Mindigis úgy éreztem, hogy pótolnom kell az életében az apai hiányt. Én vigyáztam rá, én etettem, amikor kicsi volt és sokszor még az esti mesét is én olvastam fel neki mielőtt szépen csendben elaludt a rejtekhelyén. Annyi megélt dolog után pedig érthető, hogy aggódok érte. Mintha én arra születtem volna, hogy Octaviara vigyázzak, mert neki senki más nem maradt csak én. Nehezen viselem a mostanában beállt változásokat az életében. Önállósult, már nincs szüksége védelmező árnyékomra ahhoz, hogy ki merjen lépni a zöldellő erdőbe és a saját útját járja. Nem kér sem az áldásomból, sem az engedélyemből. Most pedig, hogy szerelem csillog világos íriszeiben nem köthetek rá béklyót és mondhatom neki, hogy felejtsd el azt akinek az életedet köszönheted. Tudnom kellett volna, hogy egy idő után majd a helyemre lép valaki, aki ugyanúgy az életét adná Octavia biztonságáért, ahogyan én. Csak amikor ebbe belegondoltam nem kifejezetten egy földi harcos képe jelent meg a szemeim előtt. Fárasztó és fájdalmas belegondolni abban, ahogyan felnőtt mégis boldogsággal tölt el, hogy mostmár őszinte mosolyt látok az arcán.
Követem őt. Mégis mi mást tehetnék? Egyedül járja az erdőt Lincoln és nyomok után kutatva. Valahol mélyen legbelül teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem eshet idekint baja, de nem tudnék ülni a többiekkel és úgy tenni, mintha ő is velünk lenne. Csendben lépek elő a fedezékemből. Nem lepődök meg, hogy ilyen hamar észrevette a jelenlétemet. -Ez még nem jelenti azt, hogy nem jön jól neked is a segítség.-pillantok rá. A magabiztossága érthető és talán egyedül előbb el tudna rejtőzni a veszélyek elől, mint velem, de a keresésben még 1 szempár hasznosnak bizonyulhat. Közelebb lépek hozzá és a helyhez, amit még mindig elborítanak a nyomaik. Több helyen látom Octavia vérét és még halványan látszik egy kissé letaposott csapás a fák között. De az akár már állaté is lehetne. -Ugye tudod, hogy vissza fog jönni hozzád, amint tud?-Mellé sétálok és átkarolom a vállát. -Most éppen azt félted, akitől mindent tanultál, aki ide született és itt nőtt fel. Vissza fog jönni és ha kell a világot is megmozgatja majd.-nyugtatgatom Octaviat. Tudom, hogy így lesz, mert a helyében én is pontosan ezt tenném. -Arrafelé van egy csapás. Követted már?-kérdezem kissé felvonva a szemöldökeimet.
Octavia Blake
The 100
◊ Tartózkodási hely : Earth
◊ Kor : 26
◊ Hozzászólások száma : 34
Tárgy: Re: Lincoln szobor Pént. Feb. 26 2016, 21:09
Az erdőben sétálgatok csendben, szinte hangtalanul, az utolsó helyre igyekszem, ahol láttam Lincoln-t. Ahhoz képest, hogy mikor megérkeztünk szintén én voltam az, aki felfedezett új helyeket, immár nem szorultam rá, hogy bárki más kövessen. Már nem voltam olyan, mint régen. Teljesen más ember lettem. A megtört lányból felnőtt nő lett, aki megtanult szeretni, és aki kinőtte a rá aggatott skatulyát, mely szerint én voltam "Octavia, a lány, aki a padló alatt élte le életének valamivel több, mint egy évtizedét". Megtanultam harcolni, Lincolnak köszönhetően tudtam, hogy a földiek és mi együtt is működhetünk, ha akarunk. Clarke Finn-t akarta megtalálni, aminek köszönhetően gyorsan meg tudtam győzni, bár a bátyám nehezebb eset volt, nem hiszem, hogy nem tudtam volna meggyőzni. A szobor lábához érve a földre pillantok. A lábnyomok már kissé elmosódtak, de ott vannak. A vérem szintén beszínezi a követ, amit valószínű a combomon éktelenkedő sebnek köszönhetően hagytam magam után, mintegy helymegjelölésként. Körbenézve semmi mást nem látok, csak az üde zöld erdőt, a szavak mégis tisztán hallatszódnak gondolataim között."-Már nem vagyunk messze. Érezni a tenger illatát.-"ez volt Lincoln utolsó szavainak egyike. A levegőbe szagolva mégsem éreztem mást, csak a patak áporodott vizének szagát, a sár maró illatát és az erdő már megszokottnak mondható illatát. De ezek mind hirtelen csak fakó dolgok lettek, amik körülvettek és csak még több aggodalmat hoztak elő belőlem. Tudtam, hogy valaki követ, éreztem a figyelő tekintetet. -Tudod, az a legnagyobb baj, hogy már az Ark-on megtanultam, hogy hogyan használjam ki a hallásom. Bell, ez itt a Föld. És nem értem miért teszel úgy, mintha nem tudnád, hogy jelenleg én jobban ismerem a környéket, mint te.-nézek hátam mögé, pontosan tudom, hogy melyik fa mögött rejtőzik, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy csak igyekszik megóvni. A kettőnk között lévő kötelék mindig is erős volt, a hullámvölgyeket és kisebb nézeteltéréseket leszámítva. De én elmondhattam azt, amit közülünk más nem. Volt egy bátyám, akiért bármit feláldoztam volna, s tudtam, hogy ez az érzés kölcsönös volt. Felé fordulok, a szobor talapzatának dőlve.-Itt láttam utoljára. El akart menni a falujába, hogy segítséget szerezzen. Nekem. Miattam került bajba.-nézek aztán körbe kissé erőtlen hangon megszólalva, és ökölbe szorulnak ujjaim. Nem érdekel a combomon éktelenkedő seb sajgása, volt már rosszabb is.
Kezdőlap 
by 
