Dahlia & Thomas - Mi a franc volt ez?

to Dahlia

Kissé elszégyelltem magam, amiért olyanokat mondtam Bellamy-ről, pedig tudtam, hogy igazam volt az üggyel kapcsolatban. Én nem követtem volna, és nem is hallgattam egy ilyen vezetőre. Azt csináltam, amit akartam, hiszen úgyse foglalkozott velem senki. A táborból való kiosonást pedig sikerült annyira tökéletesítenem, hogy most már nem kapnak el, vagy legalább is, már senkit nem érdekel, hogy kimászkálok.
Keserűen felnevettem, amikor Dahlia azt mondta, hogy bízzunk benne, hogy hamarosan megjön az esze. ‒ Ha meg is jön neki egyszer, akkor én már nem leszek itt. Vagy messze járok majd, vagy a föld alatt leszek ‒ vontam meg a vállamat. Egyelőre ezt a két lehetőséget láttam magam előtt, mert egy ilyen „vezérnek” képtelen voltam behódolni, és ha Paul nem tartana vissza, talán még rég eljutottam volna ahhoz a hegyhez, amit említettek, de az is lehet, hogy valahol az erdőben heverne a testem. Teljesen mindegy lenne, csak ne itt kelljen élnem, mert ha továbbra is kegyetlenkednek másokkal, akkor én lassan bele fogok őrülni. Nem kedveltem az önző embereket, vagy azokat, akik élvezik, hogy másoknak fájdalmat okozhatnak, épp ezért menekülök mindig az erdőbe. Hogy ne kelljen nap mint nap szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy a közösség inkább visszafele fejlődik. Az Arkon olvastam egy nagyon régi könyvet, amiben egy csapat fiatal egy szigetre került, két pártra szakadtak, és el kezdték egymást öldökölni. Folyamatosan attól rettegtem, hogy ez itt is bekövetkezhet, de talán még szakadásra se lenne szükség, hiszen nekünk volt egy Bellamynk.
Végül átadtam neki a noteszt, és amíg ő azt nézegette, addig én fészkelődtem egy kicsit, és próbáltam megállapítani, hogy mennyire voltam szerencsétlen, amikor hasra estem. Eléggé fájt, ráadásul nem voltam biztos benne, hogy pontosan mi a bajom. Talán majd Clarke jobban tudja, az ilyenekhez kevésbé értettem. Így inkább Dahlia reakcióit figyeltem, de nem sokat tudtam leolvasni az arcáról. Szóba került az is, hogy igazán tájékoztathattuk volna a többieket, mi tényleg próbáltuk megtenni, azonban mindenki szíve-joga eldönteni, hogy hallgat-e a tanácsainkra, vagy sem.
‒ Hát nem tudom, hogy rá mennyivel több ember figyelne, bár az biztos, hogy lényegesen több, mint amennyien nekem szentelik néha a figyelmüket ‒ vontam meg a vállamat. Igazából, Bellamy-nak kellett volna tájékoztatni a többieket, hiszen, amit ő mondott, az olyan jelentőséggel bírt számukra, mint a Szentírás, vagy valami kőbe vésett törvény.
‒ Benne kétségkívül megbízok, és meg is akarom majd mutatni neki, de eddig sose sikerült félrehívnom. Mindig van valami dolga, de talán majd most, ha visszaértünk a táborba ‒ feleltem. Nem értettem, hogy a lány miért tette hozzá, hogy ha megbízok Clarke-ban. Clarke mindenkinek segíteni akart, a gyógynövények ismerete nem csak nekem, Paulnak, vagy neki lenne hasznos, hanem az összes táborlakónak. Lehet, hogy sokukat utáltam a viselkedésükért, de ettől függetlenül nem kívántam a halálukat.
Elutasítottam Dahlia segítségét, hiszen nem akartam, hogy végigvonszoljon a fél erdőn, nem is voltam benne biztos, hogy egyáltalán elbír-e. Különben sem akartam ránehezedni, de beletörődtem az unszolásába. ‒ Rendben, köszönöm ‒ mosolyodtam el halványan, de közben elhatároztam azt is, hogy amint találok egy botot, amire támaszkodhatom, leveszem Dahlia válláról ezt a terhet. Vagy legalább is, pihenőket tartunk majd, mert biztos nem lesz egy könnyű menet visszajutni a táborba.
‒ Hát, nagyon remélem. Nagyon remélem ‒ dünnyögtem. Nem tudtam, hogy milyen gyors volt az a köd, de abban biztos voltam, hogy Paul elég fürge tudott lenni, ha menekülésről volt szó, így minden csak attól függ, hogy a felhő gyorsabb volt-e, mint a barátom.
Ejtettünk pár szót arról, hogy nem ő az első, aki kijárkál. A szavain halványan elmosolyodtam. ‒ Csak nyugodtan vedd annak. A táborba bátor kalandorok is kellenek, nem csak ácsok meg őrök. Kíváncsi vagyok, hogy mikor osztják ki az emberek között a feladatokat, mert szoktam látni egy-két lézengő alakot, akik nem hiszem, hogy sokat tettek volna a közösségért. Bár, talán jobb is, hogy még nem olyan szervezett az egész, mert ha engem bezárnak a falak közé ‒ tekintve, hogy nem vagyok egy harcos alkat ‒, akkor ismét fennáll annak a veszélye, hogy meg fogok bolondulni. Elég volt nekem az Arkon való raboskodás ‒ húztam el a számat. Valahogy mindig eszembe jutott valami, ami elkedvetlenített.
‒ Mondjuk, a kutatócsoportot úgy képzelném, hogy vannak olyanok, akik kijárnak, információkat, mintákat szereznek, meg talán valami ezermester tudta barkácsolni kezdetleges mérőeszközöket. Annyira sajnálom, hogy az Ark nem küldött le tudományos berendezést, mert így eléggé meg van kötve a kezünk ‒ sóhajtottam. ‒ Ha megoldható lenne volna az Ark és a Föld között való ingázás, vagy szimplán az minták felküldése, már azzal is sokkal előrébb lennénk, de teljesen elszakadtunk az űrállomástól, és ennek igen komoly hátrányai vannak. ‒ Mindenesetre, örültem volna neki, ha Dahlia segít felderíteni a környezetet, sőt, kifejezetten jól esett, amikor elfogadta az ajánlatot.
‒ Ez remek! Akkor már hárman vagyunk ‒ vigyorogtam. Fel sem merült bennem, hogy Paul nem él. Biztos voltam benne, hogy megúszta. Túl kellett élnie. Megpróbáltam lábra állni, és többszöri próbálkozás után, a falnak támaszkodva sikerült megállnom. Amikor szólt, hogy eloszlott a köd, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
‒ Akkor várjunk egy kicsit, aztán, ha nem jön, akkor még napnyugta előtt vissza kell érnünk a táborba. Ha addig nem talál meg, akkor vélhetően ő is visszamegy oda ‒ feleltem. Igazán továbbhaladtam volna, de itt kellett maradnunk, mert ha Paul esetleg megérkezne, és nem találna itt, akkor abból elég nagy kavarodás lenne. ‒ Esetleg van valami ötleted, hogy mivel üthetnénk el az időt? ‒ kérdeztem, miközben a hátamat a barlang falának vetettem, és óvatosan kitámasztottam magam. Nem volt a legkényelmesebb, vagy legfájdalommentesebb megoldás, de nem akartam tovább üldögélni.

▲music:Runaway▲Words:893▲Note: Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod *elsüllyed szégyenében* ▲

Thomas and Dahlia

Thomas talán észrevette, hogy nem tartom túl bölcs ötletnek, hogy a vezetőnket szidja/ mondja el mindenféle bunkónak – viszonylag kevés alappal. Hogy honnan gondolom? Miután én az ő rövidnek nem nevezhető, kis monológjára sehogy sem reagáltam, ő tarkójához kapott, elkezdte azt diszkréten vakargatni, majd nyilvánvalóan kissé zavartan körbenézett. A fiú arra számíthatott, hogy én majd biztosan ebben is egyetértek vele – de valljuk be, az már túl nagy véletlen egybeesés volna. Így is meg vagyok lepve, mennyi mindenben hasonlítunk, ha még ebben a témában is egyezne a véleményünk, kicsit már meg is lennék ijedve.

