Octavia & Thomas - Ugye tudod, hogy utálom a bátyádat?

Próbáltam visszafogni magam, és nem engedni a kísértésnek, hogy minden gondolatom olyan formában mondjak ki, ahogy először megfogan fejemben. Az lehet, hogy furcsán vette volna ki magát, vagy egyszerűen nevetségesebben hangzott volna, mint ahogy a fejemben, mielőtt hangok formájában előtört volna.
Végighallgatom a teóriát, és elégedett arckifejezéssel bólintok.
-Az első ember, aki így gondolkodik. Vagyis a második, ha a bátyám beleszámoljuk. A többiek véleményét ugyan még nem hallottam, de tudom jól, hogy én vagyok a lány, akit az anyja a padló alá rejtett. Ez elég vélemény tőlük.-vonok vállat, nem különösebben foglalkoztatott más teóriája rólam, úgy meg pláne nem, hogy nem is ismertek igazán. Csupán azt látták, hitték el, amit mindeni, s a szabálynak azon oldalát látták, ahol egy önző anya a gyerekét akarja védeni. Szerintem a szabállyal önmagában nem volt baj, inkább a felelőtlenséggel. Egy szavam sem lehetett, mert a bátyám, minden rigolyája ellenére mindig mellettem állt mindenben, s csak nekem akart jót.-Elgondolkodtál, hogy miért ilyeneket küldtek le? Aki törvény szerint éli az életét, nem biztos, hogy egy radioaktív sugárzástól szennyezett, idegen és cseppet sem veszélytelen helyen képes lenne túlélni. Így a bűnösből hősökké lehetünk, mint azok, akik hosszú idő után újra a lábukat a földre tehették. Csak az a kérdés, ha ők onnan lejönnek, velünk mi lesz. Mert itt kétlem, hogy a kiröptetés opcionális lehetőség lenne.-értettem én, sokan innen, nem feltétlenül érdemelték meg azt a bizonyos második esélyt, bár azt sem tartottam volna ésszerűnek, ha a táborban nekiálltunk volna a bűneink fejében rangsorolni vagy megítélni bárkit is. Aki fekete bárány, az itt is az marad, és a túlélés helyett a saját halálát fogja magára hozni.
-Lehet, hogy az emberség egy ponton hátrány lesz, nem pedig előny. De szíved joga dönteni, én maradok a semlegességben. Már, ha ezt egy testvér mellett lehet érezni.-mosolyodom el, egy grimaszt végigfuttatva arcomon, míg ízlelgetem a teóriát. Jogos, Clarke embersége sokat ellensúlyozhat a bátyám makacsság és keményfejűsége mellett. De ki tudja, meddig jó ez. Talán ha összefognának... Talán... Jó lenne, ha így lenne, de megérzéseim szerint ez nem mostanság fog bekövetkezni, legalábbis addig nem, míg meg nem tanulják elfogadni és segíteni a másikat, nem pedig hátráltatni mindenkit.
-Mindenkinek be kellene látni, hogy ha nem fogunk össze, nem jutunk előrébb. Ez nem az Ark, itt pedig a szabadság múlandónak tűnik, ha élni akarunk legalábbis.-aláírom, a bátyám volt a főkolompos, és most a semlegesség ötlete kicsit megcáfolásra került, hisz tökéletesen lehetett érezni a hangomon, hogy némiképp féltem őt, ha valami balul sül el, az pontosan milyen formában is fog kiütni rajta. Tűzbe mennék érte, ahogy véleményem szerint ő is értem, de szeretném, ha erre nem kerülne sor.
A szó elterelődött, és kezdtem kíváncsi lenni, hogy mi válthatta ki belőle ezt a mehetnékét, valamint mi tartotta vissza. Talán ez a részem soha nem fog változni, és őszintén láttam benne valamit, ami miatt az érzés egyre erősebb lett. Ő nem volt olyan, mint amilyennek az itt lévők többségét gondoltam. És nem voltak előítéletei, ami külön tetszett. Vagy volt annyira felnőttes, hogy nem egyből vágta hozzá az emberhez, mielőtt bebizonyosodhattak volna a gondolatok.
-Oké, így már kerek a kép. Ez esetben viszont nem tudom, mit tanácsolhatnék.-biggyesztem le szám vállat vonva, és eltűröm az időközben szemembe hulló hajam. Az eső csendesen hullott alá, inkább csak pár csepp került ránk, s gyanúm szerint ez is nagyobb eséllyel jött egy fáról, mint egy felhőből. Megértettem, mi tartja itt, és kíváncsi lettem, vajon hányan látnák még így a dolgokat közülünk. Vajon mindenkinek vannak már barátjai, vagy mások elvesztve a fontos barátot kerültek ide.
Mindig volt bennem valami ellenérzés az emberekkel kapcsolatban, ami kezdetben annyira nem is viselt meg. Kiskoromban elfogadtam, hogy ott kell maradnom, ahol, aztán mikor a cellámban kötöttem ki, úgy fordultam ki önmagamból, mintha egy szempillantás alatt felnőtté értem volna. Minden nap egyre kevésbé éreztem a késztetést, hogy barátságos és kedves legyek, mert senki nem volt az. Lenéző tekintetek, sajnálkozás, az emberek arcára úgy ült ki a vélemény, hogy idegesíteni kezdett, páncélt növesztettem és bunkóskodással oldottam meg mindent. Ő viszont nem így közeledett, mégis nehezemre esett a normális énem előkaparni abból a betemetett veremből, ahová küldtem.
-Majd igyekszem.-válaszolok tőszavúan, de hangom nem éppen arról árulkodik, hogy megfogadnám a tanácsot, sőt. Merő közöny ül ki benne, és csak egy halovány mosollyal jelzem, hogy ezt most nem neki szántam, nehogy a szívére vegye. Csupán nehezen találom az aranyközéputat, amit elvesztettem valamikor.
Arcomon a mosoly hang formájában egy elfojtott nevetéssé növi ki magát, holott nem volt olyan vicces a pár napja történt eset. Rágódni viszont nem szeretek a dolgokon, vagyis nem sokáig, és kellett egy kis kiengedés.
-Ezt most vegyem kihívásnak?-vonom fel íves szemöldököm, majd kicsit oldalba bököm könyökömmel.-Nem mondtam, hogy nem vagyok benne. Felőlem bármikor indulhatunk szörnylesre.-ez erős túlzás volt, mert menni is csak nehézkesen tudtam, nem mellékesen lassan, kétlem, hogy a köveken ugrálás a folyó partján jó ötlet lenne most. De ki tudja, pár nap, és ha rendbe jövök, és megtudunk lógni a bébicsőszök elől, gondolkodás nélkül vetném bele magam az erdő rejtelmeibe.
-Ennek most örülök. Még senki nem mondott nekem ilyen szépeket.-pislogok kislányosan, meresztgetve a szempilláim, és mosolyom kiszélesedik ismét. Nem akartam olyan lenni, mint a bátyám, és soha nem is voltam. Részben megértettem őt, és muszáj voltam alkalmazkodni, de mindig volt bennem valami vágy, hogy másképp tegyek, mint ahogy mondják. És épp itt volt az ideje, hogy ez így is legyen.
-Az őrültek őrültsége mindenhol veszélyes. Pláne, ha késekkel hadonásznak a másik felé. A földiek kétlem, hogy szemből támadnának, nem pedig lesből.-emelem fel tekintetem a magas fákra, mert lábnyomokat nem igen láttunk még. A vadállatokról viszont annyit tudtam, hogy kétfejű szarvasokba belefuthatunk, más rendelleneset még nem láttam. Igaz, nem is a vadászat volt a dolgom. -Na látod, nem értem, hogy a bátyám mit aggódik. Senki sem akarja tudni, hogy mi van velünk, mások viszont fent hagyták a családjukat. És ha Clarke-nak igaza van, akkor az ő túlélésüket jelenti az ittlétünk, meg az életjeleink. Oké, nem tettek értünk semmi jót, de nem csak az okos tanácstagok vannak ott fent, hanem ártatlanok is. Szóval ne engedd, jobb is így.-nézegetem a karunkon lévő bilincsszerű fémeket, melyekről megtudtuk útközben, hogy mire valók, és amik egyre több ember kezéről landolnak a kukában. Próbáltam megérteni, mi lehet az oka annak, hogy a bátyám ennyire az Ark ellen akar cselekedni, de egyenlőre nem jöttem rá. Viszont a megérzés, hogy nem fog tetszeni, a miért válasza, nem hagyott nyugodni.
