Repülőgéproncs

Kényelmetlen volt ott állni tétlenül a „karjaiban” – a szó minden értelmében – ,éppen ezért tettem ellene és állítottam le finoman. Hiába jeleztem neki humorosan, hogy azokban a könyvekben nem az igazság rejlik, inkább csupa fantázia, Apollo mentegetőzni kezdett a könyvekkel kapcsolatban, mondván, hogy csak ezek maradtak meg a történelemből.

Nincs is ezzel semmi probléma, csak nem kell mindent elhinni, ami le van írva. Egyébként kíváncsivá tett ez a könyves dolog, érdekel mi más maradt még a történelemből. Lehet, hogy egyszer még meglepő dolgokat találunk idelenn – csak idő kérdése az egész.
Amikor az atomháborúról beszéltem és úgy általánosságban mindenről, ami velünk, „égiekkel” történt, nyilvánvaló volt az arcán a meglepettség, amit csöppet sem csodálok. Ő nem sokat mesélt még az itteni életről, de lehet én még nála is jobban elképednék, ha tudomásomra jutnának hasonló dolgok. Remélem ezekről is lesz szó, ha már az éjszakát kénytelenek vagyunk egymás társaságában eltölteni.

Apollo a kérdésemre egyszerűen felelt; egyedül van – amit akárhogy lehet értelmezni. Hozzátette azt is, hogy nem rajong a többek társaságáért, illetve, hogy az életfelfogásával van baj. Milyen többiek? És miféle életfelfogás? Egyre több kérdés gyűlt fel bennem.
- Mivel lógsz ki a sorból? – érdeklődtem afelől a bizonyos életfelfogás felől.
Ha az érzékszerveimre hallgatok, arra a felfedezésre jutok, hogy egy vagy két farkas, hamarosan elég közel kerül hozzánk ahhoz, hogy megérezze a szagunkat. Nem csak én gondoltam így, a férfi is felvetette, hogy keressünk egy biztonságosabb helyet. Olyan helyet, mint amilyen például a repülőgép orra.
Továbbra sem tudom, hogy pontosan milyen elképzelései vannak rólam és az Ark-ról, de valamiért azt hiszi képes vagyok kinyitni egy zárt ajtót. Telekinézissel talán? Ha betörés miatt kerültem volna börtönbe, még elképzelhető is lenne, hogy ki tudom nyitni, de közel sem ez a helyzet.
- És nélkülem mihez kezdenél..? – tettem fel a kérdést; hátha bemutatja, hogyan nyitná ki azt az ajtót, ha az űrhercegnőnek véletlenül nem lennének efféle képességei.

Sajnos fogalmam sincs komolyan beszél-e a „hercegnőkről”, nem tudom mit kell komolyan vennem és mit nem, azok után, hogy jómagam is szürreális dolgokkal, tényekkel álltam elő. Ahhoz, hogy azt higgye viccelek, nem kellene ilyen komoly arcot vágjak, de az sem kizárt, hogy épp a komolyságom miatt hiszi azt, hogy őrült vagyok. Nehéz eset egy földi és egy égi találkozása, arra jöttem rá.

Nem akartam tudatlannak vagy bolondnak tűnni, de az az igazság, hogy semmit sem tudtam a földi életről. Végülis hierarchiában élnek vagy sem? Ebben a felfordult, kétfejű szarvasokkal teli világban a kannibalizmus is jelen van? Semmit sem tudok, miért ítélkezek?
Úgy döntöttem erre inkább nem válaszolok, amúgy sem volt kérdés.
Fogalmam sincs, tudatosult-e benne, mit csinál, de úgy tűnt, semmi sem zavarja. Nem mintha rosszul esett volna, vagy zavart volna, de mi tagadás, meglepő volt. A legfurcsább talán az, hogy ebben a pozícióban beszélünk olyasmiről, amiről a normális emberek egy asztalnál, vagy legalább egy fa alatt ülve szoktak.

