Tudom, hogy nem ezt a választ várta, s meg sem lepődöm, hogy csalódott, de sajnos nem ismerem. Nem tudom ki ő, még a nevét sem tudom, vagy azt, hogy pontosan honnan való, meg mit keres itt. Annyit tudok, amennyit láttam, hogy az égből jöttek és furcsák. Olyan fegyvereket használnak, mint a hegyiek és ez mondjuk ijesztő, de nála nem találtam ilyent, ami valamennyire megnyugtatott. - Tényleg nem nagy cucc... Bárki megcsinálta volna - bököm ki, hiszen én szinte semmit sem csináltam csak kicsit rendbe hoztam a sérüléseit. Sosem készültem gyógyítónak, nem vagyok profi benne, de az idő és a szükség nagy úr, meg kellett tanulnom legalább ennyit, hogy a saját sebeimet kezelni tudjam. De a fiú hirtelen kérdezősködni kezd, amitől én kissé rosszul érzem magam, s jelzem is neki, hogy ne akarjon mindent ilyen gyorsan, mert ez nekem kellemetlen. Fogalma sincs, hogy milyen régen kommunikáltam már rendesen, hát még ezen a nyelven, amit vele használok... Belekezdek a kérdések megválaszolásába, de alighogy elmondom, mi történt vele, már megint kérdezősködni kezd, amitől idegesen mocorogni kezdek, közben pedig átkulcsolom a felhúzott térdemet a kezeimmel. Hatalmasat sóhajtok, s már épp újra készülnék szóvá tenni, hogy ezt ne csinálja, mikor bocsánatot kér. Gondolom leesett neki, hogy mit is kértem tőle, ami azért valamennyire megnyugtat. - Egy klán, összesen tizenkettő van. Szerintem van rosszabb is náluk, de azért ők sem kedvesek mindig - válaszolom meg kérdését, bár gőzöm sincs, hogy ez mennyire lehet számára kielégítő. Van egy olyan érzésem, hogy újabb kérdéseket zúdít majd rám, hiszen semmire sem emlékszik, s érthető, hogy szeretne tisztában lenni a dolgokkal, de úgy beszél, mintha nem is látta volna még a Földet. - Cassiopeia - mondom ki ismét, jobban artikulálva a nevemet. - Mint a csillagkép, de... Nyugodtan szólíthatsz Cassienek, ha az jobban tetszik - magyarázom. Nem tudom, mi lehet számára nehéz a nevemben, bár lehet, hogy ők, onnan az égből más csillagképeket láttak, s ezért szokatlan neki, nem tudom. Sajnálom a fiút, hiszen még a saját nevére sem emlékezik, így nem várhatom el tőle, hogy akkor az enyémet megértse. Ötletem sincs, hogy mit csináljak, hogy legalább megnyugtassam. Talán fogjam meg a kezét? De hiszen nem kisbaba már, hogy a kezét kelljen fogni... Nem, nem tudom, mit csináljak, így inkább erre nem mondok semmit, hanem visszatérek a korábbi kérdéseinek megválaszolásához. - Nem tudom miről beszélsz. Vannak régi épületek, amiket már benőtt a növényzet, valaha biztos magasak lehettek, de most már nem annyira... Nagy részük a föld alatt van. Utcák egyedül a városokban vannak. Ööö.. Mondhatjuk őket zsúfoltnak, de én már régóta nem mehetek oda, szóval... - nem fejezem be a mondatot, idővel úgyis rájön, hogy miről beszélek és tudom, hogy akkor ő is magamra hagy majd, mint mindenki más. Neki biztos van családja, barátai, akik aggódnak érte, én úgysem számítok, mert miért számítanék? Nem is ismer... - Igen, te... Mármint ti, te és a társaid az égből jöttetek, sokan voltatok, mint korunkbeliek - nem hiszem, hogy felkészült lenne már most egy olyan információra, hogy a társait elrabolták. Nem akarom ilyenek hirtelen rázúdítani, hiszem