Mikor visszakérdez a királynő pozíció hallatán, rövid, tömör választ adok. Nem szokásom kertelni, vagy fölöslegesen beszélni, s szerintem teljesen érthető és nyilvánvaló, amit mondtam neki, viszont az ő arcán látok némi kételyt, mintha számára mégsem lenne annyira világos. Lehet, hogy ők kevesebbet tudnak rólunk, mint gondoltam? Nem tudom, de mivel nem kérdez többet, így én sem kezdek magyarázkodásba. Klánunk egyébként eléggé eltér a többitől, hiszen Elsa előtt a nőket nem tekintették a férfiakkal egyenlően, s rám se néztek túl kedvesen, miközben az apám tanított. Talán részben azért is volt olyan szigorú hozzám, mert lány vagyok és meg akarta mutatni, hogy a nők sem puhány, törékeny pillangók, hanem ők is képesek arra, mint a férfiak... Szóval igen Elsa előtt nem voltak túl igazságosak a klánunk szabályai, s most rengetegen hálásak neki, hogy úgy kiállt a bátyja ellen. Felteszek neki pár egyszerű kérdést, s figyelmesen hallgatom, ahogy válaszol. Szóval bűnt szegtek? És halálbüntetés? Hmm... Ez a dolog legalább hasonlít köztük és köztünk, hiszen "a vér vért követel" mondja az alapelvünk. A szabályszegők között is van, akit halálra ítélünk, néhányakat kitaszítunk a társadalomból, de igen, még így is vonhatok némi párhuzamot az ő és a mi társadalmunk közé, ami nem olyan rossz dolog. Amin viszont felvonom a szemöldököm, az a korhoz való hozzáállásuk, ugyan miért kivételeznek a fiatalabbakkal? Ezt nem értem, én például már tizenkét évesen a harctéren voltam, ők meg... Komolyan, mi ez a hozzáállás? De nem akadok le ezen a ponton, hanem tovább figyelek Hannah szavaira, s majd a végén kérdezek rá olyan dolgokra, amik érdekesek. Amúgy az a gondolat, hogy feláldozható embereket küldtek a Földre logikusnak tűnik, de ha annyira figyelték a bolygót eddig, akkor igazán rájöhettek volna, hogy mi itt vagyunk és élünk. Az utolsó mondatait hallva egy röpke pillanatig elgondolkozom azon, megemlítsem-e neki, hogy valójában jöttek még le közülük, aztán elvetem a gondolatot. Eddig sem terveztem elmondani neki, s mégis miért változtatnék ezen az álláspontomon? az nekem miért lenne jó, ha ő megtudja, hogy már többen vannak és megérkeztek a vélhetően bölcsebb és tapasztaltabb személyek is a társadalmukból? Nem, nem mondok neki erről semmit. - Miért éppen tizennyolc a korhatár? Addigra én például már több csatában is részt vettem - teszem hozzá mellékesen a második mondatot, hadd érzékelje a különbséget az ő és a mi társadalmunk között. - És miért vettétek le azokat a karpereceket? Egyáltalán hogyan működtek azok? - kérdezek némi nem túl lényeges információt, mert ezt ugyan nem feltétlen kell megtudnom, de valahogy mégis érdekel, hiszen hasonló a technikájuk mint a hegyieknek... Talán ha az ő dolgaikról több mindent megtudok, azzal a hegyiekről is, próba szerencse... - Láttam milyen fegyvereitek vannak, honnan szereztétek őket? - érdeklődök végül egy sokkal fontosabb témát illetően. Ha megtudjuk, honnan szerezték azokat a veszélyes fegyvereket, akkor talán megsemmisíthetjük a maradékot, vagy rájöhetünk, hogy mivel tudunk védekezni ellenük, eddig ugyanis erre nem volt lehetőségünk.
