-És lépjek a helyedre? – csak a fejemet csóválom már a felvetésemkor is. – Nem akarom azt a széket, Luna. Csak a baj van vele. – halovány mosoly kúszik az arcomra. Minden baj forrása az. Elég csak végignézni a többi klánon. Bizalmatlanok, csak lesik az alkalmat, hogy mikor tudnak előnyösebb helyzetbe kerülni, féltik a hatalmukat, nem képesek elengedni, vagy engedni abból. Ami nem is meglepő. Végül is, ki ne tenne így? A hatalom csak megrontja az embert, legalábbis az eddigi tapasztalataink alatt ezt láttuk. – Mellesleg,ezek a te elképzeléseid is. – csak neki több baja van ezzel, több buktató van előtte, köszönhetően annak a széknek. Hatalom jár vele, de… mégis, talán ő a legkevésbé szabad miatta. - Valóban? Nem akarod, hogy a következő nemzedék azokon a meséken és történeteken nőjön fel, amikben Lunáról regélnek nekik? A vezetőről, akit majd generációk sírnak vissza? – szerintem ez imponánsan hangzik. Mindannyiunk azt akarja, hogy emlékezzenek rá a halála után. – Bár… a halhatalanság alapfeltétele, hogy meghalj. Ezt nyilván nem akarod. – mosolyodom el. Előbb-utóbb meg fog történni, ahogy ő, úgy én is megfogok halni. Az életünk nem véges, pont ezért kell kihasználnunk minden egyes alkalmat, hogy megragadjuk a lehetőségeinket. Ha mi nem lépünk előre, más nem fog helyettünk. Történelmet írhatnánk. - Már eddig is ezerszer megsemmisülhetett volna a klánunk. És ezerszer túlélte. – de persze értem őt, nyilván úgy kell gondolkodnia, hogy elsősorban az eszére hallgat, azonban ez nem zárja ki azt, amit mondok. Elég lenne csak valahogy… egy képlékeny béke. Muszáj kapaszkodótt találnunk, mert így nem fogunk egyről a kettőre jutni, és most ez a legfontosabb. Biztosítani a fennmaradásunkat. - Ha vért akarnak ontani, hát tegyék. De találni kell egy közös ellenséget akkor. Lehetőséget, hogy megsebezzük azokat, hogy vérezzenek. Az elaltatja bennük egy időre a harci kedvet, és felbújtja őket a következő alkalomra. Van, akit jobban utálnak, mint a többi klánt. – ő is tudja, hogy kikre célzok ezzel. Ott fent, azok az emberek az igazi ellenségeink. Élősködnek az ostobaságunkon, segítik a klánok közti háborút, hisz amíg nem fordul minden tekintet feléjük, addig ők gondtalanul élhetnek odafent. Okosabbak nálunk, de mi többen vagyunk, erősebbek vagyunk, esélyük sem lenne, ha mindannyian félretennénk kicsinyes vágyainkat. - Ezért kell nekünk lennünk az elsőknek. Az óceánon túl íródik a jövőnk. Csakis mi vagyunk képesek arra, hogy áthajózzunk. – a többi klán nem, elpusztulnának az úton a hozzá nem értésük miatt. H összefognánk, segíthetnénk a másiknak. Nem egyetlen klán érne partot az óceán túloldalán. Hanem az összes. - Valakinek azt is kell, nemde? – mosolygok rá. Együtt nőttünk fel, ismerem őt már gyerekkorom óta, nem különösebben változtak azóta a dolgok, hogy vezető lett. Ugyanaz az ember maradt, többnyire, csak sokkal több súly nyomja a vállát, mint azt valaha is képzelte volna. Segíthetek neki. De bíznia kell bennem, bármennyire is nehezére esik ez most. - Neked az a dolgod, hogy mindenről tudj. Akár fáj, akár nem. – rántom meg a vállamat. Vezető, nem néhány embert, nem is egy tucatot kell vezetnie, hanem egy klánt, harcosok, nők, gyerekek, öregek… mind bíznak benne, hogy életben tartja őket. Helyettük is szenvedni fog néha. -Ha megnyugtat, akkor fegyver nélkül indulok útnak. – bár ez persze elég nagy ostobaság lenne, de a kérdésére ezzel is válaszoltam. Nem akarok vérrontást, nem akarok háborút kezdeményezni egyik klánnal sem. – A Nyugati klán vezetője úgy hírlik, hogy hajlik az észérvekre. Beszélhetek vele. – talán még sikerül is közös nevezőre jutnunk.