-Köszi, hogy emlékeztetsz rá.-ismét fintor szökik át arcomon, és ujjaim összefonva próbálok másra gondolni, majd a kérdés, hogy merre indultam, felvetett bennem egy ötletet, amit mindeddig titokban őrizgettem.
-Jól van Einstein, ne mentegetőzz, hiszek neked.-lassan indulunk el, miután lábra állított, és botladozva haladok a faágakat átlépve, a puha moha pedig úgy süpped be a lábam alatt, hogy a lábnyomom tökéletesen körvonalazódik mögöttem.
Pár perc csendes cammogás után megérkeztünk, és tekintetem a magasba emelve több tíz, megkockáztatva több száz, rózsaszínes-lilás izzó pillangót pillantottam meg. Elmosolyodtam, és kezem a magasba emelve, vártam, hogy rászálljon egy a kezemre.
-Ha kitűznék őket egy képkeretbe, nem hiszem, hogy így ragyognának. Bár kíváncsi lennék, hogy ez a ragyogás megmarad e a haláluk után is, vagy kifakulnak.-morbid gondolat-e vagy sem, ismerjük el, hogy tudományos szempontból vizsgálva a pillesúlyú lepkéket, nem elkerülendő kérdés ez. Kíváncsian nézek Thom felé, hogy szája tátva van-e még, vagy már becsukta, és ellepték-e a pillangók vagy sem.

Kíváncsian pillantottam Octaviára, amikor felszisszent. Nem értettem, hogy mi volt olyan vicces abban, amit mondtam. Bár, nem kellett rajta sokat agyalnom, hiszen azonnal magyarázattal szolgált. Végigsimítottam a karperecen, és megvontam a vállam. ‒ Te nem követtél el semmi rosszat. Azért kerültél közénk, mert az Ark szabályai szerint egy családnak, egy gyereke lehet. Érthető, hogy miért vezették be a szabályt, de attól még nem tartom emberségesnek. Az én szememben, te ártatlan vagy, nem úgy, mint itt sokan mások. Gyilkosok, tolvajok… Vagy az én esetemben, betörők. Az én keresztem a túlzott kíváncsiság, ezért még mindig jobb embernek tartom magam egyeseknél, akik a táborban vannak ‒ próbáltam neki elmondani, hogy tulajdonképpen, akiket eddig ismertem, azok közül ő az egyetlen, aki nem érdemelte meg a büntetését. Épp ezért ő okkal ítélhetett el engem, vagy másokat. Persze, az ítélkezés alatt nem azt értettem, hogy kivégeztet másokat, hanem pusztán annyit, hogy ő jogosan szörnyülködhetne, hogy kik közé keveredett.
Érdeklődve hallgattam végig, amikor kifejtette az álláspontját Clarke-ról. Nem vágtam a szavába, nem is terveztem, mert egyben akartam hallani a gondolatait, majd, amikor végzek, reflektáltam rá: ‒ Igaz, ezzel kapcsolatban nem vitatkozok, de valljuk be, többet használja az eszét, és emberségesebb, mint a bátyád. Talán egyedül nem állná meg a helyét, de számomra ő inkább követendő példa, mint Bellamy. ‒ A hangom higgadt volt. Nem volt okom arra, hogy veszekedjek vele, pusztán csak megállapítottuk, hogy melyik vezérjelölt miért alkalmas és miért nem arra, hogy a csapatnak parancsot osztogathasson. Elismerem, Bellamy erényei közé tartozott, hogy képes volt összefogni a csapatot, csakhogy a hatalmat nem tudta jól kezelni. Clarke-nak pedig hiába voltak jó ötletei, ha nem hallgattak rá.
Aztán felmerült az a dolog, hogy mi lenne, ha ketten osztoznának a hatalmon. A nyakamat masszírozgattam, vagy éppen az arcomat vakargattam, amikor válaszoltam neki. ‒ Hm. Az nem lenne rossz megoldás, de ahogy te is mondtad, a bátyádnak be kellene látni, hogy egyedül nem megy. ‒ Erősen kételkedtem benne, hogy Bellamy hajlandó lenne akár a hatalom egy kis szeletéről is lemondani. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül ő legyen a főnök, bár nem ismertem annyira, mint a húga, de épp elég volt számomra annyi, amennyit láttam belőle.
Octavia kérdésére halkan felsóhajtottam. Komolyan azt hitte, hogy holmi apróságok tartottak vissza? Vagy az, hogy nem volt bennem elég bátorság belefogni ebbe az útba? Mert, ha igen, akkor tévedett. Egyetlen tényező volt, ami miatt ebben a táborban ragadtam. ‒ Mennék én szívesen, de te sem hagynád itt a testvéredet, ahogy én se hagynám itt azt a személyt, aki tizenegy éve a legjobb barátom, már-már fivéremként tekintek rá. Miatta nem hagyhatom el ezt a helyet, pedig elhiheted nekem, már réges-rég messze járnék.
Ha Bellamy nem fűzte volna be a barátomat, akkor nem kellene itt szenvednem. Nap, mint nap elszörnyedek az emberi természet borzalmait látva. Gyűlöltem az erőszakot, azt pedig még inkább, hogy nem tudtam ellene mit tenni. Paullal pedig mennyi annyi mindenen mentünk keresztül, hogy nem lennék képes itt hagyni, vagy legalább is valami nagyon kiakasztónak kellene történnie, hogy egyedül elszökjek.
Megjegyeztem neki, hogy lehetne valamivel kedvesebb is, elvégre, nem akartam megsérteni, továbbá, nem érdemeltem ki ezt a beszédstílust. Lehet, hogy kissé nyersen fogalmaztam meg a véleményemet, vagy túlzottan őszinte voltam, de ettől függetlenül igyekeztem megérteni az ő álláspontját, és igenis érdekelt a hogyléte. Tudtam, hogy megsérült, a kérdésem pusztán egy kedves gesztus volt az irányába.
‒ Semmi gond ‒ viszonoztam a mosolyát. Nem voltam egy haragtartó ember, csupán Bellamy volt az, aki újra és újra negatív érzéseket váltott ki belőlem, de Octaviára nem volt okom haragudni. ‒ Viszont egy jó tanács: Aki kedves veled, azzal ne légy bunkó ‒ kacsintottam rá, és finoman oldalba böktem a könyökömmel. A következőkre halványan mosolyogva, de azért kicsit bosszúsan forgattam meg a szemeimet. Megint kezdte.
‒ Figyelj, ki tudja… Lehet, meghívna egy csésze teára ‒ feleltem, aztán kicsit komolyabbra vettem a figurát. ‒ Mindenesetre, ki akarom deríteni, hogy az micsoda, mik a gyengéi, mik az erősségei és hol van az odúja. Csak akkor leszünk képesek a túlélésre ebben a világban, ha minden titkát megismerjük. Azt hittem, ennél kalandvágyóbb vagy, és mersz kockáztatni.
Én képes lettem volna az életemet adni azért, hogy a Föld összes rejtélyébe beavassanak. Ismerni akartam ezt a helyet. Az otthonomként akartam rá tekinteni, továbbá, ha már eleget tudtam volna róla, akkor valahogy megoldottam volna az Arkkal való kapcsolatfelvételt. Apám a műszaki részlegen dolgozott, én tudósnak készültem, és Monty segítségével biztosan sikerült volna megoldanom a dolgot.