Nem mondom, hogy beletörődtem abba, hogy egy fogoly vagyok, viszont azért lassan. de nem teljesen kezdtem elfogadni a dolgot. A pánik is kezdett elmúlni és a mellett a remény is. Tudtam, hogy vagy valamiért kellek neki, vagy meg fog ölni. Nem hittem volna, hogy csak úgy elenged. Ugyan még lehetnek csodák, de akkor és ott nem igazán reménykedtem bármi jóban is. Sajnos ami nem múlt el, az a félelmem. Valószínűleg nem csak azért, mert elrabolt egy földi, hanem azért is, mert nem tudom ki ő, mit is akar igazán és, hogy mi fog történni. Régebben is mindig az ismeretlen dolgoktól féltem. Amikor kicsi voltam és féltem a sötétben akkor se azt mondtam, hogy a homálytól félek, hanem attól, hogy nem tudom mi van ott. Amikor nem láttam mi vár rám, mindig is rettegtem. Ez talán ugyan olyan helyzet, csak nem azzal nem vagyok tisztában, mivel állok szemben, hanem arról nincs halványlila gőzöm se, hogy velem, az életemmel mi fog történni. És még menekülni sincs esélyem. Ő is mondja, hogy nem járnék jól vele, meg én is jól tudom sajnos: nem jutnék messzire. Fogalmam sincs hol vagyunk, na meg sötétben lehet ismerős helyen se találnám meg a helyes utat. Kérdésemre egyszerű választ ad, de így is valami megválaszolatlanul marad, viszont ez nem neki tudható be. Én eleve nem tudok sokat róluk. A többiek mind informáltabbak, mint én, mivel ebből én nem kértem. Minél kevesebbet információt akartam birtokolni. Nem is igazán értem miért, most, hogy így belegondolok. Talán abba a hibába estem, hogy azt hittem, ha valamiről szinte nem is tudok, az nem veszélyes, vagy meg szűnik létezni. Jó is lenne, hogyha a világ így működne. Hamarosan következő kérdésemre is választ ad. A neve elég különös, nálunk ilyen nincs, így számomra mondhatni idegen, de valahogy mégis jól hangzik. Viszont valami fontosabbat is elárul. Elöljáró, ami azt jelenti: fontos ember. Nem a legfontosabb, mert az a királynőjük, de attól még biztos a legtöbb ember fölött áll. Egy gombócot éreztem a torkomban emiatt, mivel az nem jelenthet jót, ha valaki kulcsfontosságú személyt küldtek ránk. Kérdései így kicsit rossz időpontban kaptak el. Először nyeltem egy nagyot, majd kissé visszafojtott hangon válaszoltam neki. - Azért vagyunk ennyire fiatalok, mert ahonnan jöttünk, az űrből, ott van egy olyan szabály, hogy ha valaki bűnt követ el, azt kilövik... szóval végül is az az ember meghal. De van kivétel. Abban az esetben, ha valaki 18 alatti, azt csak börtönbe vetik. És mivel fent a Bárkán valami nem volt rendben, gondolom én, leküldtek minket ide, hogy megnézzük a Föld ismét élhető-e. És ugye bűnözőkként, akiket előbb vagy utóbb úgyis kirepítettek volna, feláldozhatóbbak vagyunk. Persze nézték furcsa karperecekkel, hogy jól vagyunk, hogy ők is lejöhessenek gondolom, de aztán azok lekerültek rólunk. Viszont szerintem ők onnan föntről nem fognak lejönni, legalábbis nem egyhamar. Legalább ezért nem kell aggódnotok. - tudom, nem kicsit beszéltem, de valahogy nem tudtam egyhamar leállni. Nyilván erről a többiekkel nem beszéltünk és valahogy jó volt ezt kimondani magamból. Persze azt nem fogom neki elmondani, hogy nekem meg még jó párunknak csak pár napon vagy hónapon múlott a halálunk. Az gondolom nem érdekli. Az talán mondjuk még érdekes lehet, mik a bűnök, amiért bezárnak, bár ez ismét olyan dolog, ami nekik nem hinném, hogy fontos lenne. Valószínűleg valami olyat akarnak megtudni ami miatt letudnak győzni. Azt meg én nem akarom elmondani... Nem akarom, hogy miattam haljanak meg a többiek. - Más? - kérdezek rá, miközben felhúzott lábamat kinyújtom és az esti sötétbe kezdek el meredni. Úgy éreztem, ez még egy hosszú és talán még fájdalmas beszélgetés is lesz.