-Őszintén?-mondom félig nevetve, majd vállat vonok, és elgondolkodó arcot vágok.-Épp annyi okod van az árulásra, mint bárki másnak. Sőt. Én vagyok az, aki gátat szab az elképzeléseidnek, még több okod is van, mint bárkinek.-válaszolok kérdésére olyan átható nézéssel, mely tökéletesen sugallja, hogy ki akarom deríteni képes lenne e ilyesmire. Mert van az a pont, amikor a vezetőnek felül kell emelkednie a tényen, egy barátjával beszél. Nem lehetek mindig elnéző, és gyanútlanul nem fektethetek mindenkibe bizalmat. Az nem lenne helyes. Megannyi dolgot tartottam szem előtt, és kellett olyan döntéseket hoznom, akár most, akár a jövőben, ami a népem javát szolgálta, és bár ő is azt akarta elérni, a kételkedés felülemelkedett azon, amit képes voltam elhinni. Túl könnyű lett volna, ha igaza van, és nincs semmi veszély, vagy nem szül vitát, esetleg más klánokkal, nem csak a miénken belül. Próbáltam úgy gondolkodni, ahogy régen, nem elnyomni a kalandvágyó énem, de nem sikerült. Valami gátat építettem magamban, ami megakadályozott ebben. Ez lehet, hogy baj volt, lehet, hogy nem, magam sem tudtam. De egyenlőre a barátságunk valami szakadék felett egyensúlyozott, ami annyira már nem tetszett. -Nem akarok halhatatlanná válni.-a szavak biztos abban, amit mond, de arcomon átsuhant a saját szavaimban felmerülő kételkedés minden apró jele. Pontosan azt értem el vele, hogy magamnak hazudtam, de neki is. Holott ki nem akart halhatatlanná lenni, pláne ebben a világban, ezen a földön. Elgondolkodom azon, amit mond, és kissé gyermeteg arcot vágva bólintok, ártatlan arccal, ahogy még sosem tettem. Pláne nem előtte. Viszont igazat adok neki, talán helytelenül. Ha elég hitet vetek bele, és az emberekbe, akikről a legjobbat feltételezem, még valami jó is kisülhet a dolgokból. -Van elképzelésem, és próbálok benne hinni. Tényleg, de az embereim elvesztésétől jobban félek. Csak egy rossz döntés, és az egész klánnak annyi.-válaszolok kérdésére immáron szavakban is, nem csupán gondolatban, de még így is az érződik hangomból, hogy kételkedésem erősebb, minden győzködés ellenére. -És szerinted én másokat akarok halomszám ölni? Nem születik mindenki ilyen gondolatokkal, és nem is mindenkit nevelnek így. Nekem eszem ágában sincs a felesleges vérontás, más valószínűleg máshogy látja. Sőt, biztosan. Ezek klánok, nem hatfős csoportok. A vezetők többsége pedig nem látja az összefüggéseket, nem érni, hogy össze kellene fogni, mert mindenhatónak gondolja magát. Pedig békésen élhetnénk egymás mellett, és nem lenne rossz az az élet, mert mindenki máshogy ért.-sóhajtok fel meggyötörten, mert a puszta gondolata is szép a békének, a kivitelezése viszont lehetetlenebb küldetés, mint amire ő indul vagy indulna. -Nem, egyik sem mer. Ha meg igen, annak sem lenne jó vége kiképzés nélkül.-a többség a hajón olyan lenne, mint egy célkeresztbe feszített bábú, könnyű célpont, amit hiba nélkül ki lehet iktatni egy szempillantás alatt. És a vizet van, aki még annyira sem szereti, mint imbolyogni egy fedélzeten. -És még féltesz is... Egy tünemény vagy.-simítok végig arcán, mintha az anyja lennék, arcomon széles mosollyal, ami szintén erről árulkodik, hangom viszont hirtelen derűssé változik. Figyelem, ahogy megmozdul, és elkönyvelem, hogy azért megérezte az ütést. Hát igen, régebben nem mertem volna megütni, mert attól tartottam, hogy meg se érzi. De idővel én is felnőttem és megerősödtem minden téren. -Jó tudni, akkor nekem is kellene már valamiről tudnom, ami fájna?-vonom fel szemöldököm érdeklődéssel teli, mert ha így állunk, azt hiszem, ezt illik tisztázni. Kíváncsi tekintettel pillantok rá. -Ne szálljon a fejedbe...-figyelmeztetem mosolyogva, majd nekidőlök az egyik gerendának és oldalra billentem fejem, elgondolkodva azon, amit mond. az ajánlat egész kézenfekvőnek hangzik. -Megtennéd? És úgy is, hogy nem oltasz ki életeket?-érdeklődöm, mert ha így lett volna, azzal csak ront a helyzeten, ami most éppen semleges vizeken lebeg, és bár jó pár fejsze akar lesújtani ránk, hogy fejünk vegye, egyenlőre ez várat magára.
-Valahogy biztos megoldottam volna azt is. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Ebben jó vagyok. Megoldok dolgokat, felfedezem a megoldásokat a problémáimra. A mostani éppen az, hogy miként jussak messzebb, mint bármelyikünk. Tudom jól, hogy vár ott ránk valami az óceánon túl. Már csak meg kell találni. Kezünkbe vehetnénk a sorsunkat. - Árulás? Én nem árulásról beszéltem, Luna. – rázom meg a fejemet. Elsősorban nem neki, hanem a népemnek felelek. És ha a népemnek azzal teszem a legtöbbet, hogy az ő parancsát megszegem, hát… megteszem. – Az áruláshoz ok kellene. Mi okom lenne téged elárulni? – pillantok rá kíváncsian. Nem úgy fogom fel a dolgot, hogy elárulom őt. Nem lenne okom rá, hisz jó volt hozzám mindig is. Azonban sajnos a népem és ő, egy ponton túl már nem egy és ugyanaz. Éppen ezért is fog elválni majd, hogy ki az, aki a vezetőjét szolgálja, és ki az, aki a népe jövőjét tartja fontosabbnak. Nem mondok semmit sem. Nem hinném, hogy tudnék, és azt sem gondolnám, hogy kéne. A bátyja mellőlem tűnt el, nagy veszteség volt ez mind a számára, mind a klán számára, én pedig sokáig ostoroztam magam érte, de az idő múlásával rájöttem, hogy a veszteségeink azon kevés dolgok közé tartoznak, amik állandóak életünkben. – Inkább, ha nem. – mondom, ahogy