Végtelen, viharos csend van bent szüntelen, amióta elmentél
Szavai egyértelműen szíven találnak, de próbálom nem mutatni az érzéseimet. Nem mintha féltékeny lennék, arról szó sincs. A húgomként szeretem, hiszen testvérem helyett a testvérem volt a nehéz időkben. Megértem a haragját, én is utálnám magam a helyében, de mivel egy önző dög vagyok, muszáj megértenie, hogy most, ebben a helyzetben szükségem van rá. Talán nagyobb, mint eddig bármikor. - Felőlem a legcsúnyább arckifejezésedet is előveheted, akkor sem fogom elhinni, hogy nem hiányoztam, Csibém – mondom neki, s a régi, gyerekkori becenevét használom. Azt hiszem az enyém Macska volt, vagy Majom? Valami ilyen fura állatnév. - Ugyan. Sosem szeretted Villont. És egyébként sem a sajnálatodra van szükségem – hangom megkomolyodik. Talán még sosem beszéltem vele ilyen hangnemben. Tényleg nem kell nekem a sajnálata. A szánakozással nem érek semmit – én azt akarom tudni, hogy juthatnák be hozzá – mármint a bátyámhoz, de ezt csak gondolatba teszem hozzá mondanivalómhoz. Tudom, hogy akárcsak Odette, a bátyám is ki nem állhat, pedig kettőnk közül mindig is ő volt a rosszabbik fél. Mindig ő volt aki túllépte a határokat, és áthágott minden szabályt, na meg meghágott minden nőt. A lényeg, hogy sosem kellett félteni, most pedig gyakorlatilag ki akarják végezni. Ő az utolsó családtagom. Nem hagyhatom, hogy véget vessenek az életének, csak azért mert valami olyan tett, amit nem szabadott volna. Túl sok számomra kedves embert veszítettem el emiatt. Többet nem fogok. - Nos, Blondie?
Nem tudom, hogy mit keres itt, de remélem hogy nem akar itt lenni sokáig, mert én aztán el nem viselem, hogy vele kelljen beszélnem. Anya sem volt épp a legkedvesebb vele, de tudom hogy meg van rá az oka, mert Byron elfelejtett engem évekig, most meg megint előszed, mint valami régi plüsst, akit akklr használ, amikor csak akar. Remélem tudja, hogy ez nem így müködik. Majd köszön anyának, de őt meg sem hatja, csak mikor kilép az ajtón, akkor mutatja a középső ujját Byron hátának, ezen csak elmosolyodtam, anyu mindig tudja, hogy mit kell csinálni, örülök neki, hogy néha tud ennyire laza is lenni. Igaz Byron felnőtt, sokkal férfiasabb lett az arca és a külseje, de még mindig csak egy buta kisgserek, mindig is az volt és az is marad. Majd mikor kijelenti, hogy hiányoztam, legszívesebben felpofoztam volna és kapott tőlem egy rosszaló pillantást. Hát nekem egyáltalán nem hiányzott, felőlem már most is mehet, nem izgat, nekem tanulnom kéne. -Nekem te pedig NEM!- majd mikor átlép mellettem és beljebb megy, akkor csak csúnyán nézek rá és legszívesebben kidobnám innen, de úgysem megy el, míg úgy nem gondolja. Majd megkérdezi, hogy hogyan telnek a napjaim és valamit csinál ott mögöttem, ami nagyon nem tetszik, minek emeli fel pont az én poharamat? Épp hagytam benne pár korty innivalót. -Mióta eltűntél minden maga volt a paradicsom, mintha Kánaán födjén járnék.- felelem neki és kicsot sem érdekel, hogy megbántom vagy valami hasonló történne, hisz már ő maga sem érdekel, tudok én rideg is lenni. Majd mikor elkezd beszélni, akkor a szememet forgatom és nem ia akarom hallani, amit mond, inkább olvasnék valamit, mondjuk a holnapi vizsgaanyagot. Mikor megkérdezi, hogy hogyan vagyok, akkor veszek egy mély lélegzetet. -Sajnálom a testvéred, de én nagyon nem érek rá, sokat kell tanulnom.- modnom neki és elkezdem kifelé húzni, hisz jobb ha megy, hagyjon csak engem békén egy életre.
Végtelen, viharos csend van bent szüntelen, amióta elmentél
Csak állok az ajtóban, és némán hagyom, hogy a szavaikkal a földbe tiporjanak. El is mosolyodom kicsit, számítottam erre a nem túl meleg fogadtatásra. Szégyellnem kellene magam, amiért ennyi éven át nem kerestem, most meg csak, mint valamiféle kilenc hónapig késő menzesz beállítok, hogy még mindig itt vagyok, nem tűntem el örökre. Én is hasonlóképpen reagálnék, ha nem lennék érzelmileg ennyire elcseszett. - Kezét csókolom, Mrs. Montgomery – mondom, és rávillantok egy bájos mosolyt, miközben eloldalazik mellettem. Mikor ő elém lép, egy pillanatra elakad a lélegzetem. Fel nem foghatom, hogy az én kicsi „húgom” hogy nőhetett ekkorát ez alatt a pár év alatt, amíg nem találkoztunk, csak úgy futólag hébe-hóba. Kész nő lett belőle, akinek bizonyára nem csak a hajgumiját akarják elvenni a fiúk, hanem a szüzességét is.
