ismeretlent. Ha lenne arra élet, tudnánk róla ‒ zárta le a maga részéről a témát. Mivel semmilyen információk nem voltak a tengerentúli dolgokról még nagyobb ostobaságnak tartotta az az utáni álmodozást, mint azt, hogy elindultak a Fény városába.
‒ Nyilván, diplomatikus úton próbálnánk meg először kiharcolni… Utána, pedig… ‒ Nem fejezte be a gondolatot, elvégre, nem akarta, hogy vérontásba fajuljon a dolog, de ha a klán olyan erős lehetne, és annyian lehetnek, akkor talán… Esetleg, de csak nagyon végső esetben, fegyverhez nyúlhatnának. De ezt a gondolatot hamar elkergette magától. Békés ember volt. Irtózott minden felesleges harctól.
‒ Úgy értettem, hogy nem kell örökre elfelejtened ‒ kezdett bele egy sóhaj után, és beletúrt a hajába, hogy elrendezze nedves tincseit. ‒ Nem kell örökre megválnod tőle. ‒ Elvégre, nem úgy értette, hogy mostantól sose mehet a víz közelébe, sőt, lehet, járnak majd arra. Ha neki választania kéne, hogy a fivérét akár néhány órára láthassa, akkor azt a lehetőséget választaná.
Mindenesetre, a társai emlegetésével sikerült megnevettetni. Hát igen, az ő családja nem mindennapi alakokból állt.
‒ Mondhatjuk úgy is ‒ mosolyodott el halványan. ‒ Előzetesen nem mondok semmit. Nem akarok, hogy előítéleteid legyenek.
Kinyújtotta a lábait, majd picit hátradőlt, és hátul kitámasztotta magát a kezeivel. Már kényelmetlen volt számára a törökülést. ‒ Kettő mentett meg, kettőt mentettünk meg ‒ javította ki, elvégre az „eredeti” ötösből ő volt a harmadik tag. Ezáltal, nem is ő volt az alapító, hiszen Manuel meg Simon már régóta együtt járta a környéket, amikor rátaláltak. Az már más kérdés, hogy rá hallgattak a legjobban.
‒ Ne aggódj, nyilván a későbbi tagokat is úgy kell összeszedni ‒ legyintett, majd a bocsánatkérésre megvonta a vállát. ‒ Semmi gond. Elvégre, elég ijesztő voltam.
Egy pillanatra rácsodálkozott, hogy Tessa mégis miért vörösödött el, de mivel nem tudta hová tenni, megrándította a vállát, és annyiban hagyta a dolgot. ‒ Mernél mást mondani ‒ vigyorodott el, majd a következő kérdésre a nyakát kezdte vakargatni.
‒ Biztos nem jártál arra, majd meglátod ‒ mondta, aztán ismét kitört belőle a röhögés amiatt a feltételezés miatt, hogy barlangban laknak. ‒ Nem. Találtunk egy házat.
Mivel Tessa ismét elpirult, Abraham összeráncol homlokkal vizslatta, aztán úgy döntött, hogy megint csak túllendül a dolgon.
‒ Nekem volt időm. Téged meg kitanítunk ‒ vonta meg nemes egyszerűséggel a vállát. Nem volt olyan nagydolog. Különben a tudásának egy részét a szüleinek, más részét a társainak köszönhette. A csapat nem csak együtt élt, hanem törődtek egymással, kölcsönösen tanították a másikat, hogy minél nagyobb esélyük legyen a túlélésre. Kíváncsian hallgatta, hogy Tessa miként beszél a toteméről, majd megjegyezte: ‒ Ha úgy vesszük, megvédett. Túlélted a támadást, és megtaláltak.
Szünetet tartott, hogy megpiszkálja a tüzet. ‒ Mi ez, ha nem szerencse? ‒ Elgondolkozva bámulta a lángokat, majd a falakra vetett árnyéktáncot nézte.
‒ Meglesz az a dárda, hidd el nekem! ‒ jelentette ki határozottan. Most már biztos volt benne, hogy megkeresi azt a fegyvert, anélkül nem indulnak haza.