szószám: 587 ▼ zene:싫어(Hate) ▼ üzenet: bocs, ha kicsit összevissza ▼
Sethen
Grounders
◊ Tartózkodási hely : Tréal
◊ Kor : 28
◊ Hozzászólások száma : 44
Tárgy: Re: Régi gótikus kastély Pént. Márc. 25 2016, 22:05
Talán azt hiszi, hogy a név nem olyan fontos, azonban én mégis szerettem volna tudni, hogy ki is ő. Tulajdonképpen az egész feladatom az, hogy megtudjam, ki ő és eldöntsem, hasznunkra lehet-e vagy sem. Ha előbbi, akkor gondolkodás nélkül viszem is Elsa elé, azonban ha nem így van, akkor el kell engednem. Ha megölném, azzal talán nem tennék semmi jót, mert vehetnék az égiek hadüzenetnek is azt, hogy végeztünk az egyik emberükkel. Ha el is engedem, akkor sem fogom hagyni neki, hogy csak úgy elsétáljon, kicsit nehezítek majd a dolgán, hogy jobban szedje majd a lábát a társaihoz. Azt hiszem, ő nem is tudja még, hogy mi történt a többiekkel, mármint azt, hogy a hegyiek elvitték őket, s azt sem, hogy még többen közülük lejöttek a Földre. Ezeket az információkat viszont nem osztom meg vele, nem érzem úgy, hogy tartoznék neki vele ennyivel, hiszen semmivel sem tartozok neki, hiszen nem tett értem semmit. Miközben kérdésére válaszolok, figyelem, hogy mit csinál. Látom rajta, hogy fél tőlem és ez jó, mert gondolom, így nem lesz nehéz dolgom. Lehet, hogy ő csak egy kis megtört lélek, akiből gyorsan kiszedhetek mindent, amit tud, s ezzel el is dönthetem, hogy hogyan legyen tovább. Látom, hogy egy idő után nem bírja viselni a tekintetemet, s az egykori kastély romjait nézegeti körülöttünk, így csak megjegyzésképpen megemlítem neki, hogy jobban jár, ha együttműködik, s nem ellenkezik. Tetszik a reakciója, hogy már is visszafordul irányomba, s nem kiutat keresgél a romok között, bár a sötétben nem hiszem, hogy olyan messzire jutna, én ugyanis jobban ismerem a környéket, mint ő. - Igen, a többi klánnal ellentétben nálunk nem klánvezetőnek hívjuk a pozícióját, Elsa a királynőnk, a Jégkirálynő - magyarázom neki, mert gondolom, erre utalt a kérdése. Minden klánnak más szokásai, elnevezései vannak, de vannak dolgok, amik összekötnek minket, ilyen például a jelmondatunk, ami szerint élünk "Vér, vért követel". Elsa szeretné ezt szigorúbban venni, úgy gondolja, hogy Lexa nem tartja eléggé szem előtt a mottónkat, de beszéltük, hogy előbb inkább járjunk utána a dolgoknak, s csak aztán szövögessen célokat a parancsnoki célt illetően. Tulajdonképpen kérdése teljesen jogos volt, s a helyzet az, hogy én magam sem tudom, hol kezdhetném. Sok dologra szeretnénk rájönni, például arra, hogy mit akarnak, miért jöttek és miért éppen most. Azonban, mielőtt még válaszra nyitnám a számat Hannah rákérdez a nevemre, amire büszkén emelem rá tekintetem. - Sethen vagyok, a Jégnemzedék elöljárója - tájékoztatom közben pozíciómról is. Már megszoktam, hogy oly sokszor kellett már így bemutatkoznom, mikor hivatalos ügyekben jártam el Elsa nevében, s csak úgy rutinosan jött így az egész. - Több kérdés is felmerült irányotokban. Elsanak nagyon nem tetszik, hogy itt vagytok, így már figyeltelek titeket pár napja. Kezdjük talán valami egyszerűvel, miért vagytok mind ennyire fiatalok? És miért pont ti jöttetek a Földre? - teszem fel a kérdést, mintha nem jöttek volna le még többen az égiekből, ugyanis tudom, hogy köztük már nem csak gyerekek vannak. Mégis, érdekelne, hogy mi alapján hozták meg például azt a döntést, hogy őket küldték előre.