Mondanom sem kellett semmit – bár nem is terveztem meggyőzni valamiről, esetleg Bellamyt dicsőíteni – ,ő maga is bevallotta, hogy kicsit rosszul áll hozzá ehhez az egész helyzethez. Egy pillanatig talán úgy tűnhet, hogy én Bellamy mellett állok és védeni próbálom, pedig nem. Inkább csak próbálom tisztán látni a dolgokat, és nem ítélkezni elhamarkodottan. Mindezek ellenére, Tom sem beszél bolondságokat, rengeteg dologban igaza van a vezetőnkkel kapcsolatban – mégis érezhető, hogy Bell nem a szíve csücske.
- Bízzunk benne, hogy hamarosan megjön az esze. – mondtam rövidre fogva. Nem szerettem volna se jót, sem pedig rosszat mondani a szóban forgó személyről, nem láttam értelmét. Erről vitázni pedig végképp rossz ötlet lenne.
Nem kérdés, hogy Thomas Clarke-ben jobban bízik, mint társában, Bellamyban, de úgy gondolom, ezzel mindenki így van. Ők ketten teljesen más személyiségek, teljesen más elgondolásokkal, tervekkel – közülük pedig akire tényleg szüksége van a tábornak, az Clarke. Kétségen kívül.
Tomnak igaza van. Nem kell választanunk. Itt vagyunk a Földön, szabadok vagyunk, mindenki magáért felel. Egyszerű, abban viszont nem vagyok biztos, hogy nagyszerű is. Jobban össze kellene tartanunk; ha minden úgy megy majd tovább, ahogyan jelenleg megy, nem lesz lehetőségünk hosszú ideig kiélvezni a földi létet. Ez a szomorú igazság...
Úgy tűnt, a fiú bizalommal adta át nekem a noteszt, ami annyira sokat jelentett neki – nekik. Ez igazán jól esett, legalább egy kicsikét biztosan kedvel. Bár belegondolva a helyzetbe, sok mindent nem is tehettem a notesszel. Zsebre tenni, aztán eltűnni vele meg főképp nem. Annyit nekem nem értek azok az információk. Kár is ezen agyalni, nem állt szándékomban keresztbetenni egyikőjüknek sem.
A jegyzeteket olvasgatva, nem nagyon kommentáltam a noteszben szereplő információkat vagy rajzokat, csendben lapozgattam a fény felé fordulva. Néha a fiúra pillantottam rövid tizedmásodpercek erejéig, de akárhányszor néztem felé, a tekintete rajtam volt, láttam az arcán a kíváncsiságot, érdekelhette a véleményem a titkos jegyzetekkel kapcsolatosan. Végül a feljegyzések végére érve, bezárva a noteszt, egyetlen megjegyzést tettem; fontos lenne, hogy a többiek is tisztában legyenek ezeknek a növényeknek az előnyeivel és hátrányaival.
Ezek után kiderült, hogy ők egyszer már megpróbálták figyelmeztetni a táborlakókat, de sajnos csak kevesen figyeltek rájuk.
- Mennyivel egyszerűbb lenne, ha például Clarke világosítaná fel őket... – sóhajtottam csöndesen, majd eszembe jutott valami – Egyébként, ahogy láttam, rengeteg gyógynövényt találtatok. Biztos vagyok benne, hogy Clarke-ot érdekelnék a kutatásaitok. – mondtam biztatóan – ...már ha benne megbíztok. – tettem hozzá immár elbizonytalanodva.
Miután diszkréten felajánlottam a segítségemet Thomasnak, közölte, hogy haza tud sántikálni egyedül is. Na persze, az egója akkor is működésben van, ha ő nem is az a beképzelt, egoista ember.
- Számíthatsz rám. De kitudja, talán miután eltűnik a köd, a barátod is előkerül. – szóltam hozzá ismét biztató hangnemmel.
Tom rádöbbentett arra, hogy mindeddig hazugságban éltem; többen voltak már előttem is, akik elhagyták a tábort és előbb-utóbb mindenki így cselekszik majd. Ezt meg is tudom érteni...
A nagy szembesítésre csak szolid nevetéssel reagáltam. A fiú ezután megosztott velem egy rövidke gondolatot a Földről, majd vigyorogva jegyezte meg, hogy nem tűnök olyannak, akit könnyű elijeszteni. És milyen igaza volt! A találkozásunk óta ez volt az első alkalom, hogy ilyen jóízűen mosolygott.
- Ezt bóknak veszem... azt hiszem. – feleltem én is vigyorogva.
A különös jelenségről beszélgetve hozta fel Thomas a témát, hogy szeretne egy kutatócsoportot létrehozni, ami viszont ennél is furcsább volt, hogy a segítségemet kérte. Benne van a pakliban, hogy csupán udvariasságból kérdezte, hogy segítek-e majd, de az sem kizárt, hogy tényleg azt hiszi, otthon vagyok az ilyesmiben. De kit érdekel? Majd belejövök. A Földön vagyunk, bármi megtörténhet!
- Ez nagyon jó ötlet! – dicsértem meg – Szívesen segítek... már ha tudok. – mosolyodtam el.
Rövid idő elteltével Tom megkért rá, hogy nézzek ki, eloszlott-e a köd. Mindeközben a bokáját tapogatta, sajnáltam szegényt, hogy a lábára is alig tud ráállni. Felálltam és a barlang nyílása felé indultam. Igazi fellélegzés volt a lelkemnek és a szemeimnek is, hogy végre tisztán láthattam mindent; a fákat, a napsugarakat, a tiszta, kék eget. Az a furcsa sárga színű köd eloszlott.
- Már csak a barátod kell megérkezzen. – biztattam folyamatosan Thomast, mosolyogva, célozva arra, hogy a köd eltűnt.