nem is emlékszik rájuk, ráadásul ő egyedül volt, lehet, hogy száműzték vagy csak összeveszett a többiekkel, én nem tudom a válaszokat az ilyen jellegű kérdésekre, s még sok másikra sem, de remélem, azért valamennyire segíthetek velük neki. Igaz, nem vagyok valami bőbeszédű, mert már régen beszélgettem valakivel és valamennyire félek is a fiútól, pedig sejtem, hogy nem kéne, de... De remélem, hogy valamennyire érthető válaszokat adok számára. Az idegen korgó hasát hallva megemlítem, hogy van hal meg gyümölcs, gondolom éhes. Felkelek a helyemről és mellé teszem a gyümölcsöstálat, hadd válassza ki, melyik tetszik neki. A tál amúgy a bunkerben volt, meg még van itt jó pár érdekes és furcsa dolog, de még nem szántam magam rá az átnézésükre. azt sem tudom, meddig maradok itt, de most úgy érzem, a fiú a felelősségem, míg meg nem gyógyul, tehát van egy olyan érzésem, hogy tovább maradok itt, mint terveztem. Visszaülök mellé az előző helyemre, s mikor megkérdezi, hogy volt-e nála valami, megemlítem a táskáját, s azt, hogy mennyire mocskosan is nézett ki, mikor behoztam ide. Nem gondoltam volna, hogy így fennakad ezen, s ahogy rám néz érzem, hogy elpirulok, főleg miután felteszi a kérdését. Nem tudtam eddig, hogy perverznek tűnök, de ezek szerint... Azt mondják, jobb később mint soha, szóval talán jobb is, hogy megtudtam, miket néz ki belőlem a fiú, de azért mégiscsak mondanom kéne neki valamit, mert a hallgatás beleegyezés, márpedig én nem leskelődtem... - Izé... Nincs mit... És nem, nem láttam többet a szükségesnél, nem vagyok olyan... -nézegetem közben a kezem, hogy ne jöjjek még jobban zavarba ettől a beszélgetéstől. Így is pont elég nekem az, hogy kedves velem, de még... Még helyes is és ez szörnyű, mert később úgyis eltűnik, mint mindenki más. Némán üldögélek, miközben a dolgait nézegeti. Hogy biztos az övé-e az a kés? Tanácstalanul vállat vonok, fogalmam sincs, nála volt, gondolom az övé, de lehet, hogy csak találta vagy nem is tudom. T. M.? Nem tudom, mit jelenthet, továbbra is csöndben ülök, hiszen nem tudok semmi érdemlegeset hozzászólni a témához, akkor meg minek mondjak bármit is? Aztán a fiúra ismét rátör a kérdezési roham. Komolyan, sosem áll le? És mégis miért érdekli őt annyira az én múltam? Lehet, nem is sejti, mennyire érzékeny témát feszegetett, s hogy ezzel ismét feltépte a beforratlan sebeimet. Apa miattam halt meg, az én hibám, hogy őt vitték el a hegyiek, minden az én hibám, ami történt. Vajon mit csináltak vele? Már a gondolattól is libabőrös vagyok, hogy azok az emberek mikre képesek a fegyvereikkel meg úgy mindennel, amijük van. Elfordulok és sírni kezdek, nem én ezt nem bírom, ahányszor eszembe jut apa... Egyáltalán képes leszek én ezt valaha feldolgozni? Váratlanul ér az idegen érintése, de mégis kellemes, nyugtatóan hat rám, s magamat is meglepve odabújok hozzá, s hagyom, hogy átöleljen. Nemrég még féltem tőle, most pedig apa halála óta először végre biztonságban érzem magam, ahogy átölel. Szavait hallva végigfut a hideg a hátamon, nem számítottam rá, hogy ilyeneket mond nekem és két sírás között csupán egy szó hagyja el a számat. - Köszönöm.