Halkan felnevettem. ‒ Nálam épp ellenkezőleg. A bátyád folyamatosan hisztijei jobban megmaradnak, mint az, hogy a testvére vagy. ‒ Az utolsó szavaira kicsit jobban végigmértem, majd hümmögve hozzátettem: ‒ Igazad van, tényleg nem vagy olyan, mint ő. Te normális és szimpatikus vagy.
Sose rejtettem véka alá a véleményemet, így az se esett nehezemre, hogy a lány szemébe mondjam pontosan mit is gondolok róla. Elvégre, nem ez titok, vagy ilyesmi. Ha kérdezte volna, akkor is elárultam volna, de így kéretlenül is megtettem. Octavia tényleg szimpatikus volt, amikor hajlandó volt mellőzni a mogorvaságot a hangjából.
Gyakran elcsentem Paultól a könyvünket, most úgyse kellett neki, és meg egész nap jegyzetelni akartam, így most is magammal cipeltem, és meg is mutattam Octaviának, hogy lássa, én sem tétlenkedem, pusztán mást tartok hasznos időeltöltésnek, mint a bátyja. Megörültem, amikor megláttam a tekintetében az érdeklődést, elvégre, tényleg a közösség érdekében dolgoztunk. Ha elég információt gyűjtünk bele, akkor úgyis majd megosztjuk a tudásunkat.
‒ Én se értem. De bevallom, örülök neki, hogy az őrültek többsége a táborban marad. Így csak a földiek miatt kell aggódnom meg a vadállatok miatt‒ feleltem, miközben letöröltem a bőrről a vízcseppeket. ‒ Én nem örülök neki, hogy nem tudunk kapcsolatba lépni az Arkkal. Anyám biztosan aggódna érte, ha levenném a karpántot, vagy még rosszabb, lehet azt hinné, hogy halott vagyok. Ezt pedig nem akarom. Nem is engedem, hogy bárki is levegye rólam ‒ szólaltam meg talán a korábbinál kicsit hevesebben. Szerettem anyámat, és tudtam, hogy beleőrülne, ha azt hinné, hogy meghaltam. Továbbá még ebben az életben viszont akartam látni, így Bellamy-val ellentétben én már vártam azt a napot, amikor a felnőttek csatlakoznak hozzánk, és megszűnik az ő rémuralma. Aztán egy darabig még más témában fejtegettem a véleményemet, hogy majd megint másról kezdjünk beszélni.
‒ Ugyan, itt ha akarnál, akkor se lehetnél egyedül ‒ ráztam meg óvatosan a fejemet, majd hátratűrtem néhány vizes hajtincset, amik már kezdtek zavaróak lenni. ‒ Különben is, itt van a testvéred. Ő meg pláne nem hagyná ezt ‒ tettem hozzá kicsit fintorogva, bár ez nem a lányra vonatkozott, hanem a fivérére. Sajnos, akármennyire igyekeztem megkedvelni a „vezetőnket”, és hiába adtam neki újabb esélyt, mindig csalódtam benne.
Szóval, inkább arról faggattam, hogy merre igyekezett, és amikor felhozta a fénylő pillangókat, már tudtam azt, hogy ki fogom könyörögni, hogy elvigyen oda. Nekem látnom kellett azokat, vázlatot akartam készíteni róluk, és minden vágyam az volt, hogy alaposabban is megvizsgálhassak egyet.
Rákulcsoltam az ujjaimat Octavia csuklójára, és óvatosan felhúztam. Nem akartam megszorítani a kezét, vagy túlzottan nagyot rántani rajta. ‒ Rendben, én nem foglak siettetni ‒ emeltem fel védekezőleg a kezeimet, majd a következőkre nagyban bólogattam, miután megindultam utána.
‒ Ez csak természetes. Én sem akarom, hogy ártsanak nekik. Pusztán tudományos szempontból vizsgálnám meg őket, de nem terveztem tűre tűzni őket, vagy ilyesmi. Meg hát nagyon nem is lenne kinek elárulnom, az meg pláne nem érdekem, hogy megbolygassák a természetet ezek a tudatlanok ‒ magyaráztam, miközben hozzáigazítottam a lépteimet, és hagytam, hogy elvezessen a fénylő lepkék lakhelyére.

Furcsa volt, hogy egy év a cellákban, és előtte további 16 egy szobában töltve, milyen hasonló élethelyzetet ad, életérzést, elfogadást. Aztán, mikor kikerülsz az ördögi körből, ráadásul életben maradhatsz, minden megváltozik. Függetlenül attól, hogy itt a sugárzástól kellett a leginkább tartanunk. Inkább ez, mint a négy fémfal bámulása. Viszont a paradicsom itt sem igazán köszöntött még be. Ebből pedig kicsit sok lett. Megszoktam a nyugalmat, de szomjaztam a társaságra, a magam furcsa módján, mégis pár nap után elegem lett az örökös testőrökből. Kétlem, hogy pár velem egy idős pár éles fadarabbal meg tudna védeni bármitől, amikor egyikünket ki tudja milyen messziről céltáblának nézték, és igen csak jól megcélozva, kis híján megölték. Nem akartam a lány lenni a padló alól, vagy a lány lenni, akinek a bátyja elnyomó árnyékában kell élnie. A nézeteink elég ellentétesek voltak arról, hogy kinek mire és hogyan van szüksége. Én nem hagytam, hogy valaki csak úgy meghaljon, ha már egyszer küzdöttünk érte, az a minimum, hogy tovább küzdünk. Ez nem az Ark volt, csupa "bűnöző", akik kaptak egy második lehetőséget. Ha egymás torkának esünk, egyre kevesebben leszünk, egyre kevesebben maradunk, hogy biztos legyen a túlélésünk. Végül is, nem vadászhatott az, aki őrködött, vagy fordítva.
Felszisszenek, ami egy elfojtott mosoly és nevetés elegyét jelzi, egy hirtelen kitörni készülő mondatot megakadályozva, hogy kitörhessen belőlem.
-Több jogom? Miért lenne több jogom? Nem vagyok kivételezett vagy más, mint ti.-érdekelt, hogy mit érthetett az alatt hogy bárki felett nyilváníthatok úgy véleményt, ahogy ott Fent a drága kancellárunk. Semmi okom nem volt mást megbillogozni, míg más nem tette velem. akkor viszont elkerülhetetlen volt, hogy elszakadjon a cérna. Ugyan úgy végeztem volna én is, mint bárki más a börtönsorból. Hát épp ezért nem értem, miért lennék kivételes eset a világ történelmében.
Nem tudtam cáfolni, de alátámasztani sem azt, amit mond. A testvéreként valamiért soha nem tudtam volna ellene beszélni annyira, hogy ártsak neki, pártatlannak lenni ebben a témában olyan volt, mint arról dönteni, hogy éljek e vagy sem. Bizonyos mértékig értettem az aggályait, más felől viszont teljes mértékben ellenkező nézeteket vallottam, mint ő. Függetlenül a családi köteléktől.
-Clarke gyenge lenne, hiába mutatja, hogy erős. Van, amire ő nem képes.-ha már ennyire nyíltan beszélünk arról, hogy ki a jó vezető, s ki nem, hát én is nekikezdek a véleményem kifejtésének, ha már egyszer új lehetőség is szóba került.-Az lenne jó, ha ezek ketten végre belátnák, hogy nem egyeduralom kell, hanem összefogás. De ezt is inkább a bátyámnak kellene belátnia.-próbáltam megérteni, miért akar ennyire ő lenni az alfa hím. Először is, fogalmam sem volt, mit keres itt. Nem volt elítélt, és az Ark egyenruháját viselte, nem holmi szakadt rongyokat. Viszont, idősebb volt, mint mi. Ez nem jogosította fel az önkényuralomra, de a gondolkodásra, és az ésszerűségre annál inkább.