Pontosan úgy reagált, amire számítottam, rendesen meglepődött, amikor azt mondtam, az űrből jöttem. Látszott rajta; azon amit a mimikájával művelt. Válaszoltam volna neki, hogy elvileg egy földönkívüli vagyok, de nem akartam bonyolítani a helyzetet. Így is eléggé össze vagyunk zavarodva.
- Az űrből. – erősítettem meg és próbáltam meggyőző lenni.
Egy adott pillanatban elkezdett valamiféle csillagrombolókról és fénykardokról beszélni, és őszintén, rossz volt hallgatni ezt a sok badarságot. Vicces, milyen elképzeléseik vannak a szülőhelyemről!
- Felejtsd el azokat a könyveket! – mosolyodtam el – Körülbelül egy évszázada menekültünk el a földről az atomháború miatt. Ott éltünk, most pedig újra itt vagyunk. Röviden ennyi. – feleltem. Nem akartam túl részletes lenni, egyenlőre ennyi is elég.
Apollo-nak kezdett összeállni a kép, hiszen a Földre érkezésünk éjszakájáról kezdett érdeklődni.
- Igen... azt felírhatod a mi számlánkra. – továbbra is ugyanúgy álltunk, ugyanolyan közel egymáshoz.
Túl sokat beszéltünk már rólam, és én is legalább olyan kíváncsi voltam, mint ő.
- Egyedül vagy? – tettem fel a kérdést, ami nem nagyon kapcsolódott a témánkhoz, miközben diszkréten váltam ki a kezei közül. Kezdett kicsit kellemetlen lenni a helyzet, ez az egyetlen oka.

Meglehet, hogy ez minden vágya? Viccel? Csak mert én nem gondoltam komolyan az előbbit. És a hangomból ítélve..? Miféle hang? Nyilvánvaló számomra, hogy gúnyolódni próbál. Ráadásul felségnek szólít. Szuper. Milyen értékes humora van!

- Miért, hogy bánnak felétek a hercegnőkkel? – tettem fel a kérdést, hogy minden világossá váljon – Vagy inkább arról mesélj, hogy felénk hogy bánnak velük... – mint ahogyan egyszer már említettem, Apollo sok mindennel nincs tisztában – úgy ahogy valószínűleg a többi földi sem. Kíváncsi vagyok, mivel rukkol elő.
Miután megosztottam vele becses nevemet, azt ízlelgetni kezdte. Kimondta a nevemet, mintha megszólítana, de nem, nem ez a helyzet. Egyszerűen csak... kimondta, jelezve, hogy meghallotta, megértette.

A farkasvonyítások felkeltették a figyelmemet, emiatt döntöttem úgy, hogy kinézek. Nem állt szándékomban sem az erdőben futkosni, sem farkasokkal barátkozni, egyszerűen csak gondoltam, megnézem mi a helyzet három méterrel kijjebb. Így is tettem, az viszont nem lepett meg, hogy a roncson kívül érve semmi sem változott. Úgy értem, se farkas, se semmi. Csak az üvöltések a csöndben. Ami viszont meglepett, hogy amikor hirtelen visszaindultam volna a lezuhant repülőgépbe, Apolloval találtam szembe magam. Teljesen szó szerint; nekirohantam. Ebben nem is az a furcsa, hogy én most milyen ügyetlen voltam és a férfinek ütköztem – igazából nem is voltam ügyetlen – ,hanem maga a tény, hogy felállt és utánam jött. Lehet, mégsem az a célja, hogy elűzzön innen. Mármint... ezt jó ideje megtehette volna, ha akarta volna.
Viszonylag törékeny, vékony testem, reagálhatott is volna az ütközésre, ám Apollo erre is gondolt. Erős kezei a vállaimra tapadtak; így akadályozott meg egy esetleges esést. Biztosra ment; erővel, mégis finoman ért hozzám, nem fájt. Nagyon közel került hozzám, az eddigi legközelebb, a szemkontaktust pedig huzamosabb ideig tartottuk.
Következő kérdésére akaratlanul is elnevettem magam, konkrétan az arcába nevettem.
- Nem, nem a Holdról jöttem, de majdnem. Az űrből. – feleltem, belegondolva, hogy ez neki mennyire furcsán is hangozhat. Hát még az milyen hihetetlen lenne, ha meghallaná, hogy börtönből jöttem.
Ő kérdez, én felelek, aztán fordítva; ezt nevezik beszélgetésnék. Beszélgettünk. Két férfias tenyere viszont továbbra is a vállaimon pihent.