A fiú látta, hogy milyen riadtan kapott az ápolója a kulacs után, de nem értette miért. Ennyire számított volna minden csepp víz? Jóllehet, még mindig pokolian szomjas volt, de emiatt a gondolat miatt egyre kisebbeket kortyolt, aztán abba is hagyta, megtörölte a száját, és visszadugaszolta a kulacsot. A szeme sarkából mindvégig szemmel tartotta a lányt, hiszen valamilyen szinten tartott tőle, és félt, hogy ő vette el az emlékeit, hogy miatta uralta káosz az elméjét, és rettegett, hogy bántani fogja őt. De a kíváncsisága most sem hagyta nyugodni, sőt addig nem nyugodott meg a lelke, amíg szavakba nem öntette azt, ami a szívét nyomta. Ámbár, ezzel az ismeretlent zavarba hozta, vagy megbántotta, mert nem felelt neki, és letelepedett a foteljében. A fiú sokáig bámult maga elé, néha lopva a lány felé pillantott, és egyre inkább arra az elhatározásra jutott, hogy nem kell tőle félnie, hiszen most is olyan ártatlanul szunyókált a helyén. Nem is értette, hogy miért gondolta elsőre, hogy ő fosztotta meg a személyiségétől és a múltjától. Egy ilyen csendes és romlatlan személy miért akarna bárkinek is ártani? De ettől függetlenül nem értette az egész szituációt, sőt a feje is hasogatni kezdett minél többet agyalt. De nem bírta sokáig. Sírva fakadt, össze-visszamagyarázott valós, vagy valótlan dolgokról. Zaklatott volt, még magának is fájdalmat okozott, noha annyira sajgott az egész teste, hogy azt már meg sem érezte. Aztán, az ismeretlen leült mellé, ő pedig a könnyeivel és sajgó tagjaival küszködve odébb csusszant. Igazán meglepték, amikor letörölték a könnyeit, olyannyira, hogy egy ideig döbbenten bámult a másikra, aztán gyorsan hátrahúzódott. Fogalma sem volt, hogy ezt miért tette az idegen, de furcsa mód… Jólesett neki. Mindenesetre, a hirtelen közeledés annyira megijesztette, hogy inkább visszavonulót fújt. Látta, ahogy a másik elpirult, és ettől ő is elvörösödött. Miért csinálta ezt a lányt? Mivel érdemelte ezt ki? Miért hozza zavarba? Ezekhez hasonló kérdések kavarogtak a fejében, de ezeket se tudta megválaszolni. Azonban ezeket nem mondta ki, hanem másfajta kérdéseket zúdított az ismeretlenre. Amíg válaszra várt, folyamatosan azon töprengett, hogy vajon a régi énje mit kezdett volna ezzel a helyzettel. A gondolataiból végül a lány hangja zökkentette ki. ‒ Tényleg? ‒ kérdezett vissza csalódottan. Ő bízott benne, hogy a másik csak ugratja, de ezek szerint valóban semmi közük nem volt egymáshoz mostanáig. Szomorúan szipogott még párat, aztán összekaparta önbecsülésének maradékát, megköszönte a segítséget, majd a válasz hallatán mosolyt erőltetett az arcára. ‒ Semmiség? Fáj mindenem, tiszta seb meg zúzódás lehet, érzem, hogy be van dagadva a bokám, és szerinted ez semmiség, és te ápoltál engem, hogy ne legyen olyan vészes? Nagyon sokkal tartozom neked ‒ szólalt meg kissé felbátorodva. Igazán értékelte a lány segítségét, mi több, minden szavából sütött a hála. Akárki is volt a megmentője, egy életre lekötelezte. Ez pedig, a fiú számára még több okot adott, hogy kérdezősködjön, azonban, amikor rászóltak, meglepetten, kissé félénken pillantott a lányra. ‒ Sajnálom… ‒ kért elnézést, hiszen látta, hogy a hirtelen lerohanása mennyire feszélyezte a másikat. Így elhatározta, hogy igyekszik visszafogottabban