-Akkor mi tart vissza? Menj, amerre jónak látod. Ha szerinted így nagyobb esélyed van a túlélésre, hajrá. Senki sem fog megakadályozni benne.-akár ezt akarta hallani tőlem, akár nem, a véleményem ez volt. Itt nem voltunk bezárva, legalábbis meg tudta mindenki találni a módját, hogy kisurranjon és eltűnjön a figyelő szemek elől. Bár lehet, hogy most azt fogja érezni, hogy magam ellen beszélek, mert én sem lépnék le csak úgy, és nem lehetettem biztos benne, hogy ő amolyan magányos farkasként érkezett le ide, s a többiek közül mindenki csak holmi cellatárs, semmi több. Lehet, hogy ismer innen másokat is. Akkor viszont egy cipőben járunk lelépésterén. S bár úgy csattanok fel, mintha mérges lennék rá, inkább annak örülök meg, hogy nem vagyok egyedül az ilyen gondolatokkal. Valamiért ez megnyugtat.
-Szokj hozzá, ilyen vagyok.-vonok vállat, jelezve, hogy megváltozni eszemben sincs, majd mosolyogva megrázom a fejem.-Bocs a bunkóskodásért. Csak nem szoktam meg, hogy nem szólnak be azért, aki vagyok.-az igazat megvallva furcsa volt, hogy ő is normális volt, míg akadtak jó páran, akiknek valamiért szúrta a csőrét a létezésem. Ezt nem is értettem, hogy minek köszönhettem, a féltékenységüknek vagy a valódi gyűlöletnek, aminek alapja ismeretlen számomra, hisz többségében idegenek néztek rám így.
-Lehet, hogy még el is kísérnélek. Tudod, illene megköszönnöm neki, hogy életben hagyott.-mosolyodom el megvetően és hangomban valódi irónia érződik, a lehető legnagyobb mértékben kifejezve azt, amit érzek. Életben maradtam. Szerencsére.
Furcsa volt beszélni valakivel, akinek egyenlőre a nevét homály fedte, így enyhe célzást tettem rá, hogy változtathatna a névtelenségén.
-Maga a tény, hogy bátyám van, szerintem jobban megmarad bárkiben, mint a problémázása. Az már csak hab a tortán. Csak elfelejtik a legtöbben, hogy én nem ő vagyok, ő pedig nem én.-a mondat végét inkább kihangsúlyozom, mintha más is hallhatná a véleményem erről a családosairól, de az erdő most csendesnek tűnik.
Felvetettem egy kérdést, majd mikor megtudtam róla ezt-azt, hogy a rejtélyes ismerős hajthatatlanul a kerítés és a roncs közelében akar maradni, egy pillanatig elfintorodtam. Átsuhant egy gondolat az agyamon, vélemény, amit inkább nem mondok ki. Nem sérthetek meg valakit, akit nem is ismerek. Legalábbis most ezt az elvet követtem. A kis könyv viszont felkeltette az érdeklődésem, de ez csupán szememben csillogott, nem kérdeztem rá, hogy mi az.
-Végre valaki. Nem is értem őket. Egész életükben egy olyan helyen éltek, aminek tudták, hogy hol a vége és az eleje. Itt alig mentünk egy fél napi járásnyit, történt valami, és csigaházat növesztenek. Nem, hogy örülnének, a karpántokon kívül semmi sem köti őket az Arkhoz, vagy egy cellához.-osztom a véleményét, és hallgatom, a teóriát, aminek van valóság alapja. Bármi vagy bárki is játszott célba dobóst, nem lehetett egyedül, és nem hiszem, hogy ha egy valakinek tűnt fel az érkezésünk, mások vakok lennének, mert az egyedülléte kizárt egy bolygón, ahol pár évtizede egy halom ember élt.
-Nem nyugtat meg, de jó tudni, hogy legalább nem vagyok egyedül.-patthelyzet volt ez az egész. Így se feltétlenül jobb, de úgy sem volt az. Nézzük az előnyös oldalt, szabadok vagyunk.
Felvetem az ötletet, arról, amit pár napja ismertem meg, pedig igazság szerint nem indultam sehová, csak úgy be a vadonba. Ez viszont adott egy célt, és lássuk, hogy rá tudom e venni ilyesmire, ha már egyszer úgy is szeret felfedezni. Kétlem, hogy rajtam kívül más is látta volna a lepkéket, pláne, hogy alig mozdulnak ki a táborból.
Elfogadom a kéznyújtást, és megrázom a fejem, míg kezeimmel leporolom kissé megviselt nadrágom.
-Lassan, de biztosan tudok menni. Nincs messze.-mutatok kicsit jobbra, előre felé, hogy melyik a helyes irány, majd felé fordulok.-De ígérd meg, hogy titokban tartod. A végén még a sok okos hálót készítene, és díszt a sátrába.-szögezem le, majd előrébb lépek, és nekiindulok, még ha nem is olyan gyorsan, mint szeretném.

Paul kergének tartott, amiért olyan álmokat dédelgettem, hogy majd mi ketten szépen elmegyünk innét, hogy felfedezzük a világot. Nem értettem mi ütött belé, mi volt ez a nagy Bell-pártiság, így hát aztán végképp nem akartam a táborban maradni, és figyelni miként engedelmeskedik neki. Az erdő csendje felüdülést jelentett számomra az űrhajó körüli bázis nyüzsgése után. Az Arkon se voltam odáig a tömegért, de mivel ott nem kellett arra figyelnem, hogy ki akar bántani, ezért örültem is annak, hogy jótékonyan keresztül néztek rajtam, azonban idelent akárki kipécézhetett magának.
Azonban, szerencsémre a felbukkanó alak nem Bell pribékje volt, hanem csak a húga. Tőle valahogy nem tartottam annyira, talán azért, mert láttam benne azt az emberséget, ami sok itteniből hiányzott. Épp ezért hamar meg is bántam azokat a szavakat, amikkel köszöntöttem. Nem akartam sértő lenni, egyszerűen csak nem érzem jól magam itt, és a rossz közérzet úgy tűnt, a modoromat is kikezdte. Láttam, hogy valamit mormogott, de nem értettem, és úgy véltem, ha igazán fontos lett volna, akkor elismétli még egyszer, hogy én is halljam, szóval ezúttal visszafogtam a kíváncsiságomat, pedig érdekelt volna, hogy mit mondott.
‒ Igazán optimista vagy jegyeztem meg halkan. Talán még nálam is „derűsebben” látta a dolgokat. Az pedig egyáltalán nem zavart, hogy mennyire próbálta védeni a testvérét. ‒ Szerintem, te nem tettél semmi rosszat. Több jogod van ítélkezni mások felett, mint a bátyádnak, vagy nekem ‒ vontam meg a vállamat. Elvégre, Octavia mi rosszat tett? Azonkívül, hogy az Ark szabályai szerint nem lett volna szabad megszületnie. Francos szabály. Természetesen, érthető volt, hogy miért vezették be, de bizonyára zajlottak fent olyan dolgok, amikért valóban börtönbüntetés, vagy kirepítés járt volna, mégis megúszta az illető, mert eltussolták neki.
‒ Valóban nem az. Lehet, hogy meg tudja hülyíteni az embereket, de nem tartom jó vezérnek. Sőt, a szememben nem is vezető. Ha választanom kell, akkor inkább Clarke mellett állok ‒ nyilvánítottam ki a véleményemet. Lehet nem volt a legjobb ötlet pont Octaviának elmondani, azonban mindig is őszinte embernek tartottam magam, Bellamy-nak is meg mertem volna mondani. ‒ Tudom, hogy nem vagyunk egyedül. Szerinted nem találok lábnyomokat a sárban, vagy olyan jeleket, amik arra utalnak, hogy járkálnak a környéken? Elhiszem, hogy a falra szükség van, azonban felderítőkre is. Mit csinálunk, ha itt minden élelem elfogy? Ha nem tudunk hol vizet szerezni? Ha ránk támadnak, és lerombolják a falakat? Nem élhetünk örökké bezárva, ezt te is tudod. Nem azért jöttem ide, hogy egész álló nap malmozva várjam, hogy ki fog véget vetni az életemnek. Ha nem lenne, ami visszatartson, itt se lennék ‒ halmoztam el a kérdéseimmel, megosztottam vele a legtitkosabb vágyamat, és közben folyamatosan arról ábrándoztam, hogy hajnalban kisurranok, megszökök innét, és soha nem térek vissza.