to Dahlia

Jobban belegondolva, örültem, hogy nem voltam egyedül, vagy, hogy nem éppen olyan barlangba vonszoltak be, amiben valami szörnyeteg lapult. Természetesen, az sokkal megnyugtatóbb lett volna, ha Paul itt marad mellettem, de már az jól esett, hogy olyasvalakivel osztoztam a menedéken, aki szintén a táborból szökött ki, ráadásul hasonló véleményen volt, mint én. Szóval, a körülményekhez képest boldog voltam, amiért ‒ ha nevezhetem annak ‒ egy rokonlélekkel találkoztam.
Még a korábbi megjegyzésén is hamar túllendültünk, bár természetemből adódóan nem is vagyok haragtartó ember, ráadásul könnyen lehet, hogy más is elég viccesnek találta volna a kiáltásomat.
Mindenesetre beszélgetni kezdtünk, és talán kisebb monológot adtam elő, amikor Bellamy-ról kezdtem magyarázni. Visszagondolva, nem mondtam róla túl szép dolgokat, de ha úgy vesszük, igaz volt, számomra nem tűnt többnek. A tarkómat kezdtem vakargatni, miközben zavartan körbepillantottam. ‒ Na, jó. Lehet, hogy kicsit rosszul állok hozzá, de nem mondhatjuk rá, hogy jó ember lenne. Ő a legidősebb közöttünk, neki kellene gátat vetnie az erőszaknak és a túlkapásoknak, mégis hagyja – csóváltam szomorúan a fejemet. Szörnyű volt látni, hogy egy szabályok nélküli közösségben hogy kiütközött az emberek valódi természete. Mennyire vadak, zabolázatlanok és kegyetlenek tudtak lenni bizonyos helyzetekben! És milyen elvakultan követtek valakit, akinek köszönhetően most nem tudunk kapcsolatba lépni az Arkkal.
‒ Ha választanom kéne, hogy kire bíznám rá az életemet, akkor Clarke-ra tenném le a voksomat ‒ nevettem fel keserűen, majd hozzátettem. ‒ De mivel nem kell Bellamy és Clarke között vacillálnom, ezért inkább a saját kezembe vettem a sorsomat ‒ vontam meg a vállamat. Még mindig jobb volt csak magamnak felelősséggel tartozni a tetteimért, minthogy Bellamy kérdőre vonjon valami miatt. Az Arkon nem voltam ilyen lázadó szellemű, azonban ott nem is fenyegette semmi az életemet az oxigénhiányon kívül. Idelent azonban megmakacsoltam magam, és öntörvényűvé váltam.
Átadtam a noteszt Dahliának, elvégre nem volt benne semmi titkos, és örömmel osztottam meg másokkal azt a tudást, amit eddig összegyűjtöttünk. Ő még szimpatikus is volt, viszonylag meg is bíztam benne, szóval semmi akadálya nem volt annak, hogy belenézzen. Nem nagyon kommentálta a feljegyzéseket, engem meg közben majd szétvetett a kíváncsiság, hogy mégis mire gondolhatott, de végül csak annyit mondott, hogy a mérgező növényekről szólni kellene a többieknek. ‒ Néhány embernek már szóltunk, de úgy tűnik, ez az információ nem terjed elég gyorsan a táborban. ‒ Arról már nem én tettem, ha többség nem figyelt ránk. Mi megpróbáltunk, de ha másokat nem érdekel a túlélés, csak a falépítés, akkor nem tudok mit tenni. Bezzeg, ha a főnök mondaná, hogy erre meg arra figyelni kellene, akkor mindenki figyelne rá! Mindegy, már megszoktam, hogy a többség semmibe vesz, nem érintett ez olyan érzékenyen.
‒ Ne aggódj, haza tudok sántikálni ‒ mosolyodtam el halványan. Tényleg csak szükségem lett volna valamire, amire rátámaszkodhattam. Titkon bíztam benne, hogy Paul azért visszajön majd, és akkor nem kell Dahliára, vagy egy botra nehezednem, mert nem tudtam, hogy a lány elbírna-e engem, a bot meg elég könnyen eltörhetett szóval… Mégis csak jól jött volna a barátom támogatása.
‒ Rendben. Előre is, köszi mindent ‒ biccentettem, aztán visszavettem a könyvet, hogy eltehessem. Ez volt az egyetlen dolog, amin noha Paullal osztoztam, de a sajátoménak nevezhettem. Ugyan, még mindig kétségek gyötörtek, de igyekeztem minél higgadtabbnak tűnni. Nem akartam, hogy Lia folyton a problémázásomat hallgassa, mert a végén lehet beverte volna a fejemet egy kővel, ha továbbra is aggodalmaskodom.
Témát váltottunk. Arról faggattam, hogy ez volt-e az első alkalom, hogy csak úgy otthagyta a tábort. A válaszára nevetésben törtem ki. ‒ Nos, pedig nem te vagy az első, és nem is az utolsó. Előbb-utóbb, mindenki menekülni akarna. ‒ Én már jó ideje elszakadnék ettől a helytől, de sajnos, vannak olyan tényőzök, ami miatt nem tehetem. Az meg mégis pofátlanság lenne, ha itt hagynám a legjobb haveromat, akikkel évek óta erről ábrándoztunk, és akit tulajdonképpen én kevertem bajba. Még most se sikerült eldöntenem, hogy áldjam magam, amiért ügyetlen voltam, és leküldtek minket ide, vagy visszasírjam az otthonomat.
Azonban, úgy döntöttem, hogy ha csatlakozik a kalandorok táborához, akkor köteles vagyok szólni neki azokról a jelekről, amik alapján mi is tájékozódtunk. Nem volt érdekem, hogy eltévedjen, vagy megöljék. Sőt, mivel kedveltem, örültem volna, ha a mostani kis esetet is ép bőrrel megússzuk.
‒ Egyébként szép hely. Megvannak a maga veszélyei, de ne legyél olyan, mint a többiek. Reméltem is, hogy a köd nem tántorít el téged. Nem tűnsz olyannak, akit könnyű elijeszteni ‒ vigyorogtam, talán a Földre érkezésünk óta most először tűntem vidámnak. Igazán hálás voltam a sorsnak, hogy pont Liával futottam össze.
‒ Nincs mit. A táborlakók tartsanak össze, még ha mások nem így gondolják ‒ kacsintottam rá szórakozottan, majd felszisszentem, amikor kinyújtottam a lábamat. A ködről kérdezett, én pedig magamhoz hűen teóriákat kezdtem gyártani, és megosztottam vele a gondolataimat. Tényleg nem értettem, hogy mégis mi ez az egész a sárga köddel, de jó lett volna kideríteni. Azonban a felnőtt tudósok segítségére nem számíthattunk, és őszintén szólva erősen kételkedtem abban, hogy a kilencvenakárhány ember között akadnak még olyanok, akik tudósnak, vagy hasonló értelmiségi pályára készültek.
‒ Eléggé. Majd megpróbálom felkeresni az összes olyan embert a táborban, akikkel egy kutatócsoportot tudunk felállítani. Másra nem számíthatunk. Segítesz majd? ‒ kértem a segítségét. Nem tudtam, hogy ő minek készült odafent, de abban biztos voltam, hogy a felfedezés utáni vágyát is lehetne hasznosítani, és tagja lehetnek annak a csapatnak. Bár, nem akartam nyilvánosan szervezkedni, mert attól tartottam, hogy Bellamy megvétózná a dolgot. Amiről pedig nem tudott, az nem is fájt neki.
‒ Megnéznéd, hogy eloszlott-e már a köd? ‒ kérdeztem kisvártatva. Ha muszáj volt, akkor szívesen elücsörögtem volna még vele egy darabig, de a tudat, hogy a legjobb barátom odakint volt, és lehet már meghalt… Ez a gondolat nem hagyott nyugtot nekem akármennyire is próbáltam kiűzni a fejemből.

▲music:Runaway▲Words:941▲Note: Picit hosszú lett. Bocsi ^^” ▲

Thomas and Dahlia

Őszintén szólva, örülök, hogy pont Thomassal vagyok „összezárva” ebben a sötét kis barlangban, a helyzet lehetne sokkal de sokkal rosszabb is. Először is; mennyivel keserűbb lenne a hangulat, ha egy gyilkos Földire bukkantam volna rá, a sarokban megbújva. Csak képzeljük el. Ott lennék én, a két tűz között, azon filózva, hogy a Földi keze – fegyvere? – által szeretnék meghalni, vagy esetleg azt a furcsa sárga ködöt választom. Ebbe belegondolva; milyen szerencsés ember vagyok! Aztán ott van a másik verzió is, miszerint egy olyan személyt találok idebenn, kinek a társasága számomra kellemetlen és egyben kényelmetlen is. Például a táborból valaki, akivel kölcsönösen utáljuk egymást. Igaz, egy fokkal jobb, mint a földi jelenléte; kisebb annak az esélye, hogy megpróbáljuk megölni egymást. Ebben a helyzetben legfeljebb az idegeim mennének tönkre.