rántok egyet a vállaimon. Nem tud mit tenni ezzel, nem harcolhat magával, vesztene, vagy így, vagy úgy. Az embert megváltoztatják a körülmények, a veszteségek formálják, a fájdalom tanítja. Elválik a jó vezető a jó embertől egy bizonyos határ átlépése után. Ezt a határt pedig mindenki átlépi egyszer az életben. – Halhatatlanná is válhatsz. – pillantok fel rá, mielőtt megelném a következő zsákot. Én hiszek a halhatatlanságban és… mégis ki ne vágyna rá, hogy a neve akár évszázadokkal később is fennmaradjon? Hogy egy lapon említsék a legnagyobb hősökkel, hogy az életének történetén nőjön fel a következő generáció. -Nem szerencsés kudarcot emlegetni a tett előtt. Mi történik akkor, ha sikerrel jársz? Tudod, hogy mi lesz, ha nem, de azt tudod-e, hogy mi, ha mégis? – pozitív hozzáállás, egy kis hit, egy kis önbizalom csodákat képes tenni. Kockázat nélkül nem létezik siker, ha az ember nyerni akar, néha muszáj merész dolgokat is meglépnie, nem maradhat mindig a biztonságos határok mögött. - Más lehetőség? Egymást öldökölve a végtelenségig? Nem épp a legszebb jövő. – ez vár ránk itt, ha nem vagyunk képesek megegyezésre jutni. Elpusztítjuk egymást, ezzel pedig saját magunkat. Az a kevés, amink van, amit hosszú idő alatt felépítettünk, pillanatok alatt dől majd össze. - Miér, a többi klán talán hajóra mer szállni? – imbolyognának a fedélezeten, könnyű célpontok lennének bárki számára. Ez a mi nagy előnyünk, éppen ezért a mi dolgunk is az, hogy a népünk úttörőivé váljunk. Nekünk meg van hozzá a tudásunk, a lehetőségünk. Többet érdemlünk annál, ami megadatott. – Túlságosan is egyedül maradnál. – vigyorgok rá, ahogy megdörzsölöm az oldalamat. Már jóval több erő van benne is, mint volt gyerekként. De szinte mindenről múlt időben beszélhetünk. Régen más volt minden. Mi is, a céljaink is. Akkor még nem láttam át, hogy miként működik a világ. Nem tudtam, hogy mire vagyok hivatott. Most már tudom. - Kevesebbért is háborúztunk volna már. Ráadásul… amiről nem tudnak, az nem is fájhat nekik. – tudom, hogy a hazugság nem bátor dolog és nem is méltányolandó, de tagadhatatlan, hogy hasznos tud lenni. A szükséges rossz, gondoljon rá így. Valakinek be kell mocskolnia a kezét, hogy ne kelljen másoknak. – Nyilván, hiszen igen nagylelkű vagyok a vesztesek irányába…[/color][/i][/b] - vigyoroga pillantok rá oldalra. – Küldj engem, mint követedet. – szólalok meg aztán végül, komolyan pillantva rá. – Meggyőzhetem őket. – ha kell, hát egyenként. Rá kell bírjuk őket arra, hogy felnyissák a szemüket és a messzebb lássanak az orruknál.
Sok minden függött tőle, ahogy tőlem is. Nem láttam volna szívesen a fejét az egyik karóra húzva, de előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a büntetés. Nem minden szabályt lehetett csendben megszegni. Voltak, amik feltűnőek lettek, és ha kihajózása több időbe telik, mint a megszokott, már élhet mindenki a gyanúperrel, hogy nem arra ment, amerre szokott, vagy amerre küldtem. Mert abban elég kevesen hihettek, hogy majd pont ő nem tér vissza... Ez talán egy rossz viccnek beillett volna. -Sajnos. Bár, ha nem járna, akkor már te se járnál a két lábadon. Valószínű...-mosolyodom el, hisz már vezető kétlem, hogy szívélyesen fogadta volna bármi nemű parancs megszegését. A bizalom pedig egy vezetőnek elengedhetetlen kellék volt ahhoz, hogy a helyén tudjon maradni, de sokszor egy kis barátság nagyot lendíthetett dolgokon. Szavai hallatán összevonom a szemöldököm. Arcomra egy pillanatra kiül a rám törő düh, és olyan megvetést sugárzok felé, hogy félek, ha tettek formájában nyilvánulna meg, már ajtóstól repült volna az utcára. -Az árulásod lesz az utolsó cselekedeted a földön, ugye tudod. Meg ne próbáld...-ejtem ki a szavakat szinte sziszegve, és közelebb lépek hozzá.-Hogyha bármelyik embered hasonlóra készül, a vég kifejlett ugyan az lesz.-figyelmeztetem, hogy ezzel a kijelentésével átlépett egy határt, és ha a helyében lennék, én nem próbálkoznék ennek a témának a feszegetésével többet, mert a végén tényleg a kardom pengéje lesz az utolsó, amit látni fog. -Hát persze, hogy nem vagy az.-bármennyire akartam hinni, hogy a kapcsolatunk akkor nem romlott meg, mikor a testvérem nélkül tért vissza, a szálka még ott volt bennem, és bár nem mutattam, a fájdalom, a veszteség érzete számomra egy nehezen leküzdhető érzés lett. Egy olyan érzés, ami elől csak menekülni tudtam, elfogadni nem, s belátni sem akartam igazán, hogy egyáltalán létezik. Túl fájdalmas volt, és még ennyi idő után is frissnek tűnt. -Csak akkor, ha hagyom.-dünnyögöm, pedig tudom, hogy ehhez az emberi énem egy részét meg kel ölnöm. Muszáj lesz, különben a bűntudat és a félelem fel fog emészteni. Hideg fejjel kellett volna gondolkodnom, de sokszor inkább a szívemre hallgattam, mint a józan eszemre, még akkor is, ha megtanították, hogy egy vezetőnek épp ezt kellene elkerülnie. Az anyám megmondta, hogy nem mérlegelhetek a szerint, kit szeretek, tisztelek, s kit nem. Egyensúlyban kellett mindenkit tartanom, senki sem lehetett kevesebb vagy több a szememben, de akit gyűlöltem, vagy megvetettem, arra képtelen voltam úgy nézni, mint másokra. -Ezen a földön előbb vagy utóbb mindenki elhagyja az emberi énjén. Különben belehalnánk abba, hogy túl akarunk élni.