Grounders
◊ Tartózkodási hely : Valahol az erdő mélyén
◊ Kor : 33
◊ Hozzászólások száma : 3
 |  Tárgy: Mizar  Szomb. Aug. 29 2015, 22:42 | Idéz Szerkeszt Töröl |
| Mizar A háború mindig akkor mutatja a legádázabb arcát, amikor valaki először szembesül vele. Végeztével pedig nem folytatódhat semmi sem úgy, ahogyan korábban volt.   becenevek: Mizar, Miz, Iza, Miza, Zar... bármelyik jó, hallgatni fogok rá születési hely, dátum: Phila, 2149. február 13. kor: 24 csoport: Grounders /klánon kívüli/ családi állapot: egymagam vagyok rokonságilag play by: Ginnifer Goodwin | lelkem darabkái... Vékonyan ívelt szemöldökeim alatt egy zöld szempárral találkozhatsz, amivel nem csupán téged, hanem a világot is szemlélem. Hosszú, hullámos, sötétbarna hajam szegélyezi az arcom, ami leggyakrabban kiengedve lengedezik, s csiklandoz, de előfordul, hogy fonatok futnak végig benne, vagy legalábbis a tekintetem nem hagyom eltakarni általuk, s hátratűzöm a rakoncátlan tincseket, így megzabolázva őket, hajkoronám nagyjából a hátam közepéig ér. Alkatomra nem mondható, hogy túlontúl vézna, de én megelégszem vele. Magasságommal pedig talán jó ha a legmagasabbak válláig felérek, főleg a népünk harcosaihoz viszonyítva a testhosszomat.
Vállaimat a mellényemen elhelyezkedő állati szőr borítja, aminek egy öv fogja össze két oldalát, alatta ing lapul. Kezeimet kesztyű is eltakarhatja akár a külvilág elől, de egyelőre a bal alkaromat szorító fásli fedi, ami miatt nem tudom felhúzni a ruhadarabot. Emellett egy combjaimra feszülő nadrág van rajtam, alatta pedig egy csaknem térdig érő csizma. Legalábbis az esetek túlnyomó többségében így találkozhatsz velem. Így keltem útra hónapokkal ezelőtt a hátamon egy zsákot cipelve, ma már csak egy szütyőm maradt annak tartalmából, na meg az íjam, ami javításra szorulna. Meg kellene húzni, illetve nyilakra is szükségem lenne még, de a kezem miatt nem tudok nekilátni a készítésüknek.
Nem ismertem az erdőt, a nyomkövetést, kövekkel tanítottak vadászni, felénk gyopárok és mohák nőttek, nem pedig hatalmas fák és zöldek. De a rejtőzködést, azt már jól ismerem... születésem óta űzöm. Nem fogom könnyedén az íjat. Gyakran vétem el a lövést, s fúródik egy fa törzsébe egy nyíl a megcélzott állat helyett, esetenként még arról is lepattan. Különösen azóta esik nehezemre megfeszíteni a húrt, mióta... Mindegy. A harceszközök, a vadak leterítése... ezekhez azt használtuk, ami kéznél volt. Sziklák, kövek, kavicsok.
|
hallgasd történetem...
Milyen átkozott gondolat. Belebetegedni egy fáradt, reménytelen sóvárásba, és egy életen át abban a hitben tartani magunkat, hogy nem foszlott porfelhővé minden, hogy lehet még talán. De sosem lesz. Az emberek nem változnak. Közben pedig az érzés beleég a tudatodba, a bőröd alatt hordod egész nyomorult életedben, mialatt belülről emészt, marcangol.
Ez zajlott mióta az eszemet tudtam, hosszú éveket ölelt fel az, ahogy rettegve kuporogtam a sziklák között, hallgatva a lábak dobogását, s ahogy a nehéz kövek egymásnak, vagy embereknek csapódnak, akik egy utolsó üvöltéssel a földre rogynak, s többet nem kelnek fel. A törzsünkben lassacskán a nőket, gyerekeket is harcra fogták. Láttam, ahogy az emberek elpusztulnak körülöttem, elporlasztja őket a háború, s akiket nem az emésztett fel, azok beleroskadnak a csaták terhébe, az állandó félelembe.
Az ő harca véget ért, de az enyém igazából csak akkor kezdődött el. Az utolsó ember életével kifordult a földből a gyökér utolsó ere is, ami még ott tartott. Órákat ültem a holt teste felett megrémülve.
Felkészületlen voltam, még most is szinte gyermek, lassan tanulom csak a természet könyvét. A sziklákon nem nőnek a virágok, csak eltikkadnak a magaslaton, azok nem zöldek, vörösre festette őket az ég és a vér.
Időnként tapasztalom, s hallom, ahogyan megfeszülve lüktet a vér és a fájdalom együttese a rongyok alatt, vagy belényilall valami éles és kibírhatatlan görcs, amit ajkaimat elharapva igyekszem csillapítani, vagy legalább a szótlanság eszközéhez folyamodva átvészelni, hogy senki se figyelhessen fel rám, és ne nyúljon a kezemhez. Ilyenkor persze lever a víz, de rezzenéstelennek kell maradnom, nem kockáztathatom meg, hogy rájöjjenek arra, semmi keresnivalóm köztük, hiszen úgy érzem megtaláltam a számításaim, vagy éppen egy belső hang azt susogja, hogy szükségük van rám, hiszen egy csapat gyerek, akiket kitagadtak. Hogy ez igaz-e, nem-e, nem tudom. Továbbá, hogy bízhatok-e bennük, az sem szabad, hogy egyértelmű legyen. Tudom mire képesek az emberek pusztán azért, hogy túléljenek. Állattá, erkölcstelenné, tolvajjá, becstelenné, gyilkossá lehetnek, ha a szükség rákényszeríti őket. Az ösztöneimre hallgatok, némi észjárás mellett.
|
|