De említettem már, hogy mennyire szerencsés ember is vagyok? A sok lehetőséggel ellenben, a társaságom végül Tom lett, akivel csodálatos módon sok mindenben egyetértünk. Az örömömnek hangot is adtam, mire kiderült, hogy a fiú is hasonlóképpen érez. Mondom én, hogy jól megértjük mi ketten egymást.
Erre a dologra rádöbbenve mindketten felszabadultunk kicsit, szívesen elegyedtünk beszélgetésbe különböző dolgokról. Ahogyan a fény gyengéden rávert Thomas arcára, mosolyogni láttam. Jó volt ezt látni, örülök, hogy sikerült túllépnünk a rossz pillanatban elsütött viccemen.
Szóba jött egy újabb téma, melyben nagyrészt szintén egyetértettünk; Bellamy és a tábor vezetése. Kicsit vicces volt hallgatni, hogy a fiú mennyire nem kedveli az erősebb nembeli vezetőnket, és elmondja őt mindenféle önző seggfejnek. Én nem vagyok az az előítéletes perszóna, aki mindenféle ismeret nélkül, csúnya dolgokat mond valakiről, csak mert az első benyomás nem volt a legfényesebb. Nem tudom Tom mennyire ismeri Bellamyt, mint embert és hogy a vádjai mennyire igazak ebből a szempontból nézve.
Száz szónak is egy a vége, lehet akármilyen Bellamy a magánéletben, vezetőként nem mindig a helyes dolgot cselekszi. Ebben egyetértünk, ahogyan abban is, hogy Bellamy nem érdemelte ki a vezérszerepet. Persze, tudjuk, hogy idősebb, tapasztaltabb, mint mi, de ez nem ok arra, hogy egy magasabb pozíciót töltsön be. Véleményem szerint, az egyetlen, ami előrevihette őt e téren, az a katonai tudása.
Figyelmesen hallgattam Thomas szavait, ahogyan véleményt alkot erről az egész helyzetről, néhol elmosolyodtam, néhol pedig hevesen bólogattam.
- Azt hiszem Clarke-al kapcsolatban igazad van. – szólaltam meg végül, ám a témán belül máshoz nem nagyon akadt hozzáfűznivalóm. Olyan legalábbis nem, melyet feltétlenül meg kellett osztanom az előttem ülő fiúval.
Nagy örömömre megkaptam a jegyzetekkel teli noteszt. Amikor Thomas a kezembe adta, látszott, hogy sokat érnek neki azok a lapok, azok a jegyzetek. Meg tudom érteni, biztos vagyok benne, hogy nem keveset dolgoztak rajta. Pár lépéssel közelebb érve a barlangba beszűrődő fényhez, kinyitottam a noteszt egy véletlenszerű oldalon és szemlélni kezdtem a kétféle kézírást, illetve a rajzokat. Fogalmam sincs honnan szedtek ennyi információt egyetlen növényről ilyen rövid idő alatt. Úgy gondolom, ez a két fiú akár a megmentője is lehet a mi táborunknak. – Az ehhez hasonló gondolatokat Tom szavai hessegették el a fejemből, amikor azt mondta, ne szóljak erről a könyvről Bellamynak. Képes vagyok a kérését tiszteletben tartani, aggodalomra nincs oka.
- Azért a mérgező növényekről lehet, nem ártana, ha tudnának a táborlakók... – pillantottam a fiúra. Ez korántsem jelenti azt, hogy a noteszt egyszerűen közéjük kellene dobni, hogy „Tessék, tájékozódjatok!”, csak valami módot kellene találni arra, hogy tudomást szerezzenek ők is az efféle dolgokról.
Thomas a sok sérülésével kapcsolatos kérdésemre egész egyszerűen válaszolt, bár még ő sem tudta pontosan, mi a helyzet a bokájával.
- Egy bokaficamot sem kell azért félvállról venni. – mondtam, teljesen úgy, mintha értenék is hozzá. Hát persze... majd Clarke megoldja. – Meglátjuk mit tehetünk az ügy érdekében. – mosolyodtam el. Ilyenkor már számítok arra, hogy Tom valószínűleg csak a segítségemmel tud majd visszajutni a táborba.
Amint végeztem a könyvecske lapozgatásával, azonnal visszaadtam neki, semmi értelme nem lett volna a kezemben szorongatni, meg amúgyis; jobb helyen van nála. Hamarosan megbizonyosodhattam az igazamról, miszerint Tom nem először szökött el a táborból, ám egy kicsit meglepett, amikor említette, hogy ahányszor csak teheti, elszökik. Fura, hogy sosem vettük észre.
- Amikor ma reggel átléptem a tábor határát, azt hittem, én vagyok az első, aki ilyen „törvénytelenséget” követ el. Most csalódott vagyok! – jelentettem ki humorosan.
A fiú néhány hasznos tippel is ellátott – úgy érzem ez a jövőben tényleg hasznomra lesz.
- Engem egy kis köd nem tántorít el a további csavargástól, úgyhogy hálás vagyok, hogy megosztottad ezt velem. – köszöntem meg bohókásan.
A sárga köddel kapcsolatos kérdésemre hosszú, bő választ kaptam, annak ellenére, hogy Thomas sem tud semmi különöset erről a furcsa jelenségről. Tudósnak készült odafenn, az Arkon, a hagyományos ködről dokumentumfilmekben látottakat osztott meg velem. Ez is több, mint a semmi. Az utóbbi gondolata keltette fel leginkább a figyelmemet, teljesen igaza van! Semmilyen természeti jelenség nem ártott nekünk, miért pont a köddel történnek ezek a furcsaságok? – Különös...

