Esther

Mesélhetnék a gyerekkoromról, arról, hogyan nőttem fel, cseperedtem fel a szinesztéziával, amiért száműztek a klánomból, mégis én egyetlen történetre térnék ki.
Esős nap volt, a többi száműzöttel vártunk a sátrak alatt. Szerettem az esőt. A cseppek becsapódásának hangjáról mindig is az akvamarin-kék szín jutott az eszembe, ami egy lágy színnek számított nálam, ami leginkább békét és nyugalmat sugároz. Azt hittem a mai nap is csodás lesz, lévén, hogy esik az eső, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy ez korántsem jött össze. Nagy robaj hallatszódott odakintről, egy ismeretlen hang volt, mintha köveket dobáltak volna a földre kimért ritmusban. Aztán csend. Néhány férfi üvöltözött odakintről valami furcsa nyelven, amit egyelőre nem értettem. Megijedtem, próbáltam hátrálni, ám társaim -akiket eddig annak hittem- bátran löktek előre mondván "Tűnj el innen, nem tartozol közénk". Annyira szíven ütött a dolog, hogy lesokkoltam. Még a kintről bevágódó alakokat sem vettem észre, csak bámultam a volt barátaimra, akik egy szemrebbenés nélkül hagyták, hogy elvigyenek. Nem sírtam. Mégis valamiért úgy éreztem bármikor képes lennék bömbölve vergődni az engem vonszoló férfi karjában. Nem tettem. Ennyi fájdalom után képtelen voltam bármit is tenni. A száműzésem óta nem éreztem magam ennyire átverve, holott ott csak annyi volt a probléma, hogy szinesztéziám van. Csupán emiatt dobtak ki, csak azért, mert más voltam. Beletörődtem a sorsomba, viszont amit itt kaptam... Kezdtem lassan feladni a haloványan pislákoló reményt.
Rádobtak a ló farára, majd összekötözték a csuklóimat és lábaimat, hogy még véletlenül se tudjak menekülni. A bőrömet dörzsölő kötél fájón mart a húsomba, de én meg se rezzentem. Sokkal nagyobb fájdalom ért a sátor alatt ácsorgóktól, mint ettől a kötéltől.
- Hová megyünk? - kérdeztem reményvesztett arccal a "lovasomtól". Egy halk morgással nézett rám a kendő mögül, miközben a lovát szerelte. Kelletlenül lépett oda hozzám, s szorította meg már így is fájó csuklómat.
- Egy olyan helyre, ahol hasznukra lehetsz. Fiatal vagy, tudod hogyan zajlik ez. - akaratom ellenére is nyeltem egyet. Jól tudtam mit akarnak velem kezdeni, mégis az agyam valamiért nem engedett menekülni. Így hát útnak indultunk.
Étlen-szomjan vándoroltunk a sivatagban, a perzselő nap földjén, melyen komoly megpróbáltatásokat kellett átvészelnünk. Homokviharok, de legfőképp a Nap sugarai, melyek égették bőrömet. Minden egyes nap kiszipolyozta belőlem a maradék energiámat is, s mire észbe kaptam volna már egy csepp nedvesség sem ragadt a torkomon. Semmi víz nem jutott le a torkomon, ezen felül egy szemhunyásnyit se aludhattam, hisz' a ló fara nem éppen a legjobb ágynak számított. Mégis tűrtem, hiába szállt el minden erőm, valahogy nem akartam kipurcanni, csak végre oda akartam érni, ahová tartottunk. Mégha ott rosszabb helyzetem is lett volna.
Egyik éjjel, a szokásos kényelmetlen pózomban feküdtem a ló hátán. Elrablóim, -akiket úgy isten igazából nem tudom hogyan nevezhetnék- békésen aludtak a földön levert sátraikban. A pislákoló tűz fénye beragyogta a sötétséget, melytől aludni se tudtam. Karikás szemekkel próbáltam megmozdulni, ám a csuklómba nyilaló fájdalom miatt kevésbé tudtam ficeregni. Nagy lendületet vettem a maradék erőmmel, így sikeresen átbukfenceztem a ló másik oldalára, ahol egy tompa puffanással értem földet. Elsőre nem kaptam levegőt, mivel akkorát estem a hátamra, hogy még a levegő is beszorult. Miután nagy nehezen abbahagytam a fuldoklást, a térdeimre emelkedtem kissé kótyagosan, majd megpróbáltam kioldani a lábaimat szorító kötelet. Kegyetlen egy menet volt, a csuklómat már alapból véresre dörzsölte a kötél, s egy kisebb mozdulatnál is úgy tűnt, mintha valaki le akarná vágni a kezem. Kibírtam, mert szabadulni akartam. Eltűnni innen, ameddig ők alszanak.
A lábaim után nem sok mindenre voltam képes, ám legalább taplra tudtam állni. Minden erőmet beleadva indultam el valamerre. Számomra már mindegy volt merre, csak el innen, el ezektől az alakoktól, akik a halálba rángatnak. Csupán tíz lépéssel kerültem távolabb, amikor ugyanis egy fájdalmas nyögéssel roskadtam össze. Elájultam, olyannyira, hogy reggelre egy vödör vizet kaptam az arcomba. Jól esett a hideg folyadék, ám az utána következő ütések és rúgások kicsit sem.
- Szökni próbáltál? Most komolyan, ennyire hülye vagy? - szólt be az egyik. Látásom homályos volt az előbb ért víztömeg miatt. Próbáltam felkelni, menekülni, holott tudtam ennek itt vége van. Pár gyomros és arcon kapott ütések után teljesen kidőltem. Ezután csak egyetlen mondatot hallottam, mielőtt teljesen elsötétedett volna a világ.
- Hagyjuk itt, úgyse ér semmit.
Nem értettem mivel érdemeltem ki ezt a sok szenvedést és fájdalmat. Az életemnek vége kezdett látszani, egészen addig a pillanatig, amikor egy idegen hang szólt hozzám. A hangja akár a fehérarany, kellemes és...megnyugtató. A hozzá társuló arcot sajnos nem tudtam kivenni, helyette továbbra is a sötétség uralkodott. Próbáltam megszólalni, egy hangot kiadni, de nem ment. A több napos vízhiány miatt a torkom rendesen porzott. Hang helyett, egy halk nyöszörgés szállt ki belőlem.