-nézek a fáklyára, melyben a láng egy pillanatra magasabbra csap, mint eddig, és kissé hátrahőkölök, mielőtt még megégethetné arcom. -És ha megpróbáljuk, de kudarcba fullad a nagy terv, akkor elképzelted, hogy mit fogok mondani az embereimnek? Ha a készletünk nagy részét elviszitek az útra, és nem marad semmink. A tél még csak most jön. És ha az embereim is odavesznek, akár fel is adhatnánk magunkat a többi klánnak, mert megvédeni magunkat több kell egy tucat embernél, de nem kevesebb egy tucattal.-bármennyire próbálom lenyelni a bennem mozgolódó kíváncsiságom, a józan eszemre kell hallgatnom, nem egy gyermeki mesére, amin én is és ő is nevelkedtem. Ha valóban lenne valami az óceánon túl, melynek partján élünk, akkor miért nem indult még el senki, hogy kiderítse mi az? -Bárcsak én is képes lennék ebben hinni. De még ha hinnék sem hiszem, hogy kockáztatnék. Nem, míg van más lehetőség.-mégis milyen lehetőségre vártam? Isteni csoda eddig sem jött, pedig fohászkodtam én mindenkihez. A rengeteg áldozat, amit meghoztunk már a múltban, amit ezért a városért tettünk, a vér, amivel áztattuk a talajt... ha mindez hiábavaló volt, és valóban csak még több szenvedés vár ránk itt, akkor vajon hány ember fog úgy gondolkodni, mint ő, ha tudnák, hogy mire készül. És mi történne, ha megtudnák, hogy én ellenzem ezt a legjobban. A gondolattól nagyot nyelek, és gyorsan pislogok párat, mielőtt a rémképek végleg agyamba szállhatnának. -Ők a víz közelébe se mennének, nem, hogy hajóra szálljanak. A gyógynövényekhez értenek, nem a kötélcsomókhoz és az evezőlapátok húzásához.-hangomban némi gúny és egy leheletnyi lenézés szökik, holott eszem ágában sincs ezt a kapcsolatot, a békét megsemmisíteni, de azért reálisan gondolkodva is abszurd lenne az erdeiekben hinni. A segítségükkel ebben a témában nem sokra mennénk.-Hát persze, hogy nem akarod.-öklözök a hasfalába egy erőteljeset, míg ajkaim mosolyra húzódnak, ami gyermeki énemre emlékeztető külsőt adnak számomra. Bármennyire osztom a véleményét, adok neki igazat, kétlem, hogy egyik, másik klán vezetője képes lenne hasonlóan gondolkodni. Van, akit a becsvágy hajt, van olyan, aki önös dolgain kívül mást nem igen lát, sőt. Akad olyan is, aki az emberit sem tartja sokra, pedig egyik klán sem mostanság van emberi számát tekintve ereje tejében. Sőt. Amíg így háborúzunk a másikkal, addig csak fogyni fogunk, és jó eséllyel még annyian sem leszünk, mint most. -Ha a hazugságra fény derül, az lesz a legkisebb gondom, hogy kinek mi a meglátása. Nem építhetek hazugságra valamit, vagy vezethetek bárki az orránál fogva az ismeretlenbe. Az még több háborút szülne. Egy közös ok kellene, csak félek, ezt nem mostanában foglyuk megtalálni.-szeretném hinni, hogy egyszer teljes lesz a béke, és a közös célok mindenki számára közös érdekeket szülnek, de nem hiszem, hogy ennek itt volt az ideje. Még nem...-Azt pedig hidd el, hogy inkább veled háborúznék, mint másokkal.-költözik vissza a mosolyom arcomra, és teszek célzást a gyermekkorunkra, amikor előszeretettel hadonásztam a fa kardokkal, és ütlegeltem vele ott, ahol értem. Kár, hogy az a boldog gyermekkor olyan távolinak tűnik már. A felhőtlen és felelősségektől mentes időszaka az életemnek. Az utolsó, ami ilyen lehetett a nekem megadatott időben.
– Teszem, amit tennem kell. Mint mindannyiunk. – rázom meg a fejemet. Van benne ugyan némi igazság, de… felismerem azt, hogy mikor kell meghúznom magamat és követnem a parancsokat. Ahogy azt is, hogy mikor járok jobban azzal, ha inkább megszegem őket. Ez inkább csak helyzetfüggő, nem az én…kedvemtől függ. – Hát bízz akkor bennem úgy. A kettő valahol együtt jár. – mosolygok rá. Nem vagyok esküszegő, az adott szavamat beszoktam tartani, de igaz, ami igaz, ennél én jóval többre vágyom. A több pedig nem itt fog nekünk megadatni. Máshol kell azt a történetet megírnunk. Itt csak a halál vár ránk, erősen kétlem, hogy ezután sóvárognánk. -Tudod… néha azzal szolgálja az ember a legjobban a népét, ha nem azt szolgálja, aki vezeti őket. – pillantok rá sokat mondó tekintettel. Nem az árulásomat vetítem előre. Pusztán csak rávilágítok a tényre. A vezető és a nép szolgálata nem egy és ugyanaz. Ezt minden bizonnyal ő is belátja és megérti, még ha nem is tűrheti. - Én nem a bátyád vagyok. – válaszolom egyszerűen. Nem veszem magamra. A bátyja mellőlem tűnt el, vagyis hát, mondjuk ki. Meghalt. A történtek után magamat hibáztattam, nehezen fogadtam el, hogy nem tudok mindenkit megmenteni. A veszteség érzése azonban előbb-utóbb beleivódik mindannyiunkba, és megszokjuk azt idővel. – Még szerencse. Jó ember és vezető vagy, Luna. De a kettő előbb-utóbb elválik majd egymástól. – a jó emberek soha nem a leghatalmasabbak közül kerülnek ki. Eljön az idő, mikor választania kell, hogy jó ember, vagy jó vezető akar lenni. Egyikkel sem tehet mindenkinek a kedvére, de ezt vállalta, viselnie is kell a súlyát. - Nekem semmi bajom sincsen a mende-mondákkal. Én boldogan válok azzá. – pillantok rá mosolyogva. Persze, látom rajta, hogy nehezen kontrollálja magát, de tudja, hogy milyen vagyok. Én hiszek azokban a mesékben és történetekben, amin mindannyiunk felnőtt. Hiszem, hogy valami az óceánon túl. Lehetőségek. Nem lehet, hogy ne lenne ott semmi. – Ha nem próbáljuk meg, nem is tudjuk meg soha. – rántom meg a vállam. A tanácsot talán mégiscsak meggyőzhetném. Talán nem. Soha nem fog kiderülni, ha nem próbálom meg. Azonban úgy érzem, hogy minden esélyem meg van