Tárgy: Re: Dahlia & Thomas - Mi a franc volt ez? Hétf. Aug. 31 2015, 16:18

to Dahlia

Én ugyan nem láttam el a barlangnyílásáig, de mivel a lány még előttem ácsorgott, ezért ebből arra mertem következtetni, hogy a veszély még mindig nem múlt el. Nekidöntöttem a fejemet a falnak, és próbáltam azzal elütni az időt, hogy életben tartottuk a beszélgetést. Nem is volt olyan nehéz dolgom, főleg azok után, hogy lényegében végre sikerült olyan emberre bukkanom, aki hasonlóan gondolkozott, mint én.
‒ Hát még én mennyire örülök ennek a találkozásnak ‒ mosolyodtam el. Olyan jó érzés volt, hogy rajtam kívül más is hajlandó volt belátni, hogy nem zárkózhatunk falak közé, és nem várhatunk örökké a csodára. Már réges-rég cselekedni kellett volna, de ezt sokan nem látták be.
‒ Nos, Bellamy egy önző, egoista seggfej, nem értem, hogy miért benne látja a többség a megváltást. Véleményem szerint Clarke-nak több esze van, mint Bellamy-nak és a bagázsának együttvéve. Hozzátenném, nem vagyok rosszindulatú ember, azonban nem érzem úgy, hogy Bellamy bármivel is kiérdemelte volna a vezérszerepet. Félreértés ne essék, nem vágyom arra, hogy én ugráltassak mindenkit. Sokkal inkább bízok a megosztott hatalomban, ugyanis az önkényuralkodók csak visszaélnek a hatalmukkal. A történelem során sok példa volt erre, és sajnos, valami azt súgja nekem, hogy a mi „főnökünk” is hajlamos a túlkapásokra ‒ fejtettem ki a másik táborlakónak az álláspontomat, majd hozzátettem. ‒ Sajnos, igen, az igen sajnálatos, hogy bábúként kezel mindenkit. Nem hiszem el, hogy nem érti meg azt, hogy itt minden élet értékes ‒ csóváltam a fejemet. Nem tudtam elhinni, hogy miként lehetett valaki ennyire szűklátókörű. Én tényleg igyekeztem megérti őt, azonban nem mutatott magából mást, minthogy egy egocentrikus ember, akit mások nem túlzottan érdekelnek. Véleményem szerint pedig az ilyen embereknek nem kellene vezető pozíciókat elfoglalniuk.
Mindenesetre, ‒ most, hogy végre akadt valaki, akivel megoszthattam a gondolataimat, és nem kellett attól tartanom, hogy lehurrognak érte ‒, teljesen fellelkesedtem, és egyre jobban szerettem volna megismerni az előttem ácsorgó táborlakót. Még a jegyzeteinket is elővettem, és mivel láttam, hogy érdekli, felé nyújtottam. ‒ Persze, csak kérlek, nagyon vigyázz rá! Kár lenne érte, többnapos munkánk van benne.
Ha kinyitotta a füzetet, és a fényre vitte, akkor láthatta a két, váltakozó írásmódot, a rajzokat, a széljegyzeteket, kiegészítéseket. Lényegében, egész jól megírtuk, pontosabban főként Paul írta, én csak akkor írtam bejegyzéseket, amikor nem volt ott, de nekem az ábrák elkészítése volt a fő feladatom.
‒ Csak ne mondd el a nagyfőnöknek, hogy van egy ilyenünk. A végén még elkobozná, hogy maga használhassa fel. Mi meg szeretnénk tele írni azt a könyvet, ha lehetséges ‒ tettem hozzá. Tényleg nagyon fontos volt nekem és Paulnak az a könyvecske. Akár az életünket is odaadtuk volna érte.
Miután átadtam neki a jegyzeteket, a bokámat kezdtem vizsgálgatni. Csendesen átkoztam magam, amiért ilyen ügyetlen voltam, ráadásul, neki is feltűnt, hogy fájlalom. Lassan felemeltem a fejem, és rápillantottam. ‒ Á, megbotlottam egy gyökérben, amikor menekültünk a köd elől. Ha nem esek el, akkor nem lennék itt. De azt hiszem, túlélem. Talán csak kificamodott ‒ vontam meg a vállamat. Persze, fájt elég rendesen, de még mennyi minden fog fájni a Földön. De annyira nem is érdekelt a fájdalom, hiszen folyton azon rágódtam, hogy mégis él-e még a barátom.
‒ Köszönöm, hogy igyekszel megnyugtatni ‒ mosolyodtam el halványan. Tulajdonképpen, annak idején az Arkon is megéreztem, ha baja esett, de most nem éreztem semmi ilyet. Furcsa volt ez a dolog, mármint az, hogy olyan közeli barátom volt, hogy tudtam, ha valami történt vele, bár szokott ilyen megérzésem lenni anyuval kapcsolatban is.
‒ Rendben, akkor Lia ‒ bólintottam, és ha végzett a lapozgatással, akkor visszakértem a könyvet, hogy visszatuszkolhassam a zsebembe. Úgy mégis csak megnyugtatóbb érzés volt, hogy a kezem ügyében tudtam. Aztán afelől érdeklődtem, hogy most hagyta-e el először a tábort, és a válaszára halkan felnevettem. ‒ Csak ugyan, nem az.
‒ Erre most járok először, de akárhányszor tehetem, mindig elszökök a táborból. Idekint jobban érzem magam, még a veszélyek ellenére is ‒ vontam meg a vállamat. ‒ De egyébként, ha később csatangolnál, onnan tudhatod, hogy merre jártam már, hogy Paullal a fák törzseibe T-ket vágtunk, annak érdekében, hogy megtaláljuk a visszautat ‒ adtam egy tippet. Elvégre, azok a jelek a többi táborlakónak is segíthetnek, hiszen nagyjából egyvonalban lévő fákat jelöltünk meg, azt meg már nem olyan nehéz kitalálni, hogy melyik irányba kell elindulni.
Odébb csusszantam, hogy Lia leülhessen, majd az egyik lábamat felhúztam, hogy rákönyökölhessek. A kérdésére megráztam a fejem. ‒ Sajnos, nem. A könyvek és a dokumentumfilmek, amik alapján tudomásunk van erről a világról, nem számolnak be ilyen jelenségről. De biztos, hogy nagyon ártalmas, talán halálos is. Korábban találtunk állattetemeket, amik elég furcsán néztek ki, de nem tudom, hogy annak köze van-e a ködhöz. Mindenesetre, nem árt óvakodni tőle. De mivel elég veszélyesnek tűnik, ezért legfeljebb a környezeten mért hatásokat tudjuk vizsgálni. Én biztosan nem gyalogolnék bele ‒ feleltem a kérdésére. Aztán összeráncolt homlokkal, a karperecemet piszkálva ismét megszólaltam: ‒ Láttam már ilyen jelenséget. Vagyis, dokumentumfilmen még odafent, de az ott ködnek hívott dolog sűrű volt, és tejfehér, mint egy felhő. Az csak a látásviszonyokat rontotta, nem volt ilyen furcsa. Lehet, hogy a sugárzás miatt történt vele valami, fogalmam sincs. Nem vagyok tudós, csak annak készültem, és ha lennének is eszközeim, akkor se hinném, hogy tudnám, mit kellene keresnem, vagy néznem ‒ rándítottam meg ismét a vállamat. A Paul iránti rágódásomat jelenleg elnyomja a ködön valami gondolkozás. Igen furcsa dolog volt ez.
‒ Tudod, nem értem. Mi lehetne olyan különleges a ködben, hogy megváltozzon. Elvégre, az eső nem ártott nekünk, se a napsütés. Miért pont a köd? Különös, nem gondolod? ‒ agyaltam tovább, mert jobb dolgom nem akadt. Nem tehettem mást, mint vártam, és vártam az idő múlását.

▲music:Runaway▲Words:925▲Note: Picit hosszú lett. Bocsi ^^” ▲

Tárgy: Re: Dahlia & Thomas - Mi a franc volt ez? Vas. Aug. 30 2015, 21:17

Thomas and Dahlia

Egy ideje már ácsorogtam a fiú előtt, váltottunk néhány szót – sőt, szerintem mondhatom, hogy már beszélgetésbe is elegyedtünk – ,ha viszont a barlang nyílása felé pillantottam, továbbra is minden sárga volt odakinn. Hihetetlenül pigmentált volt a köd, és ha nem is zöld, engem valamiféle méreg színére emlékeztetett – alig látszódtak át rajta a fák, s az a kellemes zöld színe a természetnek. Mennyi ideig kell még ebben a barlangban megbújnunk? Mikor tűnik már el ez a nyomasztó, veszélyes köd? Rengeteg kérdésem volt ebben a témában, de talán hiábavaló is lett volna feltenni őket. Pár napja érkeztünk és semmit sem tudunk a Földről, a helyről, ahol egykor az őseink éltek. Nem volt olyan rég, mint amilyen régnek hangzik, amikor beszélünk róla; némelyikünknek a dédszülei még itt töltötték mindennapjaikat. Nincs más választásunk; várnunk kell. Várni, míg újra minden olyan lesz, amilyen volt, míg eltűnik ez a sárgaság a levegőből.

Miután kifejtettem, hogy mégis mit keresek én itt egyedül, ilyen távol a tábortól, Tom helyeselni kezdte, úgy tűnt a legtöbb dologban egyetértünk. Ennek örülök.
- Örülök, hogy te is hasonlóan gondolkozol! – mondtam, és érezhető volt a hangomban az említett öröm – Mindenképp, vicces... – álltam meg egy pillanatra, meggondolva magam – ...vagy inkább szomorú(?), hogy a „nagyfőnök” – ismételtem a fiú kifejezését – ennyire máshogy látja a dolgokat, és bábúként próbál minket irányítani.
Észrevettem, hogy Tom egyre nyitottabb és beszédesebb kezd lenni, szinte teljesen eltűnt a morgós énje, akivel legelőször volt szerencsém találkozni, amikor beestem a barlangba. Magyarázni kezdett a jegyzeteiről, melyeket a barátjával készít, ez pedig igen felkeltette az érdeklődésemet. Habár nem értek hozzá, érdekelt. Már elég jól láttam a sötét ellenére is, így láttam, amikor elővett egy noteszt. Egyértelműen ebben találhatóak azok a bizonyos jegyzetek a növényekről, állatokról.
- Megnézhetem? – léptem közelebb Thomashoz és kinyújtottam a kezem, hogy átvegyem a noteszt és közelebb menjek vele a fényhez, hogy szemügyre vehessem.
Így, hogy ott álltam közvetlenül mellette, észrevettem, hogy a bokáját tapogatja, ami nem jelenthet semmi jót. Rájöttem, hogy az elhangzott csendes felszisszenéseknek mégsem a rohanástól való kifulladtság az oka, ahogyan én azt eddig hittem. A bokájának a szorongatása és ezek a hangok sajnos erősen összefüggnek.
- Fáj? – tettem fel aggódóan ezt az idióta kérdést. Hát persze, hogy fáj. – Megütötted? Elestél? – rohamoztam el a kérdéseimmel, de a találgatások helyett, egyszerűbb volt megkérdezni: – Mi történt?
Amint elkezdett a barátjáról beszélni, érthetővé váltak a kérdései az erre járó másik sráccal kapcsolatosan. Thomas nagyon aggódott érte, észre lehetett venni rajta.
- Nyugodj meg, biztosan életben van! – nyugtattam puszta kedvességből, illedelmességből. Talán rosszul tettem. Mi van, ha mégsincs így? Mi van, ha történt vele valami? Miért hagyom reménykedni, ha én sem tudom mi lehet azzal a fiúval? Őszintén; inkább vallom magam realistának, mint optimistának vagy pesszimistának, de ilyen helyzetben mégis mit mondhatnék neki?...
- Köszönöm! – feleltem arra a felszólalására, hogy szép a nevem – Egyébként szólíts nyugodtan Liának.
Tom-ot érdekelte, hogy most merészkedtem-e először ki a táborból. A hangneméből arra tudtam következtetni, hogy ő néhányszor elhagyta már a tábor területét, de lehet, hogy én értelmezem rosszul a dolgokat. Legbiztosabb rákérdezni. Na nem mintha ez olyan eget rengetően fontos lenne, de miért is ne?
- Ez az első alkalom, igen. Nem túl szerencsés... – céloztam a sárga ködre – Te jártál már erre, ugye? – érdeklődtem, a válaszban viszont egészen biztos voltam.
Thomas udvarias volt és felajánlott egy helyet, akkor is, ha az a hely éppenséggel a hideg kő volt. De mégis mit várunk? Örülök, hogy a köd elől sikerült elmenekülnöm. A fiú arrébb húzódott, így én is viszonylag kényelmesen le tudtam mellé ülni. Fogalmam sincs honnan veszi, hogy ez a köd nem fog egyhamar eltűnni. Remélem nincs igaza!
- Tudsz valamit erről a ködről? – tettem fel e rövid kérdést, bizakodva abban, hogy sikerült néhány jegyzetet készíteniük ezzel a jelenséggel kapcsolatban is.