Sok választásom nem volt, hogy mit csinálhatnék, így egyetlen lehetőségként talán az maradt, hogy a földit figyeljem. Így is tettem, álldogáltam és figyeltem a férfi minden mozdulatát. Egy adott pillanatban azt vettem észre, hogy megáll és készül valamire. Nem tűnt túl magabiztosnak.

Hát persze. A nevem. Nem tudja a nevemet, ugyanis még nem árultam el neki. A lehetőségem meglett volna rá, miután bemutatkozott, de nem éltem vele. Még véletlenül sem azt kérdezte, egyszerűen, hogy mi a nevem; ennél sokkal egyedibb módszert választott. Ha nem árulom el a nevem, úgy fog szólítani, ahogyan neki tetszik; hercegnő. Mily megtisztelő. De tényleg.
- Tényleg az a legfőbb vágyad, hogy valakit hercegnőként kezelhess? – tudom, tudom, nem ezt mondta. De logikusan gondolkozva, körülbelül ez a lényege. Még ha ő ezzel nincs is teljesen tisztában. – Egyébként Dahlia. – feleltem végül röviden.

Apollo az elkészült étellel kezdett foglalkozni, de csak egy rövid ideig, egyszeriben ugyanis félretolta maga elől a tálat. Igen, ez akkor történt, amikor velem kissé elszaladt a ló, így meg sem lepődtem, amikor a hallottak után felém fordult. Végigmért – újra. Aranyos vagyok. Most komolyan azt mondja nekem, hogy aranyos vagyok? Mély hangja teljesen nyugodt volt, és ahogyan észrevettem, ő maga is. A természete is. Már majdnem a tipikus, unalmas ember.
- Ezt most bóknak veszem. – pillantottam rá, egy láthatóan erőltetett mosolyt öltve arcomra. Már nem tartottam Apollo-tól, egy ideig figyelve őt, állíthatom; nem tűnt veszélyesnek. Konfliktuskerülőnek annál inkább.
Attól függetlenül, hogy ő milyen jóízűen falatozott, nekem nem jött meg az étvágyam. Ezt a jóízű falatozást néhány vonyítás szakította félbe. A hangokat hallva, puszta kíváncsiságból kisétáltam a repülőgéproncsból, Apollo valószínűleg ezt érthette félre. Azt hitte volna, hogy vissza akarok indulni a táborba ilyenkor? Nem véletlenül szemeltem ki magamnak ezt a roncsot, amikor ideértem. Nem tudom, mi célból kezdte el mondogatni, hogy az erdő éjszaka nagyon veszélyes, de talán tévesen, én ezt is támadásnak vettem. Ennek az lehet az oka, hogy valamennyire még mindig feszélyezve érzem magam egy földi jelenlétében és nem tudom, mire számíthatok.
- Itt laksz? – kérdeztem kis gúnnyal a hangomban. Egyébként biztos voltam benne, hogy nem, éppen ezért is kérdeztem rá. – Mert, ha nem... ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked. – céloztam arra, hogy nem tervezek elmenni. Valószínűleg akkor sem, ha ő úgy tervezte.

Nem terveztem sokáig csak állni és várni, de nem is volt rá szükség, a férfi hamarosan megválaszolta a kérdésemet. „Apollo”. Nem erre voltam kíváncsi, de legalább nem egy paraszt, és válaszolt, úgy ahogy. Mégiscsak több, mint a semmi. Bár még a repülőgéproncson kívül voltam, csupán pár lépés választott el attől, hogy a belsejében legyek.

