Odette & Finn - Homályos múlt

Az élet mindig képes meglepni minket, sose tudhatjuk, hogy mit tartogat számunkra a jövő, hisz ki gondolta volna, hogy leáll velem beszélgetni? Velem általában senki sem beszélget, talán jobb is, a magány az egyetlen társam, aki sose hagy el.. Talán öngyilkos is lehetnék , senkit sem zavarna ha felakasztanám magamat egy fára, bár az igazat megvallva régóta játszok a gondolattal, de még nem volt elég merszem hozzá. Gyenge vagyok, egy gyenge és megtört lélek, aki.. már azt se tudja, hogy miért él, vétek a létezésem, nem is kellett volna megszületnem.. Ezekről a gondolatokról senki sem tud, mindenki azt hiheti, hogy milyen erős vagyok, baráok nélkül is simán lehet élni, de nem könnyű, sokkal nehezebb, mint azt az emberek hinnék. Olyan rossz nézni néha azt, hogy a többiek nevetgélve beszélgetbek, sétálnak és szórakoznak, míg én az orvosi sátorban ügyködök vagy a fatörzsénél gubbasztok. Majd a szavai..
-Nem muszáj ám ennyire kedvesnek lenned, hidd el már hozzászoktam a.. a kevésbé kedves dolgokhoz is és amúgy sem vesztenek semmit sem, egy senki vagyok.- na ez most több volt, mint az átlag,több mint amennyit általában mondani szoktam, de teljes mértékben igaz. Teljesen hozzászoktam már a kevésbé kedves bánás módhoz, amikor kis szünetet tartottam eszembe jutott egy eset, amikor egy lány megpofozott, mert ki akartam égetni az elfertözödőtt sebét, természetesen nem csináltam jelenetet. És még egy igazságot közölten vele, nem vagyok én senki, nem vagyok értékes ember, ha gyógyítani nem tudnék akkor.. akkor egy még dsnagyobb senki lennék. Nem értem miért ilyen kedves velem, nem kéne annak lennie, általában senki sem az, ez most teljesen összezavar.
Talán ideje lenne befognom a számat, hisz már így is túl sokat beszéltem, többet mint amennyit kéne, senkit sem kéne terhelnem az életemmel, nem akarok benne szánalmat kelteni. Valahogy vele.. nem is tudom, de olyan könnyű beszélni, nem tudok róla szinte semmit sem, csak párszor láttam Clarke mellett és szinte ennyi, semmi több. Egyszer talán hallottam valamit, hogy összeboronálták őket, talán nem is helyes hogy vele beszélgetek, illik más pasijával beszélni? De nagyon nem tehetek mást, nem kényszerből vqgyok itt, csak nem akarom itt hagyni, nem akarom hogy megint megpróbáljon felülni. Így az asztalhoz mentem és ideje lenne elkezdeni elkészíteni a kenőcsét, amit majd a sebére kenhetek fájdalomcsillapítás céljából. Szóval szorgasam elkezdem összetörni és pépesíteni a növények leveleit, míg ő beszél. Majd mikor közli, hogy jóban vannak, akkor eg apró mosoly kúszik az arcomra.
-Ömmm.. mármint.. mindegy.- először csak értetlenül pislogok, valamiért nem értrm, hogy ezt mire mondja, de a kenőcse mindjárt készen van, már csak az a kérdés, hogy mennyire lesz segítőkész és hagyja e magát bekenni. Sokan azt gondolják hogy a kenőcs nem segít semmit sem, de a megfelelő elegy segíthet csökkenteni a gyulladást, ritka esetben még a lázat is leviszi, arról nem is beszélve, hogy fertőtlenít. De mikor ránézek és látom, hogy semmire nem emlészik, akkor odalépek mellé, viszem a kenőcsöt és megfogom nyugtatásképp a kezét -kisebb melegség önt el, vajon lázas megint?- és félénken a szemeibe nézek. Nem tudom mit mondjak neki, de most így hirtelen van egy ötletem.
-A posztraumás stressz miatt kisebb fajta amnézia alakult ki, pár nap múlva visszatérnek az emlékek.- mondom neki mosolyogva, mindig ezt szoktuk mondani ilyenkor ha valakinek eltünnek az emlékei. Valami miatt nem emlékezik, vissza hozni pedig nem tudom, majd magától visszatérnek, csak az a kérdés, hogy mikor és mekkora mértékben. De most bekenem a sebedet egy kis csodaszerrel, elméletileg nem csíp, de bármi megeshet. mondom neki és felemelem a kötést a sebéről, majd belenyúlok a kenőcsbe és óvatosan bekenem vele a sérült részt, két hatása van.. elvileg kettő: csökkenti a gyulladást és mulasztja a fájdalmat.