Tárgy: Re: Dahlia & Thomas - Mi a franc volt ez? Vas. Aug. 30 2015, 16:19

to Dahlia

Nem a lány tehetett arról, hogy nem voltam humoros kedvemben. Talán, ha egy másik alkalommal süti el a viccét, nevettem volna, azonban kificamított bokával, halálosan rémülten valahogy nem volt kedvem kacagni, elvégre, gőzöm se volt arról, hogy mi lett Paullal, vagy hogy mi lesz velünk idebent. Vajon felszáll valaha az a furcsa köd, vagy itt fogunk meghalni a barlangban?
Pocsékul éreztem magam, noha amióta landoltunk, azóta sose voltam jókedvű, kivéve, amikor épp felfedezőutakon voltunk. Valamiért nem vonzott a tábor, az ottani társaság. Kívülállónak éreztem magam. Féltem attól, hogy miattuk elveszítem a legjobb barátomat, rettegtem, hogy valami erőszakos alak letépi a kezemről a karperecet, esetleg agyonver. Nem éreztem magam biztonságban, így folyton elvágyódtam onnan.
Most már összefutottam egy lánnyal, akinek ugyan az arcát nem láttam, de a hangját felismertem, így biztos voltam benne, hogy a táborból való. Meg különben is, melyik földi humorizálna egy ilyen helyzetben? Múltkor Paullal emberi lábnyomokat találtunk, amik biztosan nem tőlünk származtak, ráadásul Jaspert is egy dárdával dobták le, szóval minden bizonnyal voltak itt túlélők.
Bemutatkoztam neki, elvégre, egy-két ember akadt csak, aki tudta a nevem, és biztosra vettem, hogy ő nem tartozott közéjük. Közvetlenül a bemutatkozásom után faggatni kezdtem. Ritkán találkoztam olyan táborlakóval, aki ilyen messzire merészkedne.
‒ Ezzel nem vagy egyedül ‒ szólaltam meg, kifejezve az egyetértésemet. ‒ Ostobaság ott ülni, és várni a csodára. De a nagyfőnök nem látja be, hogy felderítőkre igenis is szükség van.
Talán nem látszott a sötétben, de nyilván élénkebb lettem, sőt, közvetlenebb az irányába, amikor említette, hogy kíváncsi volt. A kíváncsiság jó. Közös tulajdonság, hiszen bennem is tombolt. ‒ Értem. Nos, én is kíváncsi voltam. Meg hát, jegyzeteket készítünk. Tudod, ehető, mérgező, gyógynövényekről, állatokról, furcsa jelenségekről. Mindenről, ami hasznos lehet a túléléshez ‒ mondtam, és elővettem a kis noteszünket. Talán a félhomályban csak az alakja volt kivehető, de legalább a lány is tudhatta, hogy ha a táborban beszélnek két srácról, akik állandóan egy könyvbe firkálnak, akkor az egyik én vagyok.
A következő kérdésére megráztam a fejem. ‒ Nem, csak szétváltunk ‒ feleltem, miközben a bokámat tapogattam, és néha fájdalmasan felszisszentem. Reméltem, a barátom még életben van, és visszajön majd értem. Mindenesetre igyekeztem kihasználni az alkalmat, és a lánytól felőle érdeklődtem, azonban ő nem látta Pault. Görcsbe rándult a gyomrom. Ha ő nem látta, akkor talán… Nem! Biztosan megúszta valahogy. Igyekeztem elhessegetni ezt a rossz gondolatot.
‒ Mert a barátom elszaladt segítségért, miután behozott ide. Nem tudom mi lenne velem, ha meghalna ‒ feleltem, és miután abbahagytam a bokám tapogatását, a karperecet kezdtem piszkálni. Ez már olyan megszokottá vált nálam, mindig lenyugodtam, amikor azt a kis vackot piszkáltam.
‒ Semmi gond. Érthető. Épp az imént menekültél be valami furcsa köd elől. Nekem se az lenne az első dolgom, hogy bemutatkozzak ‒ mosolyodtam el halványan. ‒ Dahlia? Szép név ‒ jegyeztem meg.
‒ És, kedves Dahlia, ez volt az első alkalom, hogy elhagytad a tábort? ‒ kíváncsiskodtam, hiszen én már annyiszor voltam idekint, hogy meg sem tudnám számolni hány alkalommal lógtam meg. Sőt, meg merném kockáztatni, többet vagyok idekint, mint a táborban.
‒ Nem ülsz le? Akármi is volt az a köd, szerintem nem mostanában fog eltűnni. ‒ Ha kellett, még odébb is húzódtam, hogy kényelembe helyezze magát, bár, a hideg kő nem volt olyan kényelmes, de itt ne is vágyakozzunk az Arkon lévő „kényelem” után.

▲music:Runaway▲Words:555▲Note: Köszi a türelmet ^^ Remélem, tetszik▲

Tárgy: Re: Dahlia & Thomas - Mi a franc volt ez? Hétf. Aug. 24 2015, 16:20

Thomas and Dahlia

Senki nem mondhat semmi rosszat; én megpróbáltam feloldani ezt a sárga ködös hangulatot, ám a fiú ezt látszólag nem nagyon értékelte. Bár, ha muszáj, akkor meg is tudom érteni, nem minden poénom sül el kellemesen – és ha őszinte akarok lenni, a horrorfilmes cuccot nem is a hangulat feloldására szántam. Egyszerűen csak mulatságosnak véltem ezt a komoly testből származó, csöppet komolytalannak ható üvöltést – nem tudtam megfékezni magam.

