James Shaw

Az elmúlt 20 évet csak villanásonként éltem meg. Minden olyan gyorsan elmúlt, hogy néha még visszagondolni sem volt időm, nem hogy előre gondolkodni. Igaz, nagy segítségemre volt, és még mindig van Mr. Wallace, és valószínűleg Katherina nélkül sem jutottam volna túl sokáig, erről Cage gondoskodott volna, ha igazak a sejtéseim. Valamint még sorolhatnék rengeteg ismeretlen nevet, akik hol mellettem, hol velem szemben álltak, de sokat talán meg sem értenél belőle. Néha már én sem tudom, hogy ki van velem, és ki ellenem. Viszont valahogyan eljutottam ide, és azt hiszem ez az, ami most érdekel téged. Viszont hadd mondjam el neked, hogy minden, amit most olvasni fogsz rólam, csakis az én nézetem, és az évek során összegyűjtött tapasztalataim. Nem garantálom, hogy ezt mások is így gondolják, vagy éppen látják.


2153. június 3-án születtem Madison, és Jeremy első, és egyben egyetlen gyermekeként. Nagyon szerettek, sokat foglalkoztak velem, és sok fontos dologra tanítottak meg az évek során. A szeretetre, a megbecsülésre, a bizalomra, a kitartásra, a megbocsájtásra, és a mások megsegítésére. A tanításaik pedig még a haláluk után is velem maradtak, amikor 11 évesen elvesztettem őket. Az ő emlékük az, ami miatt még most is talpon vagyok, hogy nem hagyom megtörni magam, és mindig visszatérek, akárhova is rendelnek ki. A haláluk előtt nem tudtam felmérni rendesen a sugárzás veszélyét, de amikor ők is ennek estek áldozatául, végre megértettem mindent. Mindent, amiről régen meséltek nekem, hogy mennyire veszélyes is, még itt is, ebben a bunkerben. Megértettem, hogy meg kell találnunk a módját, hogy ellenállóak legyünk. Ez az elhatározás pedig segített túllépni a a gyászon, segített, hogy megszülessen az a James, aki mindent meg fog tenni Mount Weather-ért.
Persze 11 évesen még csak elhatározások lebegtek könnyes szemeim előtt. Messze voltam a célomtól, akkor még csak egy árva voltam, akit Dante Wallace magához vett. Hálás is vagyok neki a mai napig. Ő támogatta a katonai pályára lépésemet, és a mai napig mellettem áll. Úgy vélem ő az eddigi legjobb vezető Mount Weather történelmében, teljes bizalmamat, és támogatásomat élvezi. Ellenben a fiával, akiről már nem vagyok ilyen jó véleménnyel. Cage Wallace mindig is túl idegen volt a számomra, még ha ő Mr. Wallace fia is. Amióta csak Mr. Wallace gyámsága alá kerültem, egyféle ellenszenvet érzek az irányából, és az sem javít a róla kialakított képen, hogy amióta a katonaságnál vagyok, egyre veszélyesebb küldetésekkel bíznak meg. Először még elismerésként könyveltem el, de egyre inkább olyan lett az egész, mint egy gyilkossági kísérlet. Már pedig a küldetésekre Cage oszt be minket.
