Melanie Hays

becenevek: Mel, Lanie
születési hely, dátum: Ark, 2155. október 8.
kor: nemsokára 18
csoport: a 100
családi állapot: egyedülálló
play by: Phoebe Tonkin

Külső: Alacsony vagyok és vékony. Hosszú barna hajam van, ami szinte mindig az arcomat keretezi, ugyanis nem szeretem hátrakötni.
A bőröm fehér, de szerencsére nem túlságosan, úgyhogy az erdőben bujkálva sem hívom fel magamra a figyelmet, hisz nem vakítok úgy, mint csillag az égen.
Nagy zöld szemeim vannak, ám érdekesség, hogy szinte mindig vannak kis táskák a szemeim alatt. Nem azért van, mert nem alszom (bár mostanában az is hozzá járulhatott), egyszerűen ezt kaptam a génekkel, amiket örököltem.
Mosolyom néha túlságosan is kislányos, de kár tagadni, a pasik egyszerűen oda és vissza vannak érte.
Az öltözködési stílusba most inkább ne menjünk bele. Régen elveszítettük már azt a kiváltságos helyzetet, mikor válogathattunk a ruháink közül. Most ami van, azt kell szeretni. Vagy ha nem is szeretni, de viselni és pont. De talán majd egy nap minden máshogy lesz…
Amit a legjobban szeretek magamon: a szemeimet. Mondják, hogy nagyon kifejezőek és ha úgy nézek valakire, akkor bármit el tudok érni. Hát nem tudom, végül is, eddig csak segítettek, úgyhogy egyet kell értenem az okosokkal.
Amit utálok magamon: azt, hogy nincsen pókerarcom. Bármilyen érzelmek is játszódnak le bennem, sajnos mindig tökéletesen le lehet olvasni az arcomról, hogy éppen abban az adott pillanatban mit gondolok. Ez pedig nem egyszer kevert már bajba.

Belső: Sokan azt hiszik rólam, hogy egy nagyképű p*csa vagyok, egy érdekember, aki könnyedén átgázol mindenkin, ha a saját java azt kívánja. Nem fogom tagadni a tényeket, volt ilyen időszakom, igen. De ebben a romlott világban kinek nincsenek rossz pillanatai? Még ha azok a pillanatok, akár évekig is tartanak? Olyan emberek ítélnek el, akiknek épp ugyanannyi vaj van a fülük mögött, mint nekem, ha nem éppen még ennél is több.
Azt hiszik, hogy semmit sem éreztem akkor, mikor a tanárt, akivel viszonyt folytattam a jobb jegyekért, egyszerűen kirepítették a világűrbe. Azt hiszik, jégből van a szívem, igaz nem hibáztathatom ezért őket. Soha semmit nem tettem azért, hogy másképp vélekedjenek rólam. De mindeddig nem is volt szükségem rá.
Őszinte leszek: amikor bezártak a börtönbe, már akkor megijedtem kicsit. Amikor pedig engem is a közé a 100 "szerencsés" közé választottak, akit leküldtek a földre, azt hittem meghalok. Rossz érzés volt úgy ülni a hajón, hogy egy emberhez sem tudtam szólni. Azóta pedig teljesen magamra vagyok utalva. De nem akarom, hogy gyávának tartsanak. Nem akarom, hogy szánalomból törődjenek velem, így nem mutatom meg az igazi énemet. Nem engedem meg senkinek, hogy közel kerüljön hozzám, hisz halálra vagyunk ítélve ezen a bolygón. Mi értelme lenne most felfedni előttük önmagam? Csak megnehezíteném mindenki életét, ami már így is épp elég súlyos...
Úgyhogy maradok az a p*csa, akinek hisznek. Mert így jobb lesz mindannyiunknak.