A világosságból, a barlangba beérve hirtelen sötétség lett, így hát az orromig is csak nehezen láttam el. A szememnek idő kellett ahhoz, hogy ehhez a sötétebb térhez is kényelmesen hozzászokjon. A barlangban ücsörgő személyt még nem egészen láttam, az arca sötét volt, nem voltam hát képes felismerni, annyi viszont bizonyos volt, hogy ő is a táborból merészkedett ide. Nahát! Az egyetlen, ami alapján megállapíthattam volna, hogy melyik fiatal bűnözővel is van dolgom, a hangja. De hiába, még csak ismerős sem volt. Azt hiszem várnom kell még egy kicsit...
A fiú neve elég hamar kiderült; Thomas. Gondolkozni kezdtem, hátha beugrik valami; Thomas, Tom, Tommy... Még mindig nem rémlik.
Úgy tűnik Tom már nem neheztelt rám annyira a buta felszólalásom miatt, egy beszélgetést kezdeményezett szerény személyemmel. Az imént kölcsönösen rémítettük halálra egymást, most pedig kölcsönösen lepjük meg egymást azzal, hogy mindketten elhagytuk a tábort. Efelől érdeklődött.
- Nem tartottam bölcs ötletnek, hogy maradjunk a tábornál. Semmire sem megyünk vele. – válaszoltam tömören a kérdésére - ... másrészt pedig kíváncsi voltam. Ezért vagyok itt. Neked mi a mentséged? – vontam én is kérdőre Thomast – Egyedül jöttél?
Rövid csend következett, sem ő, sem pedig én nem szólaltam meg. Ez idő alatt kezdett kitisztulni számomra a helység – kis előnyben voltam, ugyanis a fény felé verődött be a barlangba. Tom ott volt a barlangban egészen hátrahúzódva, hátát a falnak döntve, és ami a legfontosabb, végre láthattam az arcát. Hihetetlenül nagy segítség ez nekem, rögtön felismertem, és bár eddig is tudtam, hogy a táborból való, így százegy százalékossá vált a tény. Igaz, sosem beszélgettünk még, a nevét is csak pár perce tudtam meg, de szerintem ugyanígy bármelyik társamnak felismerném az arcát. A vizuális memóriám elég jó.
Egy srácról kezdett érdeklődni, aminek több oka is lehet, de én arra tippelek, hogy ezek szerint mégsem egyedül barangolt egészen idáig. Természetesen felmerül a kérdés, hogy akkor mi az oka annak, hogy egyes-egyedül találtam rá Thomasra. Idővel biztosan kiderül ez is.
- Nem, nem láttam senkit. Senkivel sem találkoztam, amióta elhagytam a tábort. – feleltem kissé bizonytalanul, ugyanis megeshet, hogy a nagy sietségben észre sem vettem, hogy rajtam kívül van errefelé más is. De ennek nagyon kicsi az esélye. – Miért? – ha ő kérdezősködhet, én miért ne tehetném?
Talán az izgalom a ludas, de lehet, hogy szimplán csak a sok kérdőjel a mondatok végén – akármelyik is az, kiment a fejemből, hogy bemutatkozzak a fiúnak. Milyen udvariatlan vagyok!
- Jaj, ne haragudj, még be sem mutatkoztam. – kértem elsősorban bocsánatot – A nevem Dahlia. – mosolyodtam el, bár kétlem, hogy Tom képes volt ezt látni.

Tárgy: Re: Dahlia & Thomas - Mi a franc volt ez? Pént. Aug. 21 2015, 21:34

to Dahlia

Thomas unta már, hogy olyan embernek kell fejet hajtania, aki nem foglalkozott a közösséggel. Bellamy azon kijelentésével, hogy nincsenek szabályok, Tom szerint csak még nagyobb káoszt szült. Elvégre, gondoljuk csak át, száz fiatalkorú bűnözőt a Földre küldtek, hogy megállapítsák, lakható-e a bolygó. Ki tudja, hogy mióta lehetettek bezárva, így hát teljes szabadságot ígérni egy csapat fiatalnak, Thomas szerint felelőtlenség volt Bell részéről. Elvileg Bellamy felnőttnek számított, neki kellett volna kordában tartania a többieket, de ehelyett csak kiskirálykodott.
Talán épp ezért lépett meg hajnalban, hogy aztán az egész délelőttöt a tábortól távol töltse. Meg akarta mutatni, hogy őt nem lehet ugráltatni, megkérni bizonyos dolgok elvégzésére lehetett, de ki nem állhatta, ha olyanok parancsolgattak másoknak, akik nem érdemelték ki a hatalmat.
Thomas élvezte az erdő nyújtotta függetlenséget, tudta, nagyon messzire senki nem követné őket, így hát minden percét igyekezett élvezni, amit a többiektől távol töltött. Paullal valóban elég messzire elmászkáltak, a sárga köd pedig a frászt hozta rájuk. Azt meg említeni sem kellett, hogy a fiú ismét bebizonyította, hogy milyen ügyetlen tud lenni, ezért a legjobb barátja kénytelen volt őt hátrahagyni egy barlangban.
Kisvártatva a saját szuszogásán kívül másét is hallani vélte, így aztán kisebb sokkot okozott számára a felbukkanó lány, nem csoda, hogy félelmében felüvöltött. Noha, vélhetően nem látszott, de elég szkeptikus pillantással illette Dahliát a horrorfilmes megjegyzése miatt.
‒ Nagyon vicces ‒ morogta, miközben megtapogatta a fájós bokáját. Végül arra jutott, hogy szimplán beütötte, de ha majd talál egy nagyobb botot, akkor arra támaszkodva kíméli a lábát, amíg haza nem érnek.
‒ Ha már úgyis itt ragadtunk, mesélhetnél magadról ‒ tette hozzá kevésbé neheztelő hangon, miután bemutatkozott. ‒ Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy mit keresel itt. Nem gondoltam volna, hogy olyan sokan el merik hagyni a hajó környékét. Igazán megleptél vele ‒ magyarázta, hiszen eddig akárkit nyaggattak Paullal, mindenki elhajtotta őket, hogy milyen ostobák, amiért el akarják hagyni a tábort.
Egy ideig nem szólalt meg, mert rossz érzése támadt. Ha korábban nem futottak össze a lánnyal, de ő most itt van, Paul meg elrohant, akkor… Lehet, hogy a barátját utolérte volna az a felhő? Nagyon remélte, hogy sikerült valahogy megúsznia, mert nem szerette volna, hogy az egyetlen embernek, akivel kijön, baja esne. ‒ Mondd csak, nem láttál egy másik srácot, amikor erre tartottál? ‒ kíváncsiskodott. Hátha ő tud valamit, bár előre is rettegett az olyasfajta válaszoktól, hogy Paul meghalt, vagy megsérült.
Esetleg picit idegesítő lehetett, ahogy Dahliát faggatta, de valóban aggódott Paulért. Az egyetlen barátja volt, akire mindig számíthatott, ha ő nem lenne, akkor nem is tudná mi lenne vele, hiszen a többiekkel nem teljesen tudta magát megértetni. Vagyis, a többség más véleményen volt, mint ő.
‒ Ne haragudj. Mit is mondtál, hogy hívnak? ‒ Tulajdonképpen nem emlékezett arra, hogy valaha is egy társaságba keveredtek volna, bár mivel a lány arcát se látta tisztán, csupán a hangja volt neki ismerős, így aztán könnyen lehet, hogy hallotta már a nevét. Azonban nem akart semmilyen butaságot mondani, így inkább megvárta, amíg Dahlia is bemutatkozik neki, és ha ez megvolt, akkor talán még arról is kifaggatja majd, hogy a lány miért került a Földre, hiszen kevesek történetét ismerte, és lényegében érdekelte, hogy kit miért zártak cellákba. Bár, egyelőre igyekezett visszafogni a kérdéseit, de valamivel úgyis el kell majd ütniük az időt, amíg ki nem tisztul a levegő, na, meg nem ártott volna annyira jóban lenni a lánnyal, hogy majd a segítségét kérhesse abban, hogy kitámogassa őt a barlangból.