viselkedni. Amikor említették, hogy támadás érte, szerencsétlennek magasba szaladt a szemöldöke. ‒ Megtámadtak? ‒ hebegte. ‒ Erdei klán? Az mi? Valami vandál banda? ‒ kérdezte zavartan, hiszen fogalma sem volt arról, hogy miről beszélt a másik, majd észbekapott, és kicsit meghunyászkodott. ‒ Bocsi ‒ tette hozzá félénken, miközben a pokrócát kezdte birizgálni. Aztán a lány még több furcsa pillantást zsebelhetett be, ugyanis a fiú elég különösnek tartotta a nevét. ‒ Cassio… Nem megy, bocsi. Nem hívhatlak Cassie-nek? Tuti ez a neved, nem… Mondjuk Cassandra? Sose hallottam még ezt… ‒ kezdett el magyarázni. Úgy tűnt, picit kezdett feloldódni a kezdeti sokk után, bár a lelkesedése nyilván annak volt köszönhető, hogy a lány végre hajlandó volt szóba állni vele. ‒ De amúgy szép, különleges, csak… Nem tudom kimondani ‒ pirult el ismét, és újfent beletemetkezett a pokróc rojtjainak a piszkálásába. ‒ Bemutatkoznék… ‒ fogott bele, majd egy nagy levegővétel után felpillantott, és folytatta: ‒ Ha tudnám ki is vagyok pontosan. Cassie a következő szavaival ismét csak döbbenetet meg értetlenkedést váltott ki a fiúból. Most már tényleg nem állt össze neki a kép. Mégis mi történhetett vele, vagy a világgal? ‒ Bunker? De hát… Mi van a felhőkarcolókkal? A tömbházakkal? A zsúfolt utcákkal, éttermekkel, stadionokkal? ‒ kérdezte elkerekedett szemekkel, ugyanis nem volt tisztában vele, hogy azok a dolgok, amikbe kapaszkodott, nem az emlékei voltak, hanem a tanulmányaiból maradt információmorzsák. ‒ Ahonnan jöttem? ‒ suttogta bizonytalanul. De ő nem tudja honnan jött. Tényleg, hol volt ez a bunker pontosan? Ezt is meg akarta kérdezni, csakhogy most jobbnak látta hallgatni. Na, meg már kellően éhes is volt, ez az érzés pedig kellően elterelte a gondolatait. Cassie szavaira megint csak nem tudott hogyan reagálni azonkívül, hogy ismét zavarba jött, ezért dadogva-szipogva ennyit mondott: ‒ Kérhetek gyümölcsöt? ‒ A halat nem kívánta, nem is igazán tudta milyen az íze. Furcsa volt. Tudta hogy nézett ki elevenen meg megsütve, de az ízét nem tudta felidézni. Az emlékezetkiesésnek tudta be az egészet. Ha kapott gyümölcsöt, akkor megköszönte, és boldogan majszolta, egészen addig, míg nem említették a táskáját, akkor az ölébe ejtette, majd miután kiszúrta az emlegetett tárgyat, érte kapott. Azonban, ez a mozdulat félbe maradt, a keze megállt a levegőben, amikor Cassie említette, hogy átöltöztette. ‒ Hogy… Hogy mit csináltál? ‒ Ha mostanra eltűnt a pír az arcáról, akkor most hirtelen ismét megjelent, sőt, az egész arca lángba borult. ‒ Mennyit láttál? ‒ hebegte, elvégre egy ismeretlen nő öltöztette át, amíg eszméletlen volt… Bárkit kiborítana, ha ezt megtudná. Aztán, miután lehiggadt, nagyot sóhajtott, és hozzátette. ‒ Semmi gond amúgy. Köszi ezt is. Mielőtt a táskához nyúlt volna, inkább gyorsan elfogyasztotta a gyümölcsöt, és csak utána vette az ölébe a hátizsákot. Amikor kinyitotta, és kipakolta a tartalmát, nem talált mást, mint egy másik pólót, valami hosszabb rongyot, egy kulacsot, meg amikor a táska aljára nyúlt, akkor valami összeeszkábált pengét. Az utóbbi kezdte vizsgálgatni, forgatta, nézegette. Semmilyen emléket nem idézett fel benne, azonban egy