‒ Szóval, magasról teszek a felépítésre, mert nem fogok itt várni. Most lehet, azt hiszed, hogy nem élném túl… Pedig esélyes, hogy többre viszem majd, mint ti ezen a helyen gubbasztva ‒ tettem hozzá. Elvégre Paullal azok közé tartoztunk, akik nagyon is sokat tudtunk a földi életről. Igaz, a tudásunk kissé elavult, de attól még használható, csak rá kell jönni arra, hogy milyen növényből, állatból fejlődött ki a mai példány. Nem voltam ostoba, igaz, a tudásommal nem sokat érnék, ha nem vagyok képzett harcos, de azért szorult helyzetben igen gyorsan tudok szaladni. Legfeljebb elmenekülök, ha valami rám támadna.
Keserűen elhúztam a számat a válasza hallatán. Rendben, tényleg nem voltam a legkedvesebb, de attól még nem kellett volna így beszélnie. ‒ Nem kellene ilyen undoknak lenned. Azért kérdeztem, mert érdekelt hogy vagy ‒ adtam hangot annak, hogy most éppen semmi okot nem adtam arra, hogy gonoszkodjon, sőt a helyében én örültem volna neki, ha valaki kicsit is törődik a hogylétemmel.
‒ Nem terveztem az lenni, de kösz a tippet. Lehet elnézek majd oda, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mi támadt meg titeket. Elképzelésem sincs miféle lény lehetett az, szóval egy újabb bejegyzés a noteszünkbe nem is lenne rossz. ‒ Vélhetően már a tekintetem is csillogott attól a gondolattól, hogy felfedezhetek valami újat, valami veszélyeset, valami izgalmasat. Milyen ironikus volt egyébként a helyzet. A nagyszájúak, akik állandóan verték a mellüket, nem hagyják el a tábor területét, én meg a csendes, gyenge srác vidáman kószálok a vadonban. Bár tény, a kíváncsiságom néha felülírja a józanész által diktáltakat.
A következő szavaira zavartan megvakartam a nyakamat. El is felejtettem, hogy itt a többség nem ismeri a nevemet. Általában, ha akartak valamit, akkor voltak olyan kreatívak, hogy kitaláljanak valamit, szóval egyedül Paul volt az, aki a keresztnevemen hívott. ‒ Ne haragudj, hogy nem mutatkoztam be… Thomas vagyok ‒ nyújtottam felé a jobbomat. Nem is értettem, hogy miként hagyhattam ki ezt a fontos mozzanatot egy első beszélgetés során. ‒ De attól, hogy a kilencvenakárhány emberből ismer kettő, az még mindig azt jelenti, hogy ismeretlen vagyok. Biztosra veszem, hogy a te nevedet mindenki ismeri. Már csak a problémázó bátyád miatt is ‒ magyaráztam. Egyre beszédesebb lettem, mert úgy éreztem, hogy Octavia társaságában nem kell visszafognom magam. Tulajdonképpen jól esett ez az esőben ücsörgő-beszélgetős találkozás.
A következőkre nem feleltem. Úgy éreztem, nem kell ragozni azt a dolgot, hogy Bell nem szólhat bele csak úgy mások magánéletébe. Olvastam a földi Emberi Jogokról, és mivel azokkal értettem egyet, ezért teljesen más volt a véleményem Bell-lel kapcsolatban, mint a többieknek. Nem akartam, hogy a szólás-, vagy a gondolati szabadságtól bárki is megfosszon, vagy tulajdonképpen egy basáskodó zsarnoknak kelljen engedelmeskednem. Én nem ilyen rendszerben kívántam élni, én a régi korok társadalmi rendszereiért kiáltottam. Hiszen, ha a demokrácia oly sok évig valamilyen formában működőképes volt, akkor miért hagynánk a hatalmat egy ember kezében, aki önmagán meg a testvérén kívül senkivel nem törődik?
Szóval, mivel nem vittem tovább a beszélgetést, ezért egy ideig a karperecemmel babráltam, vagy letöröltem a nyakamon végiggördülő esőcseppeket. Csak akkor szólaltam meg legközelebb, amikor felőlem meg Paul felől kérdezősködött. ‒ Igen, itt van. Vagyis,most épp falat épít ‒ intettem a tábor irányába.
‒ Ó, örülünk is neki! Sőt, mivel azóta sok minden változott, így még izgalmasabb az egész. Azért nyaggatom annyira, hogy menjünk el, mert így sose fogjuk felfedezni a világot, ha egy helyben akar ücsörögni, de ő maradni akar ‒ magyaráztam, és a farmerzsebemből előrángattam egy bőrkötéses barna kis könyvecskét, de egyelőre még nem mondtam róla semmit, elvégre Octavia másról kezdett beszélni, így inkább arra figyeltem, amit ő mondott.
‒ Végül is, itt tényleg jobb dolgod van. Vagyis, lesz, ha egyszer sikerül úrrá lenniük a káoszon, és hajlandóak lesznek a környezetükkel is foglalkozni. Akármi is támadta meg Jaspert, ha fegyvert használt, nyilván valami emberszabású lehetett. Ha pedig egyet találtatok, akkor több is van. ‒ Azt már nem tettem hozzá, hogy nekem folyton olyan érzésem van, mintha figyelnének. De eddig még egyetlen földi emberre se sikerült rábukkannom, pedig annyi kérdésem lenne!
‒ Ha megnyugtat, egy év múlva én is repültem volna ‒ jegyeztem meg csak úgy, mellékesen. Azt már nem tettem hozzá, hogy sajnálom, ami az anyjával történt, de még mindig jobb, hogy halott, mintha tudomásul se venné, hogy létezik, sőt letagadná.
Így hát érdemesebb volt más irányba terelni a beszélgetést, például, hogy hová igyekezett. Mert neki biztos volt valami célja, velem ellentétben, hiszen én mindig csak megindultam egy irányba, aztán egy idő után visszakeveredtem a táborba. ‒ Igazán? Engem érdekelnek. Segítsek oda jutni? Szívesen lerajzolnám őket ‒ szólaltam meg lelkesen, és vigyorogva lengettem meg a korábbi könyvecskét, sőt már fel is pattantam a helyemről, leporoltam a fenekemet, és Octavia felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem.
‒ Elviszel oda? Ha kell, akkor cipellek ‒ ajánlkoztam. Addig se itt ücsörögnénk, és valóban szép lehetett az a hely, ahová igyekezett. Meg hát, eddig csak egy-két fénylő lepkét láttam, nem is tudtam őket lerajzolni, vagy bármilyen feljegyzést készíteni róluk, szóval nagyon örültem volna neki, ha elbaktatnánk odáig.

A tábor, nyomasztó volt és idegesített minden ott töltött perc. Nem értettem... Állítólag ott az őrségbe állított emberek figyeltek, és azok sem voltak süketek, akik a kerítést építették, mellém mégis személyi őrizetet állított a bátyám. Nem voltam már kisgyerek, ez a hirtelen jött túlzott gondoskodás rólam, nem palástolta a kiesett majdnem egy évet, vagy a múlt bármely eseményét. Plusz, a lehető legkevesebbet akartam a közelében maradni, mert szinte biztos voltam benne, ha nem tűnök el egy kicsit, a nyelvem megered, és nem fog örülni annak, amit a képébe tervezek vágni.
Az erdő nem volt biztonságos, mindenki tudta, amióta Jasper úgy tért vissza közénk, hogy egy hatalmas dárda szúrta át a mellkasát. De életbe volt. Bevallom sajnáltam volna, ha nem így történik, mert részben neki köszönhettem, hogy a lábam még a helyén volt, és nem egy vízi akármi gyomrában, szétrágva.