arra, hogy sikerrel járjak. Ezt az utat kövezték ki nekem az istenek. Ezt a sorsot szánják nekem. – Igazam van. Az a sok történet… minden történetnek van igazságalapja. A régi világ… kitudja mi minden vár ott ránk! A jövőnk nem itt, hanem ott íródik. – ez itt már halott föld. Áldozataink vérét mélyen magába szívta a föld, sok-sok csatát mesélhetne nekünk. Azt mondom, hogy legyen elég az értelmetlen vérontásból. Tekintsünk új utak felé. - És az erdei nép? Szövetségeseink, talán segítenének. – elvégre jó kapcsolatot ápol egymással a két klán. Rég nem jártam arra, nem tudom, hogy mennyire megviseltek, vagy mennyire nem azok, de talán felvehetné velük a kapcsolatot ez ügyből. – De ne aggódj, én sem szeretném, ha pótolnod kellene. – mosolygok rá. Nem tervezek odaveszni. A sorsunk már megíródott. Az istenek pontosan tudják, hogy milyen végzetet szánnak nekünk. Akkor halunk meg, ha meg kell halnunk. Nem előbb és nem később. Az ő akaratukkal egyikünk sem dacolhat. - Akkor vívd ki a békét. Oszd meg és uralkodj. - nem vagyok vezető, nem láthatom azt, amit ő, de minden bizonnyal sejti: a saját sírunkat ássuk most is. Ha nem tudunk megegyezni, akkor elpusztítjuk egymást. Találnia kell valamit, egy okot, egy közös ellenséget, hogy összefoghassanak a klánok. Minden kezdet nehéz, de mindegyik révbe is ér, ha tesznek érte. – Akkor érd el, hogy azt higgyék, amit te szeretnél. Mindegy, hogy mi az igazság. Az senkit sem érdekel míg fény nem derül egy hazugságra. – rántom meg a vállam. A lényeg, hogy valahogy elérje az együttműködést. – Ha látják, hogy tudunk harcok nélkül élni egymás mellett, belátják azt is, hogy ezzel többet nyernek, mint a folytonos háborúval. – hirtelen haragúak és agresszívak ugyan, de nem ostobák. Ha látják, hogy valami működik és előnyös is a számukra, akkor azt nem fogjká tönkretenni.
Nem gondoltam, hogy mind a kettőt feltétlen hallania kell, de jobb volt elkerülni a hazugságokat. Azokból ugyanis igen kevés hasznos akadt az elmúlt időben. Elmondhattam volna mindenkinek a véleményem, de mielőtt a döntéseim meghoztam, hallgattam másokra. De azt soha nem fejtettem ki, hogy én mit gondolok. Én csak a végkifejletnek adtam hangot, amit a legjobbnak, legelőnyösebbnek tartottam, a klánom és a családom számára. Viszont még így is olyannak tűnt egyik-másik hangosan kiejtett szavam, mintha magamnak is hazudtam volna. Reakciója nem lep meg, megrázom a fejem, elmosolyodva, és végül csak kimondom, mait gondolok. -A szavadat adod, amiben jóhiszeműen hinnem kellene. A hazugság épp ez. Hogy miért? Ismerlek már, és hiába vagyok én a klán vezére, te csak a saját fejed után mész, s cselekszel. Az igazság az, hogy, mint klánvezér sosem bíztam benned. Mint barát, megkérdőjelezhetetlenül.-bárhogy is szeretném ezt az őszinteséget másokkal szemben, elég nehezen lehetne kivitelezni, mert a többség szívére venné, bármi mondanék. Legalábbis akkor, ha úgy szólnék, mint barát. Mint vezetőtől, a szavak parancsok csupán, amiket betartanak, mert más lehetőségük nincs. Komolyan vettem a feladatom, ahogyan ő is, viszont kettőnk között a különbség az volt, hogy hozzá csupán pár ember csatlakozhatott, akiket veszélybe sodorhatott, hozzám jóval több. Az én felelősségem volt, ha neki és a hajójának kára esik, még akkor is, ha közvetlenül semmi beleszólásom nem volt a történtekbe. -Na, látod. Ebben egy percig sem kételkedtem.-nevetem el magam, de inkább kínomban, mint boldogságomban. Tudtam, hogy amit tesz, az nem önzőség, vagy olyan akarat, amit másokra ráerőltetne. Csak tenné, amit ő jónak lát, és elismerem, sokaknak lehet, hogy jobb lenne. Nagyot nyelek. Valahogy nem akartam ezt a kérdést feszegetni, de hangom a kelleténél magasabb oktávot üt meg, és egyszerűen elfelejtem, hogy mi vagyok. Nem lehetek egy sápítozó fruska, vagy gyáva, mint régen. A vállamra nehezedő súly viszont egyre nehezebbnek tűnik, pedig az évek alatt alig változott. -Ahogy a bátyámnak is. És nézd meg hová jutott.-nem szép dolog felhánytorgatni a múltat, de a bátyám mellőle tűnt el, és valamiért a szívem mélyén ezt sem elfogadni sem megemészteni nem tudtam. Megbocsájtani neki... nem okolhattam mindenkit azért, ami történt, és mindig is elfojtottam magamban az efféle dolgokat, most mégis nehezemre esett nem arra gondolni, ami történt. Tudom, hogy nem volt jogom ezt a képébe vágni, nem most kellett volna ezzel is előhuzakodnom, kicsúszott a számon a gondolat, amit visszavonni nehezen kivitelezhető lett volna.-Kiskoromtól kezdve úgy nevelte, hogy akarjam ezt. De mikor... Kellett valami, amibe kapaszkodva túlléphessek. Semmim sem maradt akkorra.-vonom meg vállam, mert valójában kényszer ide vagy oda, én akartam, hogy valami az utamba sodorja a lehetőséget a továbblépésre, s nem más tartott éles pengét a nyakamhoz, hogy elfoglaljam a helyem. Felmordulok. -Akár tetszik, akár nem, én vagyok a vezetőd. És teszek rá, hogy száz é múlva mi lesz velem, vagy a nevemmel. De nehogy azt hidd, hogy te más leszel.-hangom figyelmeztető, hogy túl fog lépni egy határt, és az ökölbe szoruló kezem szinte görcsösen tartom magam mellett.-Gondolod, hogy ezt a tanács megszavazná? Lenne, aki hallgatna rád, rajtam kívül? Ha nincs igazad, elfelejthetjük azt is, amit tudunk, mert nem lesz többé lehetőségünk a tudásra.