Emellett viszont ott van a napos oldala az egésznek: barátok és szerelem. Nyugodtan mondhatom, hogy az életem legszebb időszaka a gyermekkorom volt. Az ember gyerekként gondtalan, így képes játékként megélni a körülötte lévő veszélyt. De hogy is jön ez a barátsághoz és a szerelemhez? Mert mindaz, ami a mai napig tart, gyerekként kezdődött, még ha akkoriban ez nem is tudatosult bennem. Bár, akkoriban mindent másként láttam, példának okán, a kissé klausztrofóbnak ható folyosók akkoriban szórakoztató játékhelyszínek voltak, míg most... Nos, maradjunk annyiban, hogy már nem annyira a kedvenceim, mint régen. Régebben viccesnek tartottam az áramkimaradásokat és a vészriasztásokat is. Volt bennük valami izgalmas, ami színt vitt a szürke, hétköznapi életbe, a bezártságunkba. Ezeket viszont csak 11 éves koromig élveztem, amikor is egy vészriasztás alkalmával kirendelték a szüleimet, szivárgásveszély volt. Szokásosan vonultunk fel az emeletre, én a szüleim hiányában Katherina mellé csatlakoztam be. Még nem meséltem volna róla? Nagyjából 7 éves koromban ismertem meg, éppen a szüleimtől kapott buborékfújóval vonultam büszkén, már nem is tudom, hogy merre felé. Neki is eldicsekedtem vele, hogy milyen fantasztikus ajándékot kaptam, és együtt játszottunk, még később is. Az évek során pedig csak megerősödött a barátságunk. Viszont eltértem a tárgytól, aznap vele együtt mentem fel az emeletre, és szokás szerint viccelődtem, nem vettem komolyan az egészet. Aznap viszont megváltozott minden, de legfőképpen én. A környezetemnek nem tudom mennyire tűnhetett fel, talán csak a gyász listájára írták, a felnőttek legalább is. Viszont a barátaim másként tekintettem rám, nekik már nem ugyanaz a James Shaw voltam, mint előtte. Be kell, hogy valljam, jogosan. A komolytalan énem eltűnt, nem egyből, csak fokozatosan. Egy gyerekhez képes valószínűleg túl komolyan is vettem a dolgokat, de pont Katherina volt az, aki segített gyereknek maradni. Ha ő nem lett volna, akkor valószínűleg a keserűség mocsarában senyvednék még most is. Pedig nem tett nagy dolgot, csak élte a megszokott életét, és megosztotta velem, hogy ő milyen problémákkal küzd. Akármilyen kegyetlennek is hangzik, az ő fájdalma volt az, ami engem lelkileg összetartott, pontosabban az, hogy bennem tartotta azt az érzést, hogy támogatni akarom őt, és, hogy meg akarom védeni. Tehát a jelenléte megtartotta bennem az összes többi érzelmet is a gyász mellett. Néha, ha erre visszagondolok, szörnyen rémes embernek érzem magam, pont úgy hangzik, mintha csak kihasználtam volna őt. Pedig nem, ő volt a legjobb barátom, sőt, most is a legjobb barátom, és mindig is az lesz. Viszont, amikor 15 éves voltam, őt orvosi kezelésre vitték. Nem örültem neki, de egyetértettem a döntéssel, mert észérvekkel már nem lehetett rá hatni, túl messzire ment. Viszont aggódtam érte, így viszonylag gyakran váltottunk leveleket, amiket általában a testvére adott, és vett át tőlem. Néha tőle is megkérdeztem, hogy hogy van, elvégre, ő élőben is láthatja. Sokat mesélt, és a levelekből is sokat megtudtam, amikor pedig kiengedték, természetes volt, hogy elmentem elé. Viszont, amit akkor láttam, az teljesen megdöbbentett. Igaz, hogy én is sokat változtam az elmúlt két évben, de ő... Ő teljesen más lett. Abban a pillanatban, amikor megláttam, majd amikor megölelt, és még azután is, akárhányszor találkoztunk, és megláttam, úgy éreztem, mintha erősebben dobbanna a szívem. Nem volt szerelem, de azt hiszem már barátság sem. Ez, valami a kettő között volt. Tényleg sejtelmem sincs, hogy mi, mert csak egy röpke pillanatig tartott, még ha intenzíven is, de utána már ismét minden a régi volt. Ő Katherina, én pedig James, mi ketten pedig a legjobb barátok, még ha egy kissé zavaros volt egy kicsit az egész, sőt, a mai napig az. Viszont 3 év leforgása alatt sem változott semmit, én azóta többször is voltam szerelmes, ahogyan ő is. Minden normális, mégsem működött egy kapcsolatom sem. Az az intenzív pár másodperc mindig bezavart az érzéseimbe, képlékennyé téve minden biztosnak hitt érzelmemet.