Bram x Tessa

mission impossible

words: 946  | note: remélem töccik :3 ⊰

Tessa & Abraham

Halkan felsóhajtott, amikor Tessa panaszkodni kezdett. Érte ő, hogy fájt neki, azonban nem tudott mit tenni, csendesen viselnie kellett a fájdalmakat. Ó, ha Loutessa tudná, hogy még mennyi kínt kell majd elviselnie! Akkor talán az a seb sem sajogna már annyira neki. Az a jel, amelyet a hajó elkötéséért kapott egy új élet prológjának a lapjait fedte fel az olvasók előtt.
‒ A fájdalom elmúlik ‒ felelte szelíden, miközben a saját jelét nézegette. Egészen megszokta már, hogy a balja olyan csúf és torz volt. Korábban Abrahamet zavarta a dolog, és bántotta, hogy a családja csak miatta hagyta ott a klánt, azonban mára felnőtt, érettként kezeli a dolgokat, és rájött, hogy neki az volt az elrendeltetése, hogy a kitaszítottakat támogassa. Ha így vesszük, akkor ő egy magasabb célért küzdött, épp ezért nem volt elkeseredett azért, mert egyetlen klán se fogadta volna be, vagy, mert sugárfertőzött volt. ‒ Hidd el, nem ezek voltak az első sebeid ebben a világban ‒ pillantott fel a kezéről. Tudta, hogy ugyan igyekszik megvédeni a társait a bajtól, de előfordulhat, hogy azok így is megsebesülnek majd.
Abraham halványan elmosolyodott, majd feltápászkodott, hogy kinézzen a barlangból. Odakintről gyenge fény szűrődött be, a hajnal első sugarai. Visszatért Tessához, és pakolászni kezdett. Összecsomagolt mindent, visszakérte a kabátját, és belebújt, majd lecsavarta a vizes palack kupakját, eloltotta a tüzet, aztán várt egy picit, amíg a szeme hozzászokik a félhomályhoz. Akkor a tóhoz sétált, kiöblítette az üveget, majd feltöltötte vízzel.
‒ Értem. Különös, hogy idáig eljutott ‒ felelte összeráncolt homlokkal, majd a hátára vette a hátizsákot, és a kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse. Közben érdeklődve hallgatta Tessa beszámolóját a képességeiről.
‒ Nem kételkedtem benned ‒ jegyezte meg, majd Tessa felé fordult. ‒ Nálunk nem szokás nőket vadászatra küldeni, de edzeni ugyanúgy kell majd. ‒ Esthert se engedték, pedig valamilyen szinten ő is megtanult harcolni, Abraham mégis aggódott volna érte, és nagyon nem örült volna, ha megsérülne a gyógyítójuk. Meg úgy vélte, egyedül egy nőnek veszélyes lenne odakint mászkálni, néha már ő is került nehéz helyzetbe, amikből alig bírta kiverekedni magát. Így mivel tisztában volt a dolog kockázatosságával, ezért szabályokat állított fel. ‒ Mit gondolsz, nekem mi a gyenge pontom? ‒ kérdezte kíváncsiságból, és most nem arra célzott, hogy túlzottan jószívű lenne, hanem arra gondolt, hogy melyik pontja lenne a legsebezhetőbb. Bár, Tessa még nem látta harcolni, így nem biztos, hogy tudna konkrét választ adni.
‒ Örülök, hogy tisztában vagy a képességeiddel. Köszönöm, hogy megosztottad velem ‒ biccentett. Sokkal okosabbnak érezte magát, hogy ezt is tudja. Így legalább tudott kalkulálni a jövőt illetően. Például, ha Kain kiesne, akkor Tessát maga mellé vehetné vadásznak, ha meggyógyult. Bár nagyon remélte, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert a férfi halála nagy csapás lenne számukra.
‒ Ugyan, három év semmi ‒ vonta meg a vállát. Huszonhárom év volt közötte meg Manuel között, az már nála is számított, de három év szerinte édeskevés volt. Közben megindult kifelé, és megkérte Tessát, is kövesse. A barlangnyílásnál állt meg megszemlélni a kezeit, aztán ismét vállat vont. ‒ Nem olyan vészes, ehhez képest ‒ jegyezte meg, és felemelte a balját. Noha az ő bőre puha és sima volt, de sebhelyekkel tarkított, továbbá ne feledkezzünk meg arról, hogy a mutató és a középső ujja összenőtt. Ha választhatott volna, szívesebben lett volna száraz és repedezett a bőre.