-semmi kedvem nem volt még több embert elveszteni holmi hirtelen jött ötlettől, felindulásból, aminek a kimenetele több titkot rejt, mint biztonságos dolgot. Ő sok mindenben hihetett, én egyre kevésbé gondoltam, hogy a hitem bármiben segítene előrébb jutni. Elhihettem, hogy mindenki egytől egyig hűséges a klánomban, de lássuk be erre akkora esély volt, mint egy őznek több száz képzett vadász elől menekülni. -Pótolhatlak titeket? Nem tudtam, hogy újabban a fán teremnek a jó harcosok. Rengeteg a gyerek köztünk, akik évek múltán sem hiszem, hogy biztosan használnák a fegyverüket. Vagy javíts ki, ha tévednék...-sajnos azt kellett mondanom, hogy messze nem voltak olyan jók a kilátások, mint amilyennek tűnhettek. Rengeteg időt és energiát emésztett fel a kiképzés, de más volt szalmazsákokat és fatörzseket nyilazni meg szurkálni, mint amilyen érzés volt egy éles pengét a bordák közé szúrni. Az az érzés semmihez sem volt fogható. Kiráz a hideg még a puszta gondolattól is, de már nem rémít meg, mint régen. Bár nekem szerencsém volt... volt mellettem valaki, aki az őzvadászatot máshogy képzelte el, s a hús feldolgozása közben a gyomrom igencsak megedződött. Egy előny, hogy a víz évekig az ellenségem volt. -Hát persze. Mert ilyen könnyű a klánokkal meg a vezéreikkel dűlőre jutni. Pláne, mikor egyik-másik az anyját is eladná azért, hogy hajóhoz jusson tőlünk. Vagy egyáltalán bármihez, amit eddig még nem birtokolhatott.-ez azért túlzás volt, én is tudtam, bár az a rész nem sántított annyira, hogy a döntések és a közös érdekek meghozása nem kis baráti csevejjel felérő tevékenység volt. -És tudjuk a béke törékeny dolog. Az, hogy fenn marad e, nem csak rajtam állna. Csak azt sem hiszem, hogy bárki belátná végre, hogy ami az erdőkben történik, a köd, meg a rengeteg eltűnés puszta véletlen lenne. És a realitásuk inkább azt súgná, hogy egymásnak ártsanak és szerezzenek elégtételt, mintsem összefogva a dolgok elébe mennének.-leülök az egyik láda tetejére, a kardom markolatát szorongatva, és a helységben pislákoló fáklyák fényénél vizsgálgatom az arcát. Ő is tudja, hogy a dolgok nem mennek ilyen egyszerűen.
Esküszegő? Aligha. Egyesek csak álmodozónak neveznek, a bátyám mindenképpen. De tudom, hogy kíváncsi. Ki ne lenne az? Vágyunk az ismeretlenre, ugyanakkor félünk is tőle, a legtöbbször alaptalanul. Ehhez pedig hozzátartozik a kockázat. Nem csak remélnünk kell a jobb időket, hanem tennünk is kell azokért. Még ha egy-két ígéretet ezért meg is kell szegnünk. -Mintha kételkednél. – csak futólag pillantok rá, a szám szegletében pedig mosolyg bújkált. Nem szokásom felkészületlenül nekivágni az útnak. Ráadásul, ha ezt tervezném a népünk nagy útjának, a szokottnál is körültekintőbb lennék. Ha már meg kell halnom, haljak meg fegyver által, és az éhség vigyen el. Nem keresem a bajt. Legalábbis nem szándékosan. - Halljam mindkettőt, aztán majd meglátom melyik a szimpatikusabb. – rántom meg a vállamat mosolyogva, mintha ez csak játék lenne. Persze, jól tudom én magam is, hogy nem az, de nem vagyok ő, nem vagyok a pozicíójában, megtehetem, hogy komolytalan vagyok, vele ellentétben. Neki magabiztosságot kell sugároznia és erőt. Az utolsó szavainál pillantok csak rá és halkan felnevetek. – A kételyeidtől függetlenül fogok cselekedni végül, nemde? Én csak a népem javát akarom. – és persze az sem elhanyagolható, hogy vágyom a sikerre, a gazdaságra, a… halhatatlanságra, ha úgy tetszik. De ez még nem rólam szól. Még nem. - Régen számított. Nekem számított. – rántom meg a vállamat. De fiatalként minden más volt. Segítettem neki, együtt nőttünk fel, talán ennek köszönhető az, hogy még elvisel. – Megválasztottak. Te pedig nem ellenkeztél. Akartad ezt. – nem különösebben veszem magamra, hogy kikelt magára egy rövid időre. Megesik. De jusson eszébe, hogy senki nem kényszerítette őt arra, hogy a vezetőnk legyen. Vállalta mindezt,csak nem tudta, hogy mivel járhat. – Mende-monda. Te is az leszel majd száz év múlva. Csak mert valamit elfelejtünk, attól még létezik. – jelen pillanatban elfelejtettük azt a tudást, ami szükséges ahhoz, hogy tudjuk mi vár ránk odaát. Hogy tudjuk merre menjünk. Van ott valami, amit az istenek szerint is meg kell találjunk. – Te talán nem. Én igen. – rántom meg a vállam. Én nem csak bele vethetem a hittemet. Már megtettem. Hiszem, hogy a népünk jövője az óceánon túl íródik. Elegem volt a felesleges és értelmetlen csatákból. Azt akarom, hogy legyen értelme fegyvert ragadnom. Aprót bólintva jelzem, hogy megértem, amit mond. Igazat is adok neki. Az ő helyzete nyilván más, mint az enyém. Másképp látjuk a dolgokat így. – Adj egy hajót, egy marék embert, és kihajózom velük. Ha odaveszünk, akkor pótolhatsz minket. Ha pedig célt érünk... vissza is találunk. – de az ilyen időkben néhány harcos elvesztése is lehet végzetes. Pattanásig feszülnek az idegek, mindenki csak egy okra vár, hogy támadhasson. Engem azonban már nem tudnak izagtni ezek. Én többet akarok ennél. – Teremts békét. Te is tudod, hogy csak úgy nem fog véget érni a vérrontás. Hívd őket össze, és győzd meg mindannyiukat, hogy így csak a saját sírunkat ássuk meg. – egymással hadakozunk, az igazi ellenség pedig jót nevet rajtunk. A hegyi emberek kényelmesen élnek, míg mi a saját sorainkat tizedeljük. Ennél többet érdemel mindannyiunk. De persze könnyű béke után kiáltani. Egyeseknek ellenére is lenne, túl sokat vesztettek. Nem lehet mindenkinek a kedvére tenni.