||music:zene|| bocsi, h csak most remélem, tűrhető lett || ®
Néztem rá és vártam mit fog mondani, miután elmondtam a nevem. Csak az arcára figyeltem, így láttam, ahogy éppen hogy megmozdultak az ajkai. Nem hallottam semmit így pislogtam párat, majd inkább nem törődtem vele. Ha mondott is valamit, biztos lényegtelen, hiszen a fontosat csak hangosabban közölte volna. De nem is igazán gondoltam, hogy megszólalt. Valószínűleg csak mozgatta a száját vagy valami. Mit sem törődve már ezzel, bár kicsit bátortalanul kérdést tettem fel neki. Tisztában vagyok azzal, hogy nem a legjobb ötlet kérdezgetni, meg ilyeneket, viszont jogom van tudni, mit akar csinálni velem. Ha megfogok halni, tudni akarom. Igaz, ha megmondaná, hogy meg fog ölni, jobban félnék, és valószínűleg összetörnék teljesen, de legalább tudnám mire számítsak. A jelenlegi helyzetnek még annyi kimenetele lehet, és majdnem mind rossz. Tudtam én, hogy a Föld nem fog semmi jót tartogatni nekem. Ahogy hirtelen rám néz, kiráz a hideg. Ha jobban összetudtam volna magam húzni, megtettem volna. Legszívesebben el is néztem volna, de valahogyan a tekintete fogvatartott. Nem épp jó értelemben, bár ez nem hiszem, hogy számított. Akkor csak az volt a lényeg: nem bírtam elnézni, pedig akartam. Valahogy egyre jobban féltem tőle, pedig nem is csinált semmit. Tudom, hogy hülyeség, de valószínűleg már csak azért is rettegtem, mert egy földi rabja voltam. Miután nagy nehezen sikerült elnéznem, válaszolt. Közben én valami kiutat kerestem. Tömören mondta el amit akart, ami jól jött, mivel ilyen sokkos állapotban nem tudtam volna nagyon máshogy befogadni információkat. Ahogy kimondta az utolsó mondatát, rögtön abbahagytam a keresgélést. Nyilván észrevenné, ha valamit tervezek, így nem kockáztattam meg. Nem akartam, hogy bántson. Sosem ütöttek meg igazán, vagy bántottak rendesen, így nem hiányzott, hogy megtapasztaljam milyen is az. - Királynő? - szaladt ki a számon a csodálkozás. Nem tudtam, hogy nekik ilyen is van. Reméltem, megmagyarázza ezt is, bár nyilván ilyen helyzetbe ő azt csinálhat, amit akar. Sóhajtottam egy halkat, majd ismét ránéztem fogva tartómra. Ha már egyszer ismét megszólaltam, akkor jobb lenne többet is kérdezni. - Milyen információkról lenne szó? - félre értés ne essen, nem akarom elárulni a többieket, de ha tudok valami olyat elmondani, ami senkit nem árt, és ami miatt elmehetek, akkor örömmel árulom el. Egy pár pillanatig csak gondolkodtam, majd nagy nehezen ismét a megszólalásra vettem magam. - A te neved mi? - tudni akartam, hogy ki tart fogva. Tudni akartam legalább egy valamit. Ha már lehet úgy se fogok sehova se menni többet, valamivel tisztában kell lennem.
Addig nem kell félnie a lánynak, amíg nem csinál semmi meggondolatlan ostobaságot. Ha nyugton marad és nem próbál megszökni, akkor van esélye arra, hogy életben marad. Egyelőre én csak arról szeretnék megbizonyosodni, hogy van-e értelme őt Elsa elé vinnem vagy sem. De amint ellenállást tanúsít, biztos lehet benne, hogy nem leszek vele olyan elnéző, mint jelenleg. Csupán a kezeit és a lábait kötöztem össze, semmi sérülése nincs, még. A tüzet nézem, mikor hozzászólok, s a lehető legegyszerűbb kérdést teszem fel, a neve iránt érdeklődöm. Később még jól jöhet, ha tudom, például, ha királynőm elé viszem, akkor nem mondhatom azt, hogy "na tessék, ez a lány az égiektől van, de a nevét nem tudom". Elég érdekes szituáció lenne, s nem is illene ilyen figyelmetlenség a pozíciómhoz. - Hannah - suttogom némán magam elé, amit valószínűleg ő nem hall a tűz halk ropogása miatt. Csak elmotyogtam a nevét, hogy biztos megmaradjon. Hirtelen kapom fel a fejem, mikor megszólal. Legalább van bátorsága kérdezni, s ez tetszik. Igaz, a hangjából csak úgy sugárzik a félelem, de én már azt is értékelem, hogy legalább mert kérdezni valamit. Sóhajtok egyet, majd igyekszem tömören válaszolni kérdésére. - Elviszlek majd a királynőmhöz, aki eldönti, mi lesz a sorsod. De előbb rájönnék, hogy elég méltó vagy-e, hogy elé járulj. Információkra van szükségünk az égiekről, s ebben te leszel segítségünkre. Ha viszont bármilyen ellenállást mutatsz, biztosíthatlak, hogy nem úszod meg sértetlenül - teszem hozzá az utolsó mondatot miközben megpiszkálom a tüzet. Jobb előre leszögezni a dolgokat, még nem tudja, hogy pontosan ki ül vele szemben, s talán addig örülhet, míg nincs ezen ismeret birtokában. Akkor ugyanis talán jobban félne tőlem, mint most, s nem tudna ép ésszel válaszolni a kérdésekre, amiket tervezek feltenni neki, s csak ő járna rosszabbul, mert nekem mindegy, hogy bántanom kell őt vagy sem...