Tessa szavaira féloldalas, szerény mosolyra húzódtak ajkai. Visszafogott, mégis keserű mosolyra, hiszen ismét a fivérén járt az esze. Könnyen lehet, hogy az elmúlt két évben már meghalt, de ő titkon reménykedett benne, hogy egy klán befogadta őt, és végre békében élhetett. Azonban nem felelt a nő szavaira, hiszen félt, hogy ha most válaszolna, akkor elcsuklana a hangja, ő pedig szeretett mindig határozottnak tűnni. Noha, a nő kereste a pillantását, Abraham egy idő után mégis igyekezett megszakítani a szemkontaktust. Nem szokta meg, hogy valaki ilyen hosszasan bámulja őt.
‒ Nem akartam kimondani ‒ felelte, hiszen ő tényleg nem akart háborút kirobbantani, de ha ez lesz az út, mi alapján elismerik őket, akkor vérrel és vassal fog küzdeni érte. Ráadásul, volt egy olyan érzése, hogy Kain is kiverte volna a régi klánvezetője fogsorát. Azonban Abraham nem kívánta a véráldozatot, és elsőként mindenképp diplomáciával próbálkozott volna. Aztán, esetleg önkényesen kikiáltották volna a tizenharmadik klánt, és nem érintkeztek volna a többiekkel. Ők lettek volna a valódi Fény városa, ahová mindenki menekülhetett, ami egy biztos pont lett volna ebben a kétségekkel teli világban.
‒ Nem gondoltam, hogy az vagy ‒ vakarta meg zavartam a tarkóján. ‒ Csak jobb, ha minden befolyásolás nélkül alkotsz véleményt ‒ magyarázta meg. Ő nem szeretett mások hibáiról, vagy erényeiről beszélni. Majd Loutessa eldönti miként viszonyul a többiekhez, ha megérkeznek.
‒ Nem, ezt vedd komolyan ‒ válaszolt szelíden. Abraham nem szerette az ellentmondást, amikor ténylegesen biztos volt a dolgában, vagy amikor mások veszélyeztetni akarták a testi épségüket. Neki szabad volt, de a többiek nem tehettek kárt magukban, ahhoz túlságosan is fontosak voltak neki. ‒ Hidd el, alig várom. ‒ Tényleg örült volna neki, ha minél hamarabb meggyógyulna, de számolt vele, hogy hónapokon át kell majd őt ápolgatni. Mindezekkel együtt szívesen látta a csapatában, a csapatukban.
Közben a részéről végleg otthagyta a barlangot, és az előtt álldogálva várt egy picit, amíg a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz. Azért még kicsit hunyorogva pillantott Tessára. ‒ Igen, egy igazi házat ‒ felelte egész vidám hangon. Ő kifejezetten büszke volt rá, hogy rátaláltak arra az elhagyatott épületre.
‒ Hát valaha szép lehetett ‒ vonta meg a vállát. ‒ De igen, egész nagy.
Azt már nem akarta részletezni, hogy mennyi törmeléket kell majd eltüntetni, vagy milyen sok a takarítanivaló meg felújítandó dolog. Azonban nem is dicsérte a helyet, nem zengett ódákat, hiszen úgy gondolta, hogy majd Tessa eldönti mennyire nyerte el a tetszését az ideiglenes otthonuk.
‒ Ráérsz ezeken agyalni. Először gyógyulj meg ‒ intette le, majd megindult előre. Ösztönösen abba az irányba tartott, amerről ő jött, de néhány méter után megtorpant.
‒ Nincs mit. ‒ Tényleg nem akarta, hogy bárki is a lekötelezettje legyen, nem szívességért segített, egyszerűen csak sorstársak voltak, és biztos volt benne, hogy Loutessa nem élné túl, ha egyedül hagyná. Így hát felé fordult, és megkérdezte: ‒ Emlékszel, hogy merről jöttél? Segíthet a keresésben. ‒ Noha a nyomolvasó képességeinek hála könnyedén rájöhetett volna, mégis egyszerűbbnek tűnt megkérdezni, mielőtt még feleslegesnek csúszna-mászna a földön.

Bram x Tessa

mission impossible

words: 640  | note: remélem töccik :3 ⊰