Mindennek ellenére ő volt az egyetlen, akiről tudtam, hogy mondjak bármit, tesz róla, hogy kiábrándítson a belé fektetett hitemből. Miért? Mert az arcának egy apró rezdülése is lehetett fenyegető a parancsra adott ígéret megszegését illetően. Nem szerettem volna kirángatni abból, amibe keveredett, hisz akik ismerték, tisztában voltak vele, hogy nem mindig cselekszik az eltervezettek szerint, ahogy azt rólam is tudták, hogy Rhag-al szemben igen elnéző vagyok. Ezt ő használta ki a leginkább, én pedig tartottam a hátam. Még jó, hogy olyan hülyeséget nem csinált még, ami miatt nagyon rászorult volna a jóindulatomra. Egy-két kihágás másra is jellemző volt, de a felderítők többsége így is tartotta magát a tervekhez. Tudomására adtam az aggályaim, de az nem azt jelentette, hogy itt vége is volt a dalnak. Muszáj volt biztosra mennem, és a lehető legjobban tudtára adni, hogy eddig és ne tovább. -Hát hogyne.-mint mindig... én is ettől tartottam. Jó hajós volt, felderítők között azt hiszem kijelenthetem, hogy a legjobb, de a módszereivel voltak problémák. Megrázom a fejem, mert nem erről volt szó. Hittem az adott szavában, de kételkedtem benne, hogy minden körülmény között meg is tartja majd, s nem változik ez, ha a hajón a legénysége száma megnő, és nagyobb volumenű dolgokra is felkészült lesz a hajó. -Jobban éreznéd magad, ha hazudnék, vagy az igazság érdekel?-vonom fel szemöldököm, továbbra is mereven a bezsákolt termésre bámulva. -Tudod, hogy mindenkinél jobban érdekel a tanácsod, de ha az adott szavad igazáról van szó... Kételkedem Rhagash.-sajnálatos, de megtanultam már, hogy önmagamon kívül nem igen kellene megbíznom senkiben. Mert tudtuk jól, a családjaink egykor jóban voltak, de mivel a bátyja és az én bátyám nem voltak túl jóban, mi pedig együtt nőttünk fel, s az ő szavára jobban figyelek, mint egy idősebbére... nos, azóta felborult minden rendszer. Amikor ismét megszólal, szinte benn akad a levegő a tüdőmben, és kezem között összetörik egy földimogyoró, mely a síri csöndben visszhangzik a fém szerkezetnek köszönhetően. Igaza volt, más volt, amit én akartam, és abban is egyet értettem, hogy a biztonságosság számomra most mindennél előbbre való. -Mikor számított az, hogy Én mit akarok igazán? Egy klán várja el, hogy helyes, mindenki érdekeit néző döntéseket hozzak.-csattanok fel, és muszáj lehiggadnom, hogy ne hallja az egész falu, pláne az, akit kint hagytam az ajtó előtt. Még a végén kardot rántva rohanna be ide, holott a kardom mindig is az oldalamon lóg, kéznél.-Nem kockáztathatok. Vagy vethetem a hitem olyasmibe, ami csak mende-monda, és semmit sem tudok róla.-szememből süt, hogy kalandvágyó természetem szinte epekedik azért, amiről mindenki tudja, hogy létezhet, bizonyítani viszont még senki sem bizonyította. Valóban megérte volna új, ismeretlen földek felé menni? Mekkora lett volna a kockázata, ha megtesszük ezt. A kérésem betartása ebben az értelemben biztos volt. Akkor sem hagyott volna hátra senkit egy szó nélkül, ha a saját életéről lett volna szó, pláne nem azokat, akik a hajóján utaztak, legalábbis ezt állíthattam abban a reményben, hogy a barátokat senki nem hagyja csak úgy elvérezni. -Tudod jól, hogy mennék.-húzom össze a zsák madzagját, hogy a termést elrejthessem a fénytől, és teljes valóm Rhag felé fordítsam. -De őket nem hagyhatom itt. Ki védi meg őket, ha minden hajó elhagyja a kikötőt? Számolnom kell vele, hogy nem miden klán vallja ugyan azt, és akkor is ölnék a másikat, ha még a mostaninál is kevesebben lennénk. És az erdőről tudjuk, veszélyeket mindig fog rejteni ezek nélkül is.-nem csak a rejtélyes ködre gondolok itt, másra is. Láttuk, hogy az a valami lezuhan. És ha mi láttuk, más is látta. Viszont beavatkozni nem terveztem. Nem én voltam az, akinek az volt a feladata, hogy mindenről tudjon, de így is elég hír érkezett a kereskedőinktől, amik nyugtalanítóak voltak.