Megtettem azt a pár lépést, velem szemben Apollo volt, ahogyan a tűz felett valamiféle húst kotorászott egy serpenyőn. Ismét tettem pár lépést és körülnéztem a roncsban.
Következett az, amire egyáltalán nem számítottam, ez az ember gúnyolódni kezdett velem, és igen, szíven ütött ugyanis ez az én műfajom. Más szemszögből nézve, ez egyfajta jelnek számított, hogy tényleg nem áll szándékában bántani. Vagy csak nagyon jó taktikája van? Elgondolkodtató.

-  Mert mihez kellett volna kezdenem?... Egyáltalán mit tudsz te? – fordítottam felé a fejem hevesen, szemeimmel lenézően hunyorítva. Mindezt véletlenül. Úgy viselkedtem, ahogyan egy táborlakóval tettem volna, akivel nem mellesleg egyenjogú vagyok. Bízok benne, hogy nem bánom majd meg.
Egyébként akár bevallom, akár nem, tényleg hosszú utat tettem meg. Reggel elindultam, tartottam egy rövid pihenőt, aztán újra útnak indultam. Most pedig itt vagyok.
Miközben Apollo a tűznél matatott, az éhségemről érdeklődött. A hangulatot próbálja feloldani, vagy mi? Dél óta nem ettem, az az igazság, de perpillanat nem is vagyok éhes. Nincs étvágyam.
- Nem. – feleltem komolyan egy masszív vaslemeznek dőlve, ami a repülőgéphez tartozott.
Közben kitekintettem a roncson kívülre, a táj pedig egyre sárgásabb kezdett lenni. Nem, nem amiatt a sárga köd miatt, amiben volt már részem – ha fogalmazhatok így – hanem egyszerűen, mert a nap lassan véget ér. Nekem pedig már vissza kellett volna indulnom a táborba.

Hiába a kérdésem, választ nem kaptam és továbbra sem láttam senkit. Akkor sem, amikor már egészen közel voltam a repülőgéphez. Biztos vagyok benne, hogy van ott valaki, kizárt, hogy hallucinálnék. Bizonytalan voltam, ami szerintem teljesen érthető és elfogadható. Azt viszont még mindig nem bántam meg, hogy idáig elkóboroltam. Még élek, és ezt meg is próbálom fenntartani.

Az idegen hang hirtelen újra felcsendült; míg az egyik szemem sírt, a  másik nevetett. Elsősorban, biztosan nem őrültem meg; az előbbi hang valóságos volt. Valaki tényleg itt van. Ez viszont lehetséges, hogy problémát jelent. Ám ami újra jót jelent, hogy az idegen immáron a saját anyanyelvemen szólított meg. Így, ha véletlenül az életem lenne a tét, képes leszek alkudozni.
A férfias hang valahonnan a hátam mögül hallatszott, erre én azonnal, reflexből megfordultam. Reméltem, hogy valaki ott áll majd előttem és kapok egy képet arról, aki folyamatosan rám hozza a frászt, de nem ez történt. Még mindig senki. Az egyetlen ami kiderült erről az idegenről, hogy az erősebbik nemet képviseli.

A kérdésére saját maga adott választ, rövid szünet után. Hogy egyedül vagyok-e? Miért olyan biztos benne? Lényegtelen; igaza van. Egyedül vagyok.
Beszéde közben véltem valami apró mozgást felfedezni az egyik bokorban, ami a figyelmemet rögtön arrafelé irányította. Nem véletlenül. Ott volt a férfi megbújva. A következő pillanatban látni engedte magát, teste teljes felületén. Piszkos ruhákat viselt, de hihetetlen mód ez csak ráerősített az erős, bátor férfi kinézetére. Kidolgozott testű férfi volt, akitől szükség esetén az egyetlen késem nem tudott volna megvédeni. Olyan ember lehetett, mint aki Jasper mellkasába egy lándzsát szúrt.
Ahogyan én mértem végig őt, ugyanúgy tette ezt ő is velem, amint közelebb lépett hozzám. Annyira különböztünk! Akaratlanul, résnyire nyíltak az ajkaim. Csodálkozás? Talán.
Azt mondta nem akar bántani. Furcsa volt ezt hallani, elhinni mégfurcsább. Ezt követően elindult felém, először a lábait szemléltem, ahogyan lépked felém, aztán amikor körülbelül másfél méterre volt tőlem, mélyen a szemeibe néztem.
Elment mellettem. Nem fordultam utána, egy pillanatig csak tétlenül álltam.
- Ki vagy te? – szólaltam meg, továbbra is háttal állva neki. Merész döntés volt, de miért is ne?