Homályos múlt

Mindenki maga írj aa saját történetét, szóval nekem is idehe lenne kezembe venni az enyémet és alakítani valahogy, de nem megy olyan könnyen, nem tudom hogy mit csináljak és hogyan. Egyszerűen nem tudom, hogy miért vagyok még életben, nem én akarok élni, egyszerűen.. Felesleges minden egyes gondolatom, úgy se tudom megosztani a világgal, nem is tudom hogy miért próbálkozom ilyennel, nincs a világnak szüksége rám, senkinek sincs rám szüksége. De most itt a tábor és ez a helyzet kicsit kezd rajta változtatni, talán mégis itt szükség van rám és tudok másoknak segíteni, ennél jobb és számomra megfelelőbb hely nincs, de ahogy Octavianál is kiakadtam, itt is kitudnék, nem szeretek élni, nagyon régóta nem szeretek..
Majd érkezik egy kérdés, amit nem tudok hova tenni, az előbb mondtam, hogy ő az egyetlen, aki próbálkozik azzal, hogy velem beszélgessen. Nem vagyok valami nagy társasági ember, sose voltam és nem is leszek már, nincs értelme ilyeneken gondolkodni, nincs értelme barátkozni, csak púp lennék mindenkinek a hátán. -Nem igazán..- válaszolom neki röviden, mert igaz.. nem tudom, hogy ez miért annyira meglepő, nem vagyok én itt egy nagy ember, mint Clarke, Bell vagy O., én hozzájuk én csak egy senki vagyok. Mindenki megfeledkezik rólam, mindenki azt mondja, hogy Clarke csinál mindent, szinte azt se tudják hogy létezem.. és nem, nem túlzok ezzel, ez tényleg így van.
Majd nem is tudom, hogy ütött belém, mikor elmeséltem neki a történetem, mert egyáltalán nem akartam, most biztosan hülyének néz és majd menekülni akar. Én sem szeretnék egy olyan barátot, aki megölte a szüleit, de.. még nem is tudja az egész történetemet, mert azért ennyire nem egyszerű és.. azt sem tudja, hogy a saját nagyanyám kitagadott és a legjobb barátom megalázott. Ez jutott nekem, ez az én sorom, ez az én osztályrészem. De ő mégsem szörnyülködik tőlem, inkább.. mintha elkezdene sajnálni, ami nem tudom, hogy mennyivel jobb.
-Nincs ezen mit sajnálni.. ha nem történt meg volna, akkor most nem lennék itt és nem segítenék neked.- legalább megpróbálom kicsit pozitívan nézni a dolgokat, mert ha én nem lennék itt, akkor Clarke egyedül maradna ezekre a feladatokra. Az pedig nehéz lenne, bár így is néha egyedül maradok én, nekem megy.. én csak ezt csinálom, nem pedig vezetem a csoportunkat, arra teljesen képtelen lennék, én nem vagyok vezető típus, de egy dolgot tudok.. Nem nézem jó szemmel, hogy fogva tartják ott fent azt a földi embert, nem szabadna ilyet tenni, mi nem vagyunk az Ark, akkor miért viselkedünk úgy?  
Válaszán meglepődőm.. -Azt hittem jóban vagytok.- húzom fel a szemöldököm és értetlen arcot vágok, de ha ezt akarja, akkor csak később szólok majd neki, ezen ne múljon. Szóval tehát megint megszólal és nem is tudom, hogy mit mondjak erre. Legszívesebben elmenekülnék innen és futnék, de emellett mégis nagyon kellemes vele beszélgetni, végre valakivel beszélgetni. -Mint mondtam, nekem nincs kihez menni.. Emlékszel valamire? Hogy mi történt veled?- de most tényleg, mi mást kérdezhettem volna tőle? Ez volt a legkézenfekvőbb és leglogikusabb kérdés jelenleg.