Újra és újra ugyanazokat az utakat járjuk be. Elvétve merészkedünk csak messzebb egy kicsivel több zsákmány reményében, de az első akadály láttán már vissza is fordulunk. Nem merünk kockáztatni. Pedig a kockázat elengedhetetlen követelménye a sikernek. Amúgy is…csak addig félünk tőle, míg meg nem tesszük. A felismerés, hogy nincs visszaút, kissé szabaddá is teszi az ember úgy hiszem. Éppen az úthoz szükséges dolgok felpakolásában segédkezem, mikor hozzám lép. Az ismerős hang hallatán nagyot sóhajtok és kíváncsian pillantok rá, ahogy felé fordulok. Mintha nem tudnám, hogy mit akar. Nemrégiben elég világosan kifejtette, hogy nem szeretne semmiféle magánakcióról hallani. Nem feltétlen kell hallania róla amúgy sem. -Mint mindig. – mosolygok rá, majd aztán még hozzáteszem. – Hisz ismersz. – ez az életünk, egyikünk sem vágna neki felkészületlenül az útnak. A siker éltet mindannyiunkat, felkészületlenül pedig igen nagy ostobaság lenne ezután áhítozni. A sikerért tenni kell, ezt egyesek hol értik, hol pedig nem. Érdekes mennyire helyzetfüggő tud lenni egy-egy dolog. – A szavamat adtam, hogy nem teszek semmit a parancsodig. – az adott szavamat pedig betartom. – Nem bízol már a szavamban? – nézek rá kíváncsian. Magam sem tudnám megmondani, hogy jól teszi, vagy sem. Becsületes embernek tartom magamat, azonban… a szükséges rossz néha elkerülhetetlen, hogy előrébb léphessünk. Néha a rosszal tehetünk jót. – Tudom, hogy te is többet akarsz. – mondom, de nem nézek rá közben, csak teszem tovább a dolgomat. Látom rajta. Ismerem őt. Tudom, ha tehetné, ő is megtenné. Ez nem csak az én álmom. Megelégeltem, hogy mást sem látok, csak vért és halált. Úgy gondolom ennél többet érdemel a népünk. – De megértem, hogy a biztonságot választod. – elvégre én könnyen beszélek a magam nevében, nem igaz? Ő egy egész klánért felel, én csak magamért. Értem, hogy nem hagyná itt a népét úgy, hogy nincsenek teljes biztonságban. Azonban attól tartok, hogy a biztonság nem több, mint álom. Mikor vagyunk ténylegesen biztonságban az életünk során? - Úgy lesz. Nem kell féltened őket. – minket. Teljesen mindegy miként mondom. Tapasztalt emberekkel indulok most útnak, jól tudják, hogy mikor kell kockáztatni és mikor okosabb lépés meghátrálni, még ha ez a becsületüket sérti is. – Te is velünk tarthatnál. – lopva pillantok csak rá. Persze tudom, hogy ez nem így működik. A klán vezetőjeként felelősségteljesebben kell gondolkodnia, mint nekem, vagy másoknak. Az igazsághoz hozzátartozik azonban az is, hogy már a megválasztása előtt is felelősségteljesebb volt, mint a legtöbben. Nem hinném, hogy rossz embert választottunk volna meg. Talán túl jót is.
Minden kész volt, hogy a felderítők útjukra induljanak, bennem mégis ott lappangott a kételkedés. Miért? Nos elsősorban egy ember miatt. Tudom, hogy a többiek azt fogják tenni, amit én kérek tőlük, amit én mondok nekik, de akad egy ember, aki felderítő képességeit az én tűréshatárom és elnézőképességem feltérképezéséhez használja. Ezt pedig nem szeretem. Az elöljáróm a raktár előtt vár, mert én azt mondtam neki. Nem rajongok azért, hogy folyton a sarkamban jár, de tudom jól, hogy ő a fő tanácsadóm, legalábbis annak kell, hogy tűnjön. Tapasztalt harcos férfi, aki nem akar elnyomni, viszont sokszor a pokolba kívánom az okoskodását, amivel fejfájást okoz. Érzi, hogy hol a határ, amit átléphet, de ő is meg-meg közelíti azt, s nem kis erőfeszítésbe kerül, hogy az asztal mellett ne csapjam képen, amikor én beszélnék, mégis ő teszi ugyan ezt, helyettem. -Remélem kellő körültekintéssel indulsz el, felkészülten.-szólalok meg, mikor a raktár azon zugához érek, ahol éppen ő pakolászik. Az egyik zsákhoz sétálok, és kioldozva a csomót, kikapok belőle egy mogyorót, hogy azt rágcsálva folytassam a hozzá intézett beszédem.-Nem akarom ideje korán hallani az ódákat, amiket rólad zengenének. Plusz, a hajóm is szeretném még a vízen látni.-épp úgy tudta, hogy a hajóm, az ő hajója is, és az egyik, ami leginkább a szívemhez közel áll. Azzal, ha elsüllyeszti, nem csak a saját keresztjét adja fel, de attól is megfosztana, amit igazán szeretek. Furcsa... egy hajót szeretni. Más emberekkel teszi ugyan ezt. Azokból viszont kevesebb van már a köreinkben, és időpazarlásnak tűnik folyton azon morfondírozni, hogy kit és hogy vesztettünk el. -Vigyázz az embereimre. Kérlek.-nézek immár szemébe, hisz eddig a zsákban lévő termést forgattam ujjaim között, s figyeltem, ahogy visszahullik az a helyére. Ez a helység megélt már ínségesebb időket is, de ez nem azt jelenti, hogy most kell elkezdeni a felelőtlen habzsolást. Gondolni kell azokra az időkre is, amikor nem lesz lehetőség a földeken dolgozni, a kereskedelemmel foglalkozni. Gondolni kell arra, hogy ha kitör egy háború, ellátmány nélkül még kisebb az esélye bármilyen győzelemnek. Ketten sok mindent megéltünk, tudtam, hogy nem ő lesz az, akit féltenem kell, mindig meg tudott lépni, kibúvót talált bármilyen helyzetből, sok felderítő viszont csak ahhoz értett, hogy a hajót elkormányozza egy darabon, ameddig tudta, hogy biztonságos, majd gyűjtött némi élelmet a partokon és visszafordult. Rhag más volt. Ő a saját feje után ment, és gyanúm szerint ösztöneiben volt, hogy az új dolgokat kutassa elsősorban. Sokszor akár a kelleténél meggondolatlanabbul is...
Kezdőlap 
by 
▲ ▲Note: 