Nem szeretnék egy nap arra ébredni, hogy a táborlakók nem ismernek meg, nem tudják, hogy közéjük tartozom-e vagy sem; túl sokat tartózkodom a táboron kívül, az erdőben. Éppen ezért, viszonylag tudatosan osztom be az időmet, tudom mikor kell a táborban lennem, és tudom, mikor merészkedhetek messzebb, a határokon kívül.

Vannak barátaim, volt már időm kiismerni a legtöbb embert, ezért nincs okom magányosnak érezni magam, ha a táborban tartózkodom. Annak, hogy sokszor hagyom el ezt a helyet, teljesen más oka van. A kíváncsiság az egyik. Ez is bővel elég, a többi csak hab a tortán. Senki sem tarthat vissza, szabad ember vagyok – végre, az Ark-i börtönben eltöltött több hónap után.
Három nap telt el a legutóbbi „felfedezőtúrám” óta, azóta itt tengetem a táborban a mindennapjaimat a többiek társaságában. Így belegondolva, elég hamar eltelt, mindig akadt valami dolgunk. Ma viszont újra eljött az ideje, hogy útnak induljak. Néha érzem, hogy szükségem van már egy kis egyedüllétre és ezek a csöpp kis kalandok ezt tökéletesen meg tudják nekem adni. Élvezem, hogy egyre jobban ismerem a környéket, és magát a természetet is. Minden kiruccanás alkalmával próbálok minél messzebb eljutni, minél több újjal szembesülni.

Ma valóban minden eddiginél tovább jutottam, sosem jártam még erre. Bár tudom, hogy rajtam kívül sokan osonnak ki alkalmanként a táborból, valamiért úgy érzem, itt még senki sem járt. Tisztában vagyok vele, hogy veszélyes vizeken evezek, de ha jól értesültem, az egyik oka, hogy ide küldtek minket, hogy megbizonyosodjunk a Föld élhetőségéről és veszélyeiről. Nos, azon vagyok.
Már távolról is látszott valaminek a teteje, de csak közelebb érve hozzá véltem felfedezni, hogy mi is az. Egy repülőgéppel – egészen pontosan egy repülőgépronccsal találtam szembe magam. Lassú léptekkel közeledtem hozzá, csak arra tudtam gondolni, hogy bemenjek-e vagy jobban járok, ha nem teszem. Alapjáraton bátornak vélem magamat, most mégis mérlegelni kezdtem.
Megrettentem és azonnal megálltam, amikor emberi hangot hallottam. Csak remélni merem, hogy emberi hang, annak ellenére is, hogy egy szót nem értettem belőle. Sok mindennek voltam már szemtanúja a Földön, remélem ezt az alkalmat is élve megúszom.
Bevallom, a szívem hihetetlenül gyorsan vert, megijedtem. Azt hittem, ha neadjisten találkozok valakivel, aki nem a táborunkhoz tartozik, majd megoldom valahogy... Feltalálom magamat. Arra viszont nem gondoltam, hogy a nyelv az utamba állhat.
Csak álltam földbe gyökerezett lábakkal, ám látni, nem láttam senkit. A hangot viszont újra hallottam. Ezalkalommal valami hosszabbat mondott. El nem tudtam képzelni, mit.
- Ki van ott? – kérdeztem, a lehetetlennel kísérletezgetve, erőt és bátorságot véve, megindulva a lezuhant repülőgép felé.