A séta nem tartott sokáig, mert egy közülünk az egyik félig rothadó fatörzsön ücsörgött. Esett az eső. Ki a fene lehet olyan elvetemült, hogy megszegi a bátyám parancsát, és még élvezi is, hogy bőrig ázik? Persze rajtam kívül... Nem fogadott kedvesen, de ki fogadott volna. Már megszokhattam volna, hogy nem szívesen látott személy vagyok, akire csak ujjal lehet mutogatni. De cserébe én sem fogom kedveskedéssel kezdeni. Mert én már csak erről vagyok híres.
-Egyszer hatottam rá. Ide jutottam.-ezt inkább csak az orrom alatt mormogom. Mert igen, amikor hatottam rá, akkor engedett, keresett egy módot arra, hogy végre átléphessem azt a fránya küszöböt, és voilà, most itt vagyok. Nesze neked ráhatás. Még akkor is, ha jó szándék vezérelte csupán, nem hátsó indíték, vagy szándékosság.
-Előbb vagy utóbb valamelyik amúgy is bekövetkezik. Bár nem hiszem, hogy én lennék a legalkalmasabb személy, hogy mást a bűnei miatt ítéljek meg. Pedig nem vagyok elfogult. Tudom, hogy amit csinál, nem a legjobb módja annak, hogy egyben tartson minket. De tudjuk, hogy nem vagyunk itt egyedül és kell az a francos fal.-mi ütött belém? Mi volt ez a szent beszéd a bátyám mellett? -Vagy igazad van. Tegyél rá magasból.-rántok vállat, mert saját magamat is sikerült elbizonytalanítanom. Miért? Lássuk be, nekem sem tetszett az, amit művelt. Azt még megértettem úgy, ahogy, hogy velem miért ilyen, de mások felett nincs hatalma. Ő mondta, itt nincsenek szabályok. És mégis pont ő az, aki most szabályokat állít fel. Ironikus.
A mozgás még mindig nem úgy ment, ahogy kellett volna, bár Clarke szerint hamar begyógyul majd, azért éreztem, hogy bőröm húzódik, viszket és ég. Az eső pedig átnedvesítette a kötést, amitől csak mg rosszabb lett.
-A helyén marad. Bár lehet kevesebb gondom lenne, ha egyszerűen nem ott lenne.-hangomban merő gúny érződik, ami arról árulkodik, hogy cseppet sincs előnyömre a helyzet, és inkább annak örülnék, ha a lábaim tökéletes összhangban lennének. De ez van, ezt kell szeretni elv alapján muszáj eltűrnöm, hogy nem megy minden olyan gyorsan, mint pár napja, amikor leléptem a hajóról. Nem tudtam, hogy tudta e mi lett velem, ezért hozzátettem még egy gondolatot.-Ha te is ilyen béna akarsz lenni, a folyó, ahol Jasper is megsérült, tökéletes hely. Csak vesd bele magad a vízbe, nem olyan mély, nem tudsz úszni, de a két lábadon meg tudsz állni. Egy darabig. Az az akármi, nevezzük vízi szörnynek, gondoskodna róla, hogy az életed feladásáról szóló gondolatod második fele meg is valósuljon.-célzok arra, mait ő mondott. A valami földi dolog elég muris halált okozhatott neki, ha ezt az opciót néztük. Fulladás, végtagvesztés, vérveszteség. Tuti kombináció.
-A mai naptól már nem vagy ismeretlen. Nekem nem. Bár a nevedről fogalmam sincs, az arcmemóriám nagyon jó.-őszintén, nekem lehetett ilyenem? Három embert láttam világ életemben. Most van több tucat arc, akit fel kell, hogy ismerjek. Nem lesz nehéz, ha eddig sem telített az általam látott arcok listáján szereplő emberek száma.-És bár nem akarom osztani a véleményed, igazad van. Nem sok köze van hozzá, hogy más mit csinál.-felszisszenek a gondolattól, és tekintetem a fölénk magasodó fák közé emelem. Akinek mindenki felett hatalma volt, az valahol fent lebeg az űrben, és valószínű attól tart, hogy a sok levetett karperec egy-egy halottat jelez. Holott a lázadás földi jelenségének jobban beillene ez az egész. A sajátom még a karomon van, ahogy a mellettem helyet foglalónak is.
Csend telepszik ránk, amit nem különösebben bánok, bár ennyi erővel egyedül is ücsöröghetnék itt. Akkor még a lábam is feltehetném, mert ahhoz elég széles a hely. Végül érdeklődve fordulok felé, kíváncsian, ami furcsa, mert nem épp rám jellemző vonás. Viszont tekintettel arra, hogy itt mindenkinek megvolt a maga bűne, és az enyém köztudott volt, másoké érdekelhetett.
-A barátod is itt van? Mert akkor örülhettek, bebizonyosodott, hogy a Föld a maga igen furcsa módján nagyon is élhető.-célzok a világító lepkékre, meg a mohákra, a vízi szörnyre, na meg a kétfejű szarvasra. Arról nem is beszélve, mi lapulhatott meg a fák között.
-Megnyugtatásul közlöm, én sem. De inkább vagyok itt, mint bezárva egy cellába. Itt még van lehetőségem élni. Ott fenn lenne még egy évem rá, és repülhetnék az anyám után.-hangom megvető lesz, ez pedig annak köszönhető, hogy a lehető legkisebb mértékben sem értettem, miért volt baj az, hogy valakinek két gyereke van. Utóbb kiderült a populáció halálához vezetett volna még több levegőre szomjas száj. De így is szívtam volna még azt a levegőt egy évig, hát hol itt a "népességcsökkentés mindenek felett, avagy a minimalista élet" elv?
-Van egy hely, amit én ismerek, és azt hiszem, eddig csak én láttam. Gondoltam elsántikálok addig, de lepkék helyett te lettél a végcél.-vonok vállat, elengedve egy mosolyt, amivel érzékeltetem, hogy amit mondok, most nem igazán gondolok komolyan. Őszintén szólva nem láttam semmi hátrányát annak, hogy összefutottam vele.-Bár kétlem, hogy a fiúk többségét érdekelné pár fénylő lepke.-legyintek, és kezeim lábamon pihentetem továbbra is, mígnem ki nem söpröm arcomból a víztől odatapadó hajtincseim.

Egyre többet rágódtam azon, hogy mi lesz azokkal, akik fent maradtak, bár az is eléggé foglalkoztatott, hogy valaha megindul-e idelent valami szervezettség. A jelenlegi helyzettel egyáltalán nem voltam elégedett, nem szerettem olyan környezetben lenni, ahol folyamatosan aggódnom kellett valami miatt. Ez meglátszott az alvási szokásaimon, nagyon keveset aludtam, mert vagy rémálmaim voltak, vagy szimplán nem jött álom a szememre, így aztán estenként az égboltot kémleltem, miközben Paul békésen húzta mellettem a lóbőrt.
A rönkön ücsörögve továbbra is a karperecet piszkáltam, reméltem, anyu valakitől híreket kap rólam, és nem hiába ragaszkodom ehhez a szerkezethez. Bár, nem csak az ő érdeke volt, hogy információkat szerezzenek a lenti helyzetről. Én nem nehezteltem azért, mert ideküldtek, bár tény, én mindig is le akartam jutni a bolygóra. Ráadásul, ahogy Clarke is említette, az Arkon se lenne hosszabb az életem. Teljesen mindegy, hogy hol halok majd meg, itt legalább még hasznára lehetek valakinek.
A gondolataimból Octavia megjelenése zökkentett ki, noha nem vártam, egyáltalán nem zavart a jelenléte, ő legalább nem volt olyan erőszakos, vagy énközpontú, mint itt a többség. Talán nem a legkedvesebb szavakkal köszöntöttem ‒ legalább is, erről árulkodott az arcára kiülő fintor ‒, ezért bűntudatom támadt. Tényleg nem akartam rosszat mondani, pusztán a bátyja iránti ellenszenvem néha eluralkodott rajtam.
‒ Igaz, sajnálom ‒ bólintottam, miközben az ölembe ejtettem a kezeimet. ‒ De, ha a testvére vagy, talán te tudnál hatni rá ‒ jegyeztem meg halkan. Nem akartam elhinni, hogy itt voltunk már száznál is kevesebben, és a többség hallgatott rá, továbbá normálisnak találta Bell hozzáállását bizonyos dolgokhoz.