||music:zene|| bocsi, h csak most remélem, tűrhető lett || ®
Ahogy ültem ott összekuporodva és a tüzet néztem, hirtelen megmozdult valami. Felkaptam a fejemet, és minden izmom megfeszült. Féltem. Talán ennyire még nem is féltem ezelőtt életemben, de próbáltam még valamennyire erős maradni. Azért nem lenne túl szép ha elbőgném magam. Még ki is nevetne aki elfogott. Tekintetem a mozgó alakra szegeződött, aki egyre jött közelebb. A szívem annyira gyorsan, és hangosan dobogott, hogy azt hittem ő is hallja. Ahogy egyre közelebb jött a tűzhöz, kirajzolódott hogy nézett ki. Egy nő volt az. Már csak a jelenléte se sugallt semmi jót nekem. Nagyot nyeltem és néztem ahogy leül velem szemben, a tűz túl oldalán. A tűzet nézte, rám egy pillanatra se emelte a tekintetét. Jobban magamhoz szorítottam a lábamat és kétségbeesetten néztem rajta végig. Biztos, hogy nem tudtam volna harcolni vele. Erősebb volt nálam, efelől nem volt semmi kétségem. Kérdése váratlanul ért. Nem gondoltam volna, hogy pont a nevemet fogja megkérdezni. - Hannah - nyögtem ki nagy nehezen. Úgy éreztem, mintha egy gombóc lenne a torkomban. Egy normális helyzetben megkérdeztem volna, mi az ő neve, de ez nem igazán volt egy átlagos szituáció. Egy pillanatra lenéztem a földre, majd erőt vettem magamon és egyenesen ránéztem. - Mit akarsz velem csinálni? - a hangom kissé megremegett, de mégis ez volt a legjobb amit kitudtam magamból hozni. Tényleg csak két dolog jutott az eszembe... igazából a legrosszabb két dolog. Vagy megöl, vagy megkínozz. Reméltem, hogy ő valami másra gondolt, de fogalmam se volt mit várjak egy ilyen helyzettől. Igazából még abba se gondoltam bele, hogy nem egyedül van. Óvatosan körbenéztem, viszont csak a szemeimmel. Nem akartam túl feltűnően nézelődni. Ismét nem láttam semmit, bár őt se láttam először. Lehet, hogy még 5 ember van itt rajtunk kívül. Már csak a gondolatától is kirázott a hideg. Nagyon nehéz volt rendesen gondolkozni, így még arra se tudtam koncentrálni, hogy valami kiutat találjak. Bár először valami éles dolog kéne a kötelek miatt. A földet kezdtem el nézni, hátha van valami kő, amivel kitudnám magam szabadítani. Próbáltam közben néha-néha rá is nézni, nehogy azt higgye keresek valamit. Mondjuk először az kellene, hogy egyáltalán ne figyeljen rám.