Valami furcsa okból felmegy bennem a pumpa ahogy arra gondolok, hogy bárki is rátette a mocskos kezét. Mégis csak olyan nekem, mint a testvérem, és nem érzem helyénvalónak, hogy eltűrjem azt, hogy bárki is taperolja, még akkor sem, hogyha az a valaki pusztán a gondolataimban létezik. - Nekem is hiányoztál! – mondom epésen, és egy kecses mozdulattal becsusszanok a lakrészébe a közte és az ajtófélfa között maradó szűk helyen. Még jó, hogy vékony vagyok – és mond csak, hogy telnek a napjaid? – kérdezem tőle a háta mögé kerülve, miközben felemelem a közelben álló asztalkáról az ott árválkodó poharat, ami félig meg van töltve valami löttyel – képzeld… tudod volt nekem az a bolond bátyám – kezdem csevegő hangon – hát, elvitték. Börtönbe zárták – mondom, és cuppantok egyet, de pillantásom nem veszem le a pohárban lévő itókáról – és te hogy vagy?
Sok minden derült ki a mai napon, de a legrosszabb, hogy aput meg kell műteni, ami nem épp a legjobb hír. Teljesen tönkre mentek a veséi és lesz egy csere, de ki tudja, hogy müködni fog e vagy komplikáció mentes lesz e a beavatkozás. Sose lehet tudni, hogy mit hoz a sors, de reménykedem benne, hogy csak jót tartogat majd ezután. Persze ma kiderült, hogy holnap lesz egy nagyon kemény és fontos vizsgám, anyu nem szólhatott volna előbb, áh minek, nekem nem jár az ami a többi embernek, engem szivatni kell egész életemen át. Próbáltam tanulni, tényleg próbáltam, de nem nagyon akart összejönni, mert ha nekem valami összejön, ott már baj van. Tökéletes... Aztán jött az ebéd, anyu sietett, mert ma sokáig lesz,azonban arra nem gondoltam, hogy valakit újrafogok látni. Ezer éve nem láttam és be kell valljam,hogy annyira nem hi1nyzott nekem, sőt semennyire sem. Megváltozott, olyan.. más volt, nem volt többé önmaga, amit persze bántam, de elhanyagolt és évekig nem keresett, akkor most mit akart itt? Minek jött ide?! Persze nem csak nekem szúrt szemet a jelenléte, anyu se a legkedvesebb módon fogadta Byront.. Nézd csak kink jutott eszébe, hogy merre laksz Detty.- kikerülte, majd elment dolgozni, hát igen, én is ezen a véleményen vagyok, semmi keresnivalója itt. Anyu mindig is kedvellte, de most már ki nem állhatta. Nem csodálkozom, tényleg magasról tett ránk, pedig mikor bajban voltak, akkor mi voltunk itt nekik. Na de teljesen mindegy, elindultam az ajtóba és vettem egy mély lélegzetet. -Mi a fenét akarsz?- az undokság a hangomban még engem is meglepett, nem hogy őt, de nem érdekelt, nagyok is megérdemelte tőlem, elfelejtett és gondolom most vagy bajban van vagy egyedül ès magányos. Egy barátot, vagyis csak egy volt barátot nem csak ilyenkor kéne keresnie, de nagyon maúgy nem is érdekel, nem foglalkozom inkább vele...
Nem is tudom, hogy mit keresek itt valójában. Egyszerűen kétségbe vagyok esve, nem bírom tovább a magányt. A testvéremet elvitték mellőlem, elveszítettem az egész családomat, egyszerűen csak félholtnak érzem magam. Mintha csak testem lenne, és a lelkem elpárolgott volna, mint a forró víz. Kezdem azt érezni, hogy megőrülök. A kezem állandóan remeg, nem bírom leállítani, ráadásul folyton rémeket álmodok. Nincs éjjel amikor az anyám, az apám, vagy épp a fivérem meg ne látogatna, és a szememre nem vetné a viselt dolgaimat. Csak magam okolhatom, hiszen az én hibám. Apám azért halt meg, mert én is ott voltam édesanyám méhében, anyám pedig azért, mert nem volt elég erőm megmenteni őt. Most megint itt vagyok. Sok éve nem jártam már erre. Szégyelltem magam. Odette, gyerekkori barátom volt, mindent együtt csináltunk, mint két testvér, mellette nem is igazán érzékeltem az igazi testvérem hiányát. Nem titkolom, volt egy időszak, amikor azt hittem, szerelmes vagyok belé, de ezen túllendültünk mindenféle akadályok nélkül, és megmaradtunk barátoknak. Aztán én csak úgy eltűntem. Minden szó nélkül elzárkóztam a külvilág elől, amikor anya meghalt, és megszakítottam minden kapcsolatot a barátaimmal. Így kerültem olyan helyzetbe, hogy egyedül maradtam. Fájdalmasan egyedül, mint heg a tiszta kézen. A lakrésze előtt állok. Próbálom rávenni magamat arra, hogy bekopogtassak az ajtaján, és a vállára hajtsam a fejem. Talán még sírnék is, hogyha felszakítaná a sebeket a szívemen. Egyszerűen csak két ölelő karra vágyom, és pár bíztató, jó szóra, valaki olyantól, akit nagyon szeretek. A legjobb barátomtól.
Kezdőlap 
by 