‒ Nyugodtan beköphetsz neki. Ha kell, a szemébe mondom, hogy nem vagyok rajongója ‒ pillantottam rá, mert eddig a kezemet bámultam. ‒ Nekem teljesen mindegy, hogy ő, valamelyik pribékje, vagy valami földi dolog öl meg ‒ tettem hozzá egy vállrándítás kíséretében. Mondjuk, azért ez nem volt teljesen igaz, mert voltak, akikért élni akartam, de azzal is tisztában voltam, hogy ha így maradnak a dolgok, akkor előbb-utóbb mindenki meghal.
Valóban elárulhatná Bellnek, hogy nem szívlelem, nem tagadnám. Mindig őszinte és egyenes embernek tartottam magam, amikor elkaptak a kutatóállomáson, akkor se tagadtam, beismertem, hogy mit tettünk.
Óvatosan végigmértem, amikor leült mellém. Emlékeztem rá, hogy valahogyan megsérült, bár a részleteket nem tudtam, mert akkor éppen a hajóroncsban voltam, amikor Octaviáék visszatértek, így csak fél füllel hallottam, hogy páran beszéltek az esetről. ‒ Hogy van a lábad? ‒ érdeklődtem, mert engem érdekelt mások hogyléte, na, meg Paul néhány órája magyarázott valami gyógynövényről, amit a tábor környékén látott, és arra gondoltam, hogy ha nagyon fájna a sebe, akkor megkereshetnénk azt a növényt, hogy lekezelhessük a lábát. Noha, nem értettem a gyógyításhoz, azért alapvető dolgokat mégis tudtam, és hálás is voltam, amiért anya annak idején rávett, hogy tanuljam meg az elsősegélynyújtás alapjait, mert így ennek a tudásomnak is hasznát vehetem egyszer.
‒ Nem terveztem szólni neki. Mint említettem, nem vagyok a szolgája, és úgy vélem, semmi köze ahhoz, hogy ki mit csinál ‒ feleltem higgadtan egy halvány mosoly kíséretében. Szórakoztattak az elmés észrevételei. ‒ Öntörvényű és kíváncsi vagyok. Ha valamit nem tartok helyénvalónak, a magam módján dacolok vele. Meg hát, úgyse hiányoznék senkinek, akkor meg miért ne használhatnám ki az ismeretlenségemet? ‒ feleltem a gúnyos megjegyzésére. Továbbá, nem hittem, hogy bármi hasznomat vették volna ott. Tény, hogy egész jó volt a kézügyességem, de nem vágytam arra, hogy Murphy kénye-kedve szerint ugráltasson.
Egy ideig hallgattam. Nem tudtam mit mondhatnék, hiszen úgy tűnt, nem túlzottan élvezi a társaságomat. Talán nem a bátyja felemlegetésével kellett volna kezdenem… Végül ő törte meg a csendet, és arról érdeklődött, hogy mégis miért kerültem ide. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, nemigen akartam elárulni, mert hülyének nézett volna érte, de hát nem volt ez olyan nagy titok, így aztán pár perc csend után feleltem neki.
‒ Hát, nem lesz egy izgalmas történet, sőt történet se lesz ‒ túrtam a hajamba, miközben azon gondolkoztam, hogy miként tudnám a lehető legrövidebben megfogalmazni a mondanivalómat. ‒  A legjobb barátommal betörtünk a kutatóállomásra. Az érdekelt minket, hogy valóban lakható-e a Föld, de elkaptak minket. A sors furcsa fintora, hogy ennek a bakinak köszönhetően kerültünk ide.
‒ A te történetedet ismerem, nem szükséges felemlegetni. Azt sem tartottam helyénvalónak, amit veled tettek ‒ mondtam óvatosan. Octaviának még úgyis tudtam a történetét, hogy most beszéltem vele először, hiszen az első napokban gyakran beszéltek a dologról. Én sajnáltam őt, amiért bezárva kellett élnie, és megértettem, hogy miért nem akarja a bátyja parancsait követni, hiszen a testvére is korlátozni akarta őt, bár, ő csak féltésből korlátozta.
‒ És, merre tartottál? ‒ faggatóztam, részben, hogy eltereljem a témát, részben pedig reméltem, hogy olyan helyre igyekezett, amerre még én sem jártam, mert szívesen elkísértem volna az útján. Akármennyire is tűntem szelídnek és visszahúzódó, ettől függetlenül fűtött a kalandvágy, és most Paul se volt itt, hogy megkíméljen attól, hogy hülyeséget kövessek el.

Úgy éreztem, meg fogok fulladni. Mindenki azt tette, amit a bátyám mondott. Nekem is azt kellett volna tennem. Viszont tudta, holmi intelem vagy figyelmeztetés nem fog a táborban tartani. Voltam annyira önálló, hogy a magam útját járhassam, függetlenül attól, hogy pár napja kis híján a lábam tépte le az a valami ott a folyónál. Mégsem érdekelt. Nem voltam az a típus, akit be lehetett zárni. Egész életemben be voltam így is, a jövőmet szerettem volna korlátok nélkül, kicsit szabadabban élni. Az Ark-on az ajtón túl azt sem tudtam elképzelni, hogy van világ, hogy léteznek emberek, hogy élnek, akárcsak mi. Most pedig mind egyformák vagyunk, bűnözők, akiket leküldtek ide. De minek? Meghalni? A karperecek az életjelünk mutatják, s bár Clarke beszámolt róla, hogy lassan elfogy ott fenn a levegő, nekem nem volt onnan kit sajnálni. Akár tetszik a bátyámnak, akár nem, én nem vagyok egy hangya a százból, aki úgy tekint rá, mint parancsnokra. Ő mondta: idelent nincsenek törvények. Most mégis ő köti meg mindenki kezét, s fog munkára, mintha király lenne. Ez csak egy szemétdomb volt, egy újabb pokoli állomás a számomra véget nem érő szenvedéstengeren.
Az eső ismét zuhogni kezdett, hosszú barna hajam arcomba csapva, de nem különösebben izgatott. A bekötött lábam ennél jobban hátráltatott, és talán egy kicsit magamra is zabos voltam, amiért a kétfejű szarvas után azt reméltem, a víz minden nemű szörnytől mentes lesz. Öreg hiba ilyesmit gondolni egy olyan helyről, ahol a jelek szerint nem voltuk egyedül, és a kajánk több napi járóföldre volt tőlünk. Másfajta veszély volt ez, mint amihez eddig szerencsém volt. Az őrök elől a padló alatt könnyű volt elbújni, egy erdőben, amit nem ismertem, olyanokkal szemben, akik itt éltek... nos egyenesen a halálnak köszönhettem. Tekintetem a földre szegezem, igyekszem csendesen araszolni előre, mikor valaki egy hangos köszönés kíséretében jelzi, nem vagyok egyedül. Remek.
A szavai hallatán arcomra fintor ül, és úgy indulok el felé, hogy süt rólam, semmi kedvem csevegni. Mégsem megyek tovább, pedig megtehetném.
-A bátyám, de senki nem választhatja meg azt, hogy ki a családtagja.-jegyzem meg a köszönést mellőzve. Igazából örülnöm kellene. Nekem legalább van itt valaki, aki a családom jelenti, nekem legalább van testvérem. De a többieknek... kétlem, hogy a magukkal cipelt kereszten kívül másuk is lenne, ami kimerülne pár ruhánál többen. -Bár vigyázz, mert lehet hogy spicli vagyok.-éreztetem vele, hogy attól, mert nincs kedvem egy "zsarnok" alatt szolgálni, mint másoknak, attól még igenis szeretem őt, és nem szívesen hallgatom, ahogy más szapulja. Azt hagyják meg nekem, abban lassan úgy is mesteri leszek. Pedig nem akartam, hogy eltűnjön mellőlem, de még mindig bennem volt a szálka, hogy az ő elképzelései arról, hogy nem lesz semmi probléma, igencsak ingatagok voltak, mert nagyon is elkaptak. Bár az igazat megvallva kicsit hálás vagyok most neki. Igaz, spiclinek sem nézek ki...