Az elmúlt néhány napban figyeltem az égből érkezetteket, csupa fiatal, nincsenek köztük idősek, mindegyikük fiatalabb ehet nálam. Azért tanulmányoztam őket, hogy elmondhassam királynőmnek, mivel állunk szemben. Sosem lehet tudni, hogy mikor kerül harcra sor, márpedig egy ideje már érződik a háború szele a levegőben. A klánok között újra kezdenek ellentétek kialakulni, a szövetség veszélybe került. Van klán, amelyik inkább kimaradna a vérontásból, de a legtöbbjük boldogan menne háborúba, hogy megszerezze az elsőrendű klán címet, s vezetőjük legyen a tizenkét klán parancsnoka. Mindenki felkészült már, sosem tudhatjuk, mikor tör ki az újabb háború, de az égiek érkezésével senki sem számolt. Természetesen szóltak pletykák arról, hogy ők odafent vannak, mert néha-néha egy-egy kósza hajó érkezett az égből, de az irányítója általában vagy meghalt vagy eltűnt. Talán van közöttünk, földiek között néhányuk, aki még korábban hagyhatta ott őket, de ez senkit sem érdekel, mert a jelenre kell koncentrálnunk. Itt vannak és mindent tönkretesznek, behatoltak a területeinkre, lebombáztak egy földi falut és olyan fegyvereket használnak, mint a hegyi emberek. Nem olyanok mint mi, nem ide valók, s ezt Elsának is be kell bizonyítanom. Hogy mi volt ehhez a legjobb módszer? Hogy elkapok egyet közülük, s elviszem hozzá, de előbb kihallgatom, mert ha nem tud eleget, akkor fölöslegesen viszem a királynőm elé. A sötétben ülök, távol a lánytól, s a tüzet figyelem. Belemerülök a vöröses színek táncába, gondolataimból a lány sikítása zökkent ki, de nem mozdulok a helyemről. Eddig aludt, lehet, hogy csak rosszat álmodott, amin nem lepődnék meg, mert egy ilyen törékeny ember számára elég ijesztő lehet a Föld, ha most jár még csak itt először. Nem mozdulok a helyemről, továbbra is a sötétben maradok és figyelem, hogyan reagál az összekötözött kezeire és lábaira. Látom rajta, hogy megijedt, próbálja szétszedni a csomókat, de tudom, hogy az nem sikerülhet neki, ahhoz túl komplikáltan kötöttem. Feladja és nézelődik, de valószínűleg nem vesz észre, mert jobban összekuporodik és a tüzet pásztázza. Azt hiszem, itt az idő, hogy megismerjen, elvégre én hoztam őt ide. Felkelek korábbi helyemről és szemben vele leülök a tűz mellé. Nem mondok semmit, figyelem, ahogy a fa lassan befeketedik, miközben ég, még nem kell rátennem újat, az még ráér. - Mi a neved? - kérdezem, de közben nem nézek rá, továbbra is a lángok játékában gyönyörködöm, s élvezem az általuk árasztott meleget.
Valamilyen különös helyen jártam. Minden a Bárka és a Föld furcsa keveréke volt. Elfutottak mellettem állatok és földiek is, de ott sétáltak a többiek, minthogyha még mindig az űrben lennének. Próbáltam megszólítani őket, de mintha csak egy szellem lennék, úgy mentek tovább. Kétségbeesetten néztem egy sétáló pár után, majd ugyan olyan gyorsan fordultam is vissza, mivel mögülem egy állat üvöltése hallatszott. Nem is láttam mi jött felém, csak valami nagy feketeséget láttam, ami rám ugrik. Sikítva ébredtem fel az álmomból és zihálva. Utáltam amikor rémálmaim vannak. Behunytam a szemem és számolni kezdtem magamban, hogy lenyugodjak, meg, hogy biztosan felébredjek. Egy kicsit még mindig olyan kótyagosnak éreztem magam, és reméltem hamar gyorsan felébredek. Kinyitottam a szememet és magam elé bámultam. Egy tűz volt előttem. Épp elkezdtem bele merülni a lángok táncába, amikor beugrott valami. Én nem emlékszem arra, hogy tüzet gyújtottam volna, vagy arra, hogy egyáltalán egy romos épületben voltam utoljára. Gyorsan akartam körülnézni, hogy tudjam hol vagyok, de az nagy hiba volt. Amikor oldalra néztem, a fejem hátulja hasogatni kezdett. Felszisszentem és oda akartam nyúlni az egyik kezemmel, de mind a kettő jött. Rápillantottam a kezeimre és megláttam, hogy össze