Homályos múlt

Teljesen be vagyok parázva, eddig senki sem kért arra, hogy maradjak és beszélgessek vele, ő az első ember, aki nem lök el magától. Az utóbbi időben túlsok minden történt itt, de egy dolog sose.. na jó kettő, de a második nem érdekel: 1. nem szereztem barátokat, 2. még senkibe se szerettem bele. Nem akarok szerelmes lenni, az egész szívás és rossz, a barátok fontosabbak, sokkal inkább akarok barátokat, annyira megnyílnék ,de félek.. félek attól, amit a nagymamám mondott,miután megpofozott. Azt mondta egyedül kell lennem, hogy senki sem fog barátkozni velem, mindenki hátatfordít majd nekem és egy lassú, kínnal teli halálom lesz, aminek talán még örülnék, más annyira megérdemelné az életet, én csak.. pazarlás vagyok. Majd mikor meghallom amit mond, akkor elnevetem magam, ez mondjuk nem volt a legviccesebb, de nevettem egyet, másfél év óta először.
-Talán ezért készültem orvosnak, sose lehet tudni.- pislantok sokat ártatlanul, majd megvonom a vállam miközben oldalra pillantok, na szép volt Odette Montgomery.. jól elcseszted! Belül most csapkodom a jomlokom, de inkább kint, az agyamon kívül nem teszem, az túl hangos lenne. Szóval mikor darabolokról beszél, akkor csak értetlenül fwlhúzom a szemöldököm, de nem mondok semmit, talán jobb is, ha nem kérdezem meg, hogy kik azok, ezek szerint kannibálok.
-Legalább te peóbálkozol azzal, hogy beszélges velem.- persze nagyon jó a hallásom, mert én is mindig nagyon halkan beszélek és meghallottam, hogy mit mondott. Nem baj, hogy nem volt a világ legjobb vicce, hogy kissé morbid volt, de legalább szóba áll velem és próbálkozik. Nekem ez többet jelent minden viccnél. Majd csend következik, talán el kéne mennem, de hova menjek? Senki sem kíváncsi rám, senkinek sem hiányoznék, ha meghalnék, egy hatalmas senki vagyok, egész életemben az voltam.
Majd mikor felteszi azt a kérdést, akkor odaballagok, megfogom a kezét és úgy hajolok fölé, hogy szemeibe nézhessek, természetesen a sebére figylek.. -Finn, legszìvesebben helyet cserépnék veled, de türelmesnek kell lenned. Tudod volt egy lány, aki orvos akart lenni, mindent megtett, de nem volt elég türelmes. Egyszer bevítték az apukája műtétjére és a vége az lett, hogy a szülei meghaltak.. miatta.- kezdem el mesélni, de egyre szorosabban szorítom a kezét, majd egy könnycsepp is megjelenik az arcomon, de gyorsan elengedem és elfordulok. Össze kell szednem magam, nem maradhatok ilyen előtte, sőt semmilyennek se kéne lennem, jobb ha elmegyek. Igen, visszafordulok hozzá és veszek egy mély lélegzetet. -Nem lenne jobb, ha megkeresném Clarket? Ő sokkal jobb tátrsaság lenn, mint én.

Homályos múlt

Vajon Byronnal mi lehet? Jó talán nem épp ezen kéne gondolkodnom, ee most hirtelen csak eszembe jutott, hogy nagyon régóta nem beszéltünk, vagyis ő adta a kegyelem döfést ahhoz, hogy teljesen összeroppanjak. Az ember a régi nagy szerelmétől, legjobb barátjától nem azt várná, hogy megalázza és tönkreteszi az önbecsülését, hanem hogy támogatni fogja. Én nekem mindenből a legjobb jutott, a legjobb barátom megalázott még mielőtt leküldtek, a nagymamám pedig felpofozott és kitagadott. Nem épp erre vágytam, de ez van és már együtt tudok élni a dologgal. De Finn jobban van és már kezd visszatérni a szín is az arcába. Elég.. kisfiús arca van, de nagyon is.. Szóval nagyon reménkedem benne, hogy nem fertőződött el a sebe, hanem tiszta maradt és könnyen fog gyógyulni. Szeretném ha jobban lenne és azt is, ha hamar felépülne. Majd viszek neki vizet, próbálja betartani, amit monstam neki, de nemnagyon megy.
-Nem kell semmit sem meghálálni, Finn.- volt valami a mosolyában, amit régen már tapasztaltam valahol, de.. Igen, Byron! Ő volt ilyen, ő szokott így mosolyogni, bár sose értettem ezt a mosolyt, ez mára sem változott sokat, valahogy sose tudom értelmezni. Nem is foglalkozom vele különösebben, lehet jobban is járok, ha nem keltek feltűnést és nem próbálom megérteni ezt a dolgot. Igen, így is teszek.
Majd mikor megkönnyebűlve vagy nem is tudom, hogy hogyan néz rám, mikor megmondom, hogy a többiek is jól vannak. Olyan jó látni, hogy valaki őszintén foglalkozik másokkal és nem csak megszokásból teszi azt. -Úgy bizony.- helyeselek halkan, mert tényleg nincs jobb hír annál, hogy sebki sincs olyan rosszul, mint ő. Jobban kellett volna figyelnie és ügyelnie, de nem szólhatok egy rossz szót se rá, vele ellentétben egy csöppet sem vagyok bátor és harcos se leszek.. Gyenge vagyok és védtelen, fél pillanat alatt megölnének a földiek.
Majd mikor kijelenti, hogy a társaságomnak örülne, akkor elkezdek röhögni, de valahogy érzem, hogy nem viccnek szánta, az arcom még pirosabb lett. Nem akartam, hogy így lásoon, ezért inkább elfordultam, hogy picit összeszedjem magam. -Nincs bennem semmi különleges, miért örülnél akkor?- teszem fel a kérdést őszintén, megfordulok és a szemébe nézek, mélyen azokba az igéző szempárakba.