Helyet foglalok, óvatosan előre nyújtva lábam, hogy megpihenjen, a sajgás enyhüljön legalább, mielőtt tovább haladnék. Rólam mindenki tudta, hogy ki vagyok. Ahogy a bátyámról is. Viszont én senki mást nem ismertem. Vagyis akit igen, velük holmi névcserénél több, némi életveszélyes vállalkozás is összekötött.
-Utóbbi. De ha a nagyfőnöknek szólni akarsz, csak hajrá. Nem csak én lógok meg előle, te is.-nézek rá, hangomban némi gúnnyal, de érezni, hogy a te is alatt azt is értettem, hogy fogalmam sincs, ki az a te. -Mert gondolom téged sem küldött ide senki, hogy az esőben ücsörögve bámulj magad elé.-gúnyos hangnemem nem igen változik, arcom továbbra is semmitmondó, mert bevallom, nem sok értelmét látom annak, hogy bármit eláruljak arról, amit érzek. De ő legalább nem úgy kezdte, hogy a lány, akinek van bátyja. Vagy a lány, akit rejtegettek. Legalább csak megszólított. Az, hogy mit gondolt, már kevésbé érdekelt.
-Téged minek küldtek le ide?-érdeklődöm megtörve a csendet. Az ő történetét még nem hallottam. Igazából öt emberen kívül még azt sem tudtam, hogy a bátyám hogy került ide. De őszintén? Kezdem azt hinni, hogy így mind a kettőnknek jobb is.

Annak ellenére, hogy esett az eső, otthagytam a tábort. Semmi nem tartott ott, leszámítva Pault, akit befogtak falat építeni. Én sikeresen megszöktem a többiek elől, és úgy döntöttem, hogy bejárom a környéket. Nem bírtam már az ott uralkodó káoszt, feszültséget és erőszakot. Nem is értettem, hogy Bellamy hogy engedhette, hogy idáig elfajuljanak a dolgok. Elvégre, felnéztek rá, vakon követték minden szavát, ő pedig visszaélt a hatalmával. Nem helyeseltem a dolgot. Attól függetlenül, hogy több tucat fiatalkorú bűnözővel együtt küldtek le a Földre, én nem vagyok rossz ember.
Sóhajtozva bukdácsoltam előre, miközben a karperecemet piszkáltam. Még ez is! Mégis micsoda dolog, hogy csak akkor ehetünk húst, ha megválunk ezektől?! Inkább éheztem. Nem akartam levetetni ezt a kommunikátort, mert anyám csak így tudhatta, hogy még élek. Neki fontos voltam, az ittenieknek cseppet sem számítottam. Talán egyértelmű, hogy melyikük érdekeit tartom inkább szem előtt.
Nem távolodtam el túlságosan a falaktól, pusztán elbújtam a fák között, hogy senki ne vegyen észre, és leültem egy kidőlt farönkre. Magányomban azon töprengtem, hogy ha mindig is idevágytam, akkor miért nem tudok egy kicsit szórakozni, aztán eszembe jutott, hogy mégis mi gátol ebben: a társaim. Természetesen, kell egy bázis, egy otthon, de felfedezők is kellenek, nem elég, hogy Clarke-ék egyszer útnak indultak, aztán vissza is jöttek, amikor nehézségeik adódtak. Továbbá, az itt eluralkodó anarchia zavart, a szabályok nélküliség, hogy következmények nélkül gyilkolhatjuk egymást. Ez borzasztó volt. Szabályosan rettegtem Murphy meg Bellamy közelében, így, ha tehettem, messzire el is kerültem őket.
Napról napra kilátástalanabbnak láttam a helyzetünket, noha Paul próbálta tartani bennem a lelkem, én pusztán a romlást vettem észre. Továbbra is a karperecet piszkáltam, ez már amolyan szokásommá vált, mindig ezt csináltam, amikor gondolkoztam.
Pault folyamatosan nyaggattam, hogy hagyjuk faképnél őket, fussunk el innét, hiszen teljesen mindegy, hogy itt, vagy az erdőben halunk meg. Azonban ő nem akart jönni. Mindig az volt a válasza, hogy jobb biztonságos helyen maradni, amíg nem vagyunk tisztában a veszélyekkel. Nem értettem, hogy hogyan akarja kideríteni, hogy mikkel állunk szemben, ha nem hajlandó eltávolodni a hajóroncstól.
Kinyújtottam a lábam, és picit hátradöntöttem a fejem, hogy megvizsgálhassam a fák lombkoronáját. Nem zavart az arcomba csöpögő víz, tulajdonképpen, szerettem az esőt. Furcsa volt számomra az itteni időjárás, de hamarosan meg fogom szokni, hogy nem az Arkon vagyok, és itt bármelyik pillanatban átázhat a ruhám. Bár, ha jobban belegondoltam, jó volt itt lenni, mindig is erre vágytam, csak a társaság nem volt számomra megfelelő.
Ebben a világban annyi új impulzus ért, hogy az űrállomáson töltött napjaimat nem is nevezném életnek. Be voltunk zárva egy fémtákolmányba, így nem tapasztalhattuk meg milyen, amikor a napsugarak cirógatják az arcodat, amikor az eső átnedvesíti a ruhádat és a hajadat, vagy éppen elcsúszol a sárban, és mindened csupa piszok lesz. Már most tiszta vizes voltam, de egyáltalán nem zavart. Nem szándékoztam egyhamar visszamenni, így aztán vállaltam a kockázatot, hogy esetleg elkapok valami betegséget.
Ott maradtam hát a rönkön, a bakancsommal a sarat túrtam, és egy dalt kezdtem dúdolgatni, amit még anyám énekelt, amikor kicsi voltam. Valamiért, mostanában elég gyakran gondoltam rá. Reméltem, tudja, hogy élek, és nem temetett el örökre. Legalább őt érdekelte, hogy mi van velem, ha apám már arra sem volt képes, hogy meglátogasson a börtönben.
A gondolataimból valami reccsenő hang zökkentett ki. Kíváncsian abba az irányba fordultam, elvégre, nem számítottam rá, hogy bárki is követni fog, habár Paul igazán megléphetett volna, de tudtam, hogy úgyse mer ellenkezni Bell-lel. Azonban egy olyan személy bukkant fel, akire egyáltalán nem gondoltam: Octavia. Felvont szemöldökkel mértem végig. Nem tudtam eldönteni, hogy feldúlt volt, vagy szimplán azért hagyta ott a többieket, mert neki sem volt kedve falat építeni.
‒ Szia ‒ köszöntem rá elég hangosan, remélve, hogy meghall, és nem halad tovább. ‒ Hát te mit keresel itt, nem a bátyáddal kellene lenned? ‒ érdeklődtem. Mindenki tudta, hogy Bellamy milyen elszántan védelmezte a húgát úgy konkrétan mindentől. Nem is értettem ezt a túlzott atyáskodást, bár nyilván azért nem éreztem át a helyzetét, mert nekem nem volt testvérem.
‒ Valaki felbosszantott? ‒ faggatóztam tovább, miközben odébbcsusszantam a rönkön, hátha le akar ülni. ‒ Vagy esetleg a nagyfőnök szavaival dacolva felfedezőútra indulsz? ‒ Immár enyhe gúny is vegyült a hangomba, hiszen ‒ nem titkoltam ‒, nem voltam odáig a bátyjáért. Tulajdonképpen nehezteltem rá, utáltam, és elítéltem őt a basáskodó és önző viselkedéséért.
Tény, Octaviát se ismertem túlzottan, de ő még mindig szimpatikusabb volt, mint az idegesítő bátyja, mert a lány legalább igyekezett törődni a társaival, de Bellt csak a hatalom meg a húga érdekelte. Mint mondtam, önző fickó volt, ebben nem kételkedtem. Felfoghatatlan volt, hogy Octavia miként tudta őt elviselni.