vannak kötve. Szemeim kikerekedtek, és kezdtem pánikba esni. Próbáltam széthúzni a kezeimet, viszont a kötél nem eresztett, sőt mintha még szorosabb lett volna, miután kiakartam jutni belőle. Mivel nem sikerült kiszabadítanom, a lábamat néztem meg. Az is meg volt kötve, bár nem annyira szorosan. Sajnálatos módon még így se lettem volna képes menekülni. A csomókkal kezdtem el babrálni, miközben hallgatóztam. Nem akartam, hogy bárki is meghallja felébredtem. Bár valószínűleg hála az álmomnak már így is tudják a földiek, akik elraboltak, hogy ébren vagyok. Miután azzal se tudtam semmit kezdeni, neki dőltem a hátam mögött lévő oszlopnak. A kő hidege a ruhámon át a bőrömig is elért. Hideg éjszaka volt, és én éppen valakinek a rabja voltam. Nagy sóhaj szaladt ki a számon, majd gondolkozni kezdtem. Nem igazán volt világos, hogyan is jutottam el idáig. Próbáltam visszaemlékezni, de akár mennyire is erőltettem, csak a volt, meg, hogy a fák között megyek. Még annyi beugrott, hogy valamit kerestem. Valamit, amire már nem emlékeztem, hála a borzalmas fejfájásnak. Belegondoltam a helyzetembe, és kirázott a hideg, amikor rájöttem: meg is hallhatok. A kétségbeesés kezdte átvenni rajtam az uralmat és már azt se tudtam mit csinálhatnék. Elkeseredetten néztem körbe, hátha látok valami megoldást, vagy valakit, de csak a tűz fénye volt, így nem jutottam sokra. Összekuporodtam és könnyes szemekkel kezdtem ismét az egyetlen fényforrást szemlélni. Csak egy kérdés maradt hátra: megölnek rögtön, vagy először kínozni fognak?
Kezdőlap 
by 
|| 
Nem mondom, hogy beletörődtem abba, hogy egy fogoly vagyok, viszont azért lassan. de nem teljesen kezdtem elfogadni a dolgot. A pánik is kezdett elmúlni és a mellett a remény is. Tudtam, hogy vagy valamiért kellek neki, vagy meg fog ölni. Nem hittem volna, hogy csak úgy elenged. Ugyan még lehetnek csodák, de akkor és ott nem igazán reménykedtem bármi jóban is. Sajnos ami nem múlt el, az a félelmem. Valószínűleg nem csak azért, mert elrabolt egy földi, hanem azért is, mert nem tudom ki ő, mit is akar igazán és, hogy mi fog történni. Régebben is mindig az ismeretlen dolgoktól féltem. Amikor kicsi voltam és féltem a sötétben akkor se azt mondtam, hogy a homálytól félek, hanem attól, hogy nem tudom mi van ott. Amikor nem láttam mi vár rám, mindig is rettegtem. Ez talán ugyan olyan helyzet, csak nem azzal nem vagyok tisztában, mivel állok szemben, hanem arról nincs halványlila gőzöm se, hogy velem, az életemmel mi fog történni. És még menekülni sincs esélyem. Ő is mondja, hogy nem járnék jól vele, meg én is jól tudom sajnos: nem jutnék messzire. Fogalmam sincs hol vagyunk, na meg sötétben lehet ismerős helyen se találnám meg a helyes utat. Kérdésemre egyszerű választ ad, de így is valami megválaszolatlanul marad, viszont ez nem neki tudható be. Én eleve nem tudok sokat róluk. A többiek mind informáltabbak, mint én, mivel ebből én nem kértem. Minél kevesebbet információt akartam birtokolni. Nem is igazán értem miért, most, hogy így belegondolok. Talán abba a hibába estem, hogy azt hittem, ha valamiről szinte nem is tudok, az nem veszélyes, vagy meg szűnik létezni. Jó is lenne, hogyha a világ így működne. Hamarosan következő kérdésemre is választ ad. A neve elég különös, nálunk ilyen nincs, így számomra mondhatni idegen, de valahogy mégis jól hangzik. Viszont valami fontosabbat is elárul. Elöljáró, ami azt jelenti: fontos ember. Nem a legfontosabb, mert az a királynőjük, de attól még biztos a legtöbb ember fölött áll. Egy gombócot éreztem a torkomban emiatt, mivel az nem jelenthet jót, ha valaki kulcsfontosságú személyt küldtek ránk. Kérdései így kicsit rossz időpontban kaptak el. Először nyeltem egy nagyot, majd kissé visszafojtott hangon válaszoltam neki.
▼ 
|| 
▼ 
▼ 
▼ 