▲music:Runaway▲Words:564▲Note: Remélem, kezdésnek megfelel majd▲

Tárgy: Re: Dahlia & Thomas - Mi a franc volt ez? Pént. Aug. 21 2015, 16:51

Thomas and Dahlia

Csupán néhány napja érkeztünk a Földre, eddig szinte mindnyájan életben maradtunk. Eddig. Csak néhányan merészkedtek a táboron kívülre, köztük az a néhány ember, akik élelemért mentek. Azt mondták maradjunk a tábor közelében, de legjobb, ha a táboron belül maradunk egymás között.
Az emberi természet az más, hiába is a javaslatok vagy parancsok, hogy konkrétan meg se moccanjunk, mert nem tudhatjuk milyen veszélyek leselkedhetnek ránk – vagy egyszerűen, mert így biztonságos. A kíváncsiság és a tudásszomj egy teljesen más jellegű dolog, nem lehet figyelembe sem venni, hiszen ha ez megvan valakiben, akkor addig motoszkál majd, míg nem teszünk valamit az érdekében. Ha pedig egy másik szemszögből figyeljük az esetünket, valamit mindenképp tenni kell. Nem megoldás, hogy ölbe tett kézzel ülünk és várunk. Mire is várunk? Tudja egyáltalán valaki? Semmit sem fognak helyettünk megcsinálni, semmi sem fog az ölünkbe pottyanni, kár is ebben bizakodni. Valakinek tennie kell valamit.
Az első napok elteltek úgy, hogy engedelmeskedtünk, azt tettük amit kértek tőlünk. Nem volt sem vicces, sem izgalmas – de nyilván nem szórakozni küldtek ide minket. Sokáig gondolkodtam az éjszaka folyamán, hogy mi legyen az elkövetkezendő napon. Menjek vagy ne? Ezek az emberek, gyerekek körülöttem nem látszanak bűnözőknek – eltekintve attól az egy-két nézeteltéréstől, ugyebár. Mindenki itt van egy csomóra, és hihetetlen mód senkit sem láttam még, aki megpróbált volna elcsatangolni. Mi van ezekkel?
Sejtelmem sem volt, mennyi lehet az idő, ami viszont szembetűnő, hogy lassan, de biztosan az éjszakának vége szakad. Eljött az én időm. Reggelnek semmiképp sem mondanám a bizonyos napszakot, ugyanis inkább volt még sötét, mint világos. A táborban nem volt még mozgás, könnyen, észrevétlenül jutottam át a képzeletbeli határon.
Fák mindenhol. Hol itt a veszély? Hosszú ideje sétáltam már egyenesen, mire észbe kaptam, a nap átragyogta az erdőt. Azokat a bámulatos, kék színben fénylő éjszakai növényeket felváltották, az ugyanebben az erőteljes színben pompázó pillangók. Soha, senki sem mesélt ezekről az Arkon, pedig rengeteg mese, legenda keringett odafenn a kék bolygóról.
Ami a végtelennek tűnő sétámból és merengésemből kiszakított, a hirtelen felcsengő madárcsiripelés volt, amit sokkal inkább neveznék sikításnak, ricsajnak. Biztosan bolond vagyok, de annyira kétségbeesetten hangzott! Amint az égre pillantottam, azt teljesen beborították ezek a repkedő élőlények. Ez viszont semmi volt ahhoz képest, ami eközben a föld felszínén történt. Bogarak – kis- és nagytestűek egyaránt – ,ahogy az apró ízelt lábaikat szedik és mind haladnak egy irányba... Biztossá vált számomra, hogy valami történik, és olyan érzésem támadt, hogy követnem kellene az állatok példáját, ugyanis közeledik valami. A veszély, amit már annyira hiányoltam.
Futásnak eredtem, abba az irányba, amerre a bogarak és a madarak egyaránt haladtak, közben vissza-vissza pillantottam néha. És tessék, ott volt! Valamiféle sárga színű köd. Szedtem a lábaimat, ahogyan bírtam, a köd mégis egyre csak közeledett. Hirtelen aggodalom borította el az agyam, ám ebben a helyzetben nem tudtam másra koncentrálni, csak a lábaimra, és hogy ne akadjak bele semmibe a menekülés közepette.
Életmentő volt a barlangnyílás, melyhez a rovarok vezettek el, fogalmam sincs, meddig bírtam volna a szaladást ebben a tempóban. Ez meg is látszott a légzésemről, ahogyan biztonságba érve habzsolni kezdtem a friss levegőt. Előre hajoltam, kezeimet a térdeimre helyeztem, testsúlyom pedig ezen a két ponton oszlott el – így próbáltam megpihenni. Ez nemigen sikerült, ugyanis az éles üvöltéstől – amire aztán végképp nem számítottam – hirtelen felpattantam és újra elveszítettem a biztonságérzetemet.
„Halálra rémítettél” szólalt meg dadogva egy férfihang. Méghogy én ijesztettem meg őt...
- Ugyanezt én is elmondhatnám rólad. – reagáltam érezhetően kissé megnyugodva - ...Egy horrorfilmben bármikor szerepet kapnál. – utaltam kis idő múlva humorosan a kilométerekre is hallható sikítására.

A hozzászólást Dahlia Hemswood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 24 2015, 16:28-kor.

Tárgy: Dahlia & Thomas - Mi a franc volt ez? Pént. Aug. 21 2015, 14:42

to Dahlia

Thomas a barátja társaságában osont ki a táborból még mielőtt a többiek felkeltek volna. Nem akarták, hogy bárki is munkára fogja őket, amikor a mai napot a felfedezésnek akarták szentelni. Eleinte heccelve, egymást lökdösve haladtak előre, de amikor elhagyták azt a környéket, amit már ismertek, elcsendesedtek, és egy lopott késsel T betűket vájtak a fák törzseibe, hogy majd azok segítségével visszataláljanak, ha túlságosan elkóborolnának.
Órákat kutyagoltak a félhomályban, mire a napfénye áthatolt a lombkoronán, és végre átláthatóbbá vált számukra az erdő. Gyakran megálltak, hogy meglessenek egy-két állatot ‒ kisebb sokkot okozott számukra a kétfejű szarvas látványa ‒, vagy épp lerajzoljanak néhány növényt, amelyről Paul tanult, vagy éppen korábban látták, hogy valamilyen állat táplálkozik azokból a bogyókból.
Szóval a délelőttjük jóformán bóklászással és jegyzeteléssel telt, egészen egy váratlan fordulatig. Paul épp valami mohát próbált a késsel lekaparni egy fatörzséről, Tom pedig nagyban vázlatot készített egy ágon tollászkodó madárról, amikor óriási ricsaj támadt. A madár a levegőbe emelkedett mielőtt Thomas befejezhette volna a munkáját, kisvártatva pedig állatok rontottak ki a bozótból, fellökve a két fiút.
Paul gyorsabban feltápászkodott, és felsegítette a barátját, aki azonban ahelyett, hogy megköszönte volna, meredten bámult abba az irányba, ahonnan az állatok jöttek. Paul követte a pillantását, és már ketten nézték az erdőn áttörő sárga felhőt, ami elől minden élőlény menekülni próbált.
Tom eszmélt fel először, megrántotta Paul felsőjét, és futásnak eredtek. Futásnak… Ugyan, inkább bukdácsoltak, és rémülten keresték a megjelölt fákat, hogy azok mentén visszajuthassanak a táborba. A végén már nem is törődtek vele, hogy merre rohannak, csak igyekeztek elérni egy biztonságot nyújtó helyet, ahol már nem éri el őket ez a különös felleg. Olyan gyorsan rohantak, amennyire képesek voltak, igaz, nem egyikük sem volt túl sportos, de az adrenalin és az élni akarás hajtotta őket előre, így aztán Thomasnak is csak később tűnt fel, hogy mennyire szúrt az oldala.
A felhő makacsul követte őket, már nem tudták hová meneküljenek. Az egyik kiálló gyökérben Thomas megbotlott, elterült a földön, és ha Paul nem fordul vissza, hogy felrángassa a földről, akkor a fiú a köd martalékává válik. A közelben láttak egy barlangnyílást. Mivel tudták, hogy Tomnak esélye sincs így visszajutni a táborba, ezért Paul betámogatta oda a barátját, majd megígérte, hogy visszajön érte.
Tom remélte, hogy Paulnak sikerül visszajutnia a táborba, elvégre gyerekkora óta ő volt a legjobb barátja, sose bocsájtaná meg magának, ha a butaságai miatt megint elveszítené őt. Mivel egyebet nem tehetett, hátrahúzódott a barlangba, a hátát nekidöntötte a falnak, és megpróbált aludni egy keveset. Azonban, alighogy lecsukta a szemét, valami neszt hallott. Óvatosan felpillantott, abban bízott, hogy Paul visszatért, azonban a félhomályban nem a srác alakja rajzolódott ki, hanem egy idegené. Thomas felüvöltött félelmében, hiszen nem sejtette, hogy az illető szintén a táborból való, hanem azt hitte, hogy valami akadt rá.
‒ Halálra rémítettél ‒ dadogta, miközben próbált feltápászkodni, de minduntalan visszaesett. Átkozta magát az ügyetlenségéért, na meg azért is, hogy korábban csak egy kést szereztek, és az is Paulnál maradt. A jegyzeteiket meg mégse vághatta az ismeretlenhez, az azért annál fontosabb volt számukra.

▲music:Runaway▲Words:499▲Note: Remélem, kezdésnek megfelel majd▲

» Octavia & Thomas - Ugye tudod, hogy utálom a bátyádat?
» Thomas O'Malley
» Thomas Malley
» Thomas McDonell
» Thomas Malley és társainak a bejegyzései