Homályos múlt
 

Odáig éttem, hogy minden harcos izeg és mozog, meg nem szeret feküdni és pihenni,de ez a fiú nekem túlságosan is extrém, nem tudom hog miért nem tud fekve pihenni, most legalább megteheti, de.. nem kívánom ezt, hogy így kelljen pihennie. Nem szeretem, mikor valaki megsérül, hisz rossz nézni, hogy az illetö szenved és arca eltorzul a fájdalomtól, orvos vagyok és hozzászoktam, azonban pont ezért lettem orvos, hogy segítsek az embereken. Tudjátok rengeteg emberrel találkozom a munkám során, de nem mindenki jegyzi meg, hogy valaha is találkoztam velük, azt meg pláne nem, hogy megmentettem vagy elláttam őket. Anyu mindig azt mondta, hogy az orvosok azok igazi szurephősök, mert a háttérből segítik a bajba jutott embereket. Igazából nagyom vicces, de ugyanannyira igaz is volt, rám sem emlékeznek sokan, de mégis segítettem nekik. Na de most leginkább Finnre kéne koncentrálnom és nem itt ilyeneken gobdolkodni.
Valamiért más volt, mint akikkel eddig találkoztam, volt benne valami különlers, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi is az valójában. Csúnyázn megsérült, persze hogy nem engedtem neki, hogy megpróbáljon felülni, nem származna belöle semmi jó sem, meg nagy fájdalommal is jár. Természetesen nem ellenkezett nagyon, reméltem is hogy szót fogad nekem és bízik bennem.. bizalom, már rég nem éreztem, de itt újra sikerült, újra megbíztak bennem az emberek. Gondoltam, hogy szomjas, én is szomjas lennék ekkora láz után, meg a lehelete is kissé acetonos volt, nem volt kétséges, hogy adjak neki vizet.  Majd bemutatkozok én pedig halványan elmosolyodom, tudtam a nevét, de nem vagyok beszédes, szóval inkább csak bólintottam, hogy érettem a nevét. Ideje volt megnézni, hogy lázas e, de elnézve, most talán kicsit szebb színben volt ézs nem úgy néz ki, mint aki most itt helyben meghal.
-Ez a dolgom Finn, titeket gyógyítalak.- igazán nincs értelme megköszönni, nekem ez a hívatásom, ezért élek é szeretem is ezt csinálni, ha nem így nem lennék itt. Már előre hozattam be neki kis vizet, de nem ihat sokat, se keveset.. nehéz eltalálni a mértéket és ezt elmondani egy szomjas embernek.. Majd mikor kijelenti, hogy szomjas, akkor én csak elmosolyodom és viszem is a vizet. -Lassan és ne mohon.-mondom, neki miközben segítek neki kicsit feljebb ülni, kezemmel támasztom a hátát, majd mikor megitta amennyi jól esett neki, visszafektettem. Hajamat copfba rendeztem, feltürtem kabátom ujját és megmostam a kezem. Már készúltem megnézni a sebet, mikor feltett egy kérdést, egy olyan kérdést amir nem értettem, de mosolyogva néztem rá.
-Mindenki jól van, senkinek sincs nagy baja, de most magadra koncentrálj.- mondom neki őszintén, majd megnéztem a sebet, melyet én magam varrtam össze, óvatosan értem a bőréhez. Szerencsére nem volt gennyes és a széle se volt annyira piros, szóval a nehezén túl vagyunk. -A sebed rendben van, valamire lenne szükséged?- teszem fel halkan a kérdést, majd mosolyogva nézek oldalra, nem tudom miért zavar ennyire, hogy néz engem..

Homályos múlt
 

||music: -|| megjegyzés: Remélem, jó lesz így Lesz jobb is:3 || ®

Nem tudom, hogy mi történt ezzel a fiúval, akit most hoztak be, de Clarkenak es Bellnek sokat jelenthet, mert mikor meglátták olyan furán viselkedtek. Meg se néztem az arcát, inkább a sebére figyeltem és próbáltam rájönni mi történt, de ez így nehéz. Szeretnék neki segíteni és fogok is a legjobb tudásom szerint, de azt már előre tudom, hogy megmérgezték, mert tipikus jrlek mutatkoztak, magas láz, fekete karikák a szeme körül és a szája is elkezdett picit habozni, arról nem is beszélve, hogy néha epilepsziás rohamhoz hasonló jeleket váltott ki. A sebét elláttuk, kitisztitottuk és a lázát is próbáltuk lejjebb vinni, de nem igazán akart sikerülni. Aztán történt valami, Clarke eltűnt egy időre és visszajött az ellenszerrel, ami pont jókor jött. A légzése lelassult, láza fokozatosan ment egyre lejjebb és úgy nézett ki, hogy nem fogja elvinni a láz, sikerült megmenteni. Sebét én varrtam össze és én kötöttem be, én borogattam és én figyeltem rá, majd nekem is akadt még dolgom és a fiúnak is pihennie kell, amíg fel nem ébred van időm.
Amig időm volt addig visszamentem az orvosi sátorba, hogy ha valakinek valami sérülése lenne, akkor legyen ki ellássa őket. Persze hamar megmuntam az egyedüllétet és mentem O.-hoz, hogy eljönne e velem esetleg gyógynövényeket szedni, valahogy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Nem tudom, hogy ez barátság e vagy sem, de majd kiderül egyszer, azonban megbízok benne és hiszek benne, miért ne hinnék? Szerintem egy kedves és életre való lány, aki nagyon bátor és energikus, emellett őszinte és szókimondó, mondhatni jelenleg ő a példaképem. Tudom, hogy sose leszek olyan, mint ő, sose leszek olyan határozott, nem merek szinte senkihez sem odamenni senkihez, senkivel sem kerültem közeli kapcsolatba, csak vele. Azonban sokáig tartott, mire megtaláltuk a szükséges növényeket, de sikerült és már siettem is vissza a táborba, mert meg kellett néznem, hogy felébredt e a fiú, akit Finnek hívnak, már ez is kiderült.
Majd csináltam a kenőcsőt, ami talán segíteni fogja a gyorsabb gyógyulást és elmulasztja.. csökkenti a fájdalmát. Épp sétáltam a lépcsőn vagy mi a fenén, amikor egy üvöltést hallottam, akkor elkezdtem futni és siettem ahogy csak tudtam, majd mikor beértem jött egy kérdés és láttam, hogy próbál felülni. Odaléptem hozzá, lenyomtam a testét óvatosan vissza, hogy megint feküdjön és pihenjen. -Odette vagyok.- mutatkozom be gyorsan neki, persze halkan, mert sose beszéltem hangosan, valahogy még szinte egyszer sem történt meg. Lehet hogy nagyon sok kérdése lenne hozzázm, de először kezemet a homlokára tettem és megnéztem, hogy lázas e, de szerencsére már nem volt az. -Gondolom szomjas vagyok, adok egy kis vizet, utána meg kell néznem a sebed, rendben?-talán eddig ez volt az egyik leghosszabb mondatom, amit itt a táborban kimondtam, sose beszéltem ennyit, de ez nost nem is számít, az a legfontosabb, hogy kapjon vizet, nehogy kiszáradjon. Persze a sebét is meg kell néznem, remélem nem kezdett el gennyesedni, vagy csúnyán pirosodni, az igazán nem lenne jó. Most először nézem meg az arcárt, ami annyira.. miért tolul vér az arcomba?

Homályos múlt
   

||music: -|| megjegyzés: Remélem, jó lesz így Lesz jobb is:3 || ®