valamire figyelmes lett. Először azt hitte, hogy valami karcolás az egész, aztán két betűt vélt felfedezni. ‒ T. M. Ez én lennék? Ez biztos az enyém? ‒ pillantott Cassie-re, noha tudta, hogy úgyse tudja biztosra meg mondani. ‒ T. M. Vajon mit jelenthet? ‒ töprengett most csak hangosan, és arra jutott, hogy ha ő az a bizonyos T. M., akkor nem lehet Paul, szóval, akkor Paulnak valaki másnak kellett lennie. Elpakolt, majd a hátizsákot visszaejtette a földre, hogy tovább faggathassa Cassie-t. Csak nem sikerült betartania az elhatározását… A magánéletéről faggatta, hogy miért van egyedül ebben a bunkerben. Bele sem gondolt, hogy milyen fájó témákra tapintott rá. A lány elfordult. Sejtette, hogy valami rossz szólt, ezért elszorult torokkal figyelte Cassie-t, majd, amikor látta, hogy a lány vállai rázkódnak a sírástól, közelebb kúszott. ‒ Figyelj… Ne haragudj… Nem tudtam… ‒ esedezett bocsánatért, majd óvatosan megérintette a megmentője hátát, megsimított rajta, és ha hagyta, akkor magához húzta, hogy átölhesse. Közben az ő forró könnyei is ismét megeredtek, de ez nem érdekelte, csupán szerette volna jóvá tenni a hibáját. ‒ Nézd… Lehet, hogy eddig egyedül voltál, de… Nem kell magányosnak lenned. Ha szeretnéd, ha igazán szeretnéd, én veled maradok ‒ szólalt meg, miközben Cassie-t csitítgatta, majd eltűrte egy hajtincsét, a füléhez hajolt, és belesuttogott: ‒ Örökre, vagy amíg el nem küldesz.
Nem tudom, hogy azért, mert le van gyengülve, vagy azért, mert szimplán csak béna, de a fiú az ágyra ejti a kulacsot, s én ijedten kapok is utána. Még szerencse, hogy nem csavartam le a kapukaját, különben kifojt volna. Nem hoztam olyan sok vizet, csak kicsit többet a szokásos mennyiségnél, s mivel már felkelt a nap, biztos vagyok benne, hogy nem megyek el egy újabb adagért. éppen elég volt nekem az a pár nap, amikor kénytelen voltam nappal kint lenni, ha nem muszáj, akkor inkább idebent maradnék. Szóval örülök, hogy még rajta volt a kupak, s így nem tudott kiborulni a víz. Mohón iszik, aminek következtében megfordul a fejemben a gondolat: talán már régóta nem jutott vízhez. Emiatt némileg szánalmat érzek iránta, jól tudom, hogy mennyire nehéz kevés vízzel, vagy víz nélkül ellenni, hiszen a Halott zónában nem igazán lehet innivalóhoz jutni. De hiába örülök annak, hogy legalább hála nekem, elmúlhat a szomjúsága, egyből kérdésekkel bombáz. Miért teszi? Miért érdeklik ezek a dolgok? Csak... Csak hagyjon engem békén, tudja ő nagyon is jól, hogy mi van a kezemen, meg azt is, hogy nem ismerjük egymást... Ezután egy ideig nem szólal meg, s én is visszakucorodom az előző helyemre, miután odarakom mellé a tablettákat. Néma csönd, félig éber vagyok, de némileg már alszom is, aztán a sírása és a hangja töri meg a csendet. Nem akartam, hogy ez történjen, nem akartam megbántani, sőt nem is számítottam rá, hogy ez lehet abból, ha nem szólok hozzá. Odamegyek hozzá és leülök mellé az ágyra, majd óvatosan letörlöm a könnycseppeket az arcáról. Bevallom, még engem is meglep, hogy ennyire közel kerülök most hozzá, nem is tudom, hogy nekem ki törölte le utoljára a könnyeimet - biztos apa... Igaz, akkoriban még nem sírtam sokat, inkább a száműzésem után, főleg akkor, ha újra előjönnek a rémálmaim, melyek lassan az őrületbe kergetnek. Érzem, hogy elpirulok, mikor a szemembe néz, ez egyáltalán normális? Én... Én már arra sem emlékszem, hogy mi számít normálisnak... Ám a reakciójából ítélve azt hiszem, hogy normális, hiszen elhúzódik, mikor én is elkapom a kezem és az ő arca is elvörösödik. Végül csak kibökök valamit, ugyan én magam sem igazán fogom fel, hogy mit hadoválok. Nem ismerem, ebben teljesen biztos vagyok, s azért nem válaszoltam, mert féltem. Féltem tőle, hiszen nem tudom ki ő és emellett még az a helyzet, hogy régen beszéltem mással. Lesütöm a szemem a kérdésére, megint nem válaszolok, inkább mondok valami mást, amit egy újabb kérdés követ. Csak a fejemet rázom óvatosan, hogy jelezzem számára: tényleg nem ismerem. Felé pillantok, mikor a kötésekről kérdezősködik, s csak bólogatok. Aztán megköszöni, amin elkerekedik a szemem. Olyan régen hallottam ezt a szót és némileg zavarba is jövök, hogy ezt mondja. - Ugyan, semmiség - bököm ki szégyenlősen. Aztán újabb kérdések jönnek, én pedig feljebb csúszok az ágyon, majd átkulcsolom a felhúzott lábaimat. - Ne... Ne ilyen gyorsan... Kérlek - mocorgok óvatosan, mert tényleg zavarba hoz, hogy beszéltetni akar. - Megtámadtak téged, azt hiszem az Erdei klánból lehettek - válaszolom meg az első kérdést. Ez megvolt, nagy levegő, beszív, kifúj. Nyugi, nem tűnik olyan srácnak, mint aki bántani szándékozna. - Én... A nevem Cassiopeia.. Cassie... vagyis... - apa így hívott, tenném hozzá, de elcsuklik a hangom és csak bámulok magam elé egy rövid ideig, majd gyorsan megválaszolom a harmadik kérdést, közben lopva a fiú felé tekintek. - Egy bunker, elég biztonságos, rejtett, nem könnyű észrevenni... Az idegen azonban újabb kérdésekkel áll elő, amikre én már nem tudom a választ. Hatalmasat sóhajtok, neki még biztos van családja, az enyém pedig... Semmit sem tudok arról, hogy mi van velük. - Nem tudom, biztos van, szerintem ott vannak, ahonnan jöttél... Én... Nem tudom, hogy az hol van - sütöm le tekintetemet a térdeimre. Bárcsak többet tudnék, de már nem vagyok klántag, nem tudom, hogy mik történnek. Felkapom a fejem, mikor meghallom, hogy korog a hasa. Biztos éhes is, ha már szomjas volt. - Van hal meg gyümölcs - biccentek az asztal felé. Volt alkalmam múlt este halat fogni, bár érdekes mutatvány az, mikor az ember egy botnak tűnő valamivel a kezében áll a folyóból kiálló köveken és bámul a vízbe... De sikerrel jártam, elkaptam hármat, amiket meg is sütöttem még akkor, hogy ne lehessen bajuk. Szerintem egész jól sikerültek, tekintve, hogy itt a bunkerben találtam néhány fűszert, amiktől nem sima, unalmas sült hal íze van nekik. - Volt egy táskád... Ott van melletted, bár... Remélem nem haragszol, hogy a ruháidat kicseréltem, mert ami rajtad volt, az csupa sár... - zavaromban az ajkamba harapok, hiszen ez azt jelenti, hogy én öltöztettem át, majd hozzáteszek még egy mondatot az előbbihez. - Most még szárad, nagyjából kimostam - csak most éppen odakint vannak a napon, én meg ki nem megyek oda, mert megvakulok, vagy éppen felfal Pauna, esetleg rám támad egy daraboló. a ruháit pedig úgysem lopja el senki, hiszen nem feltűnő helyre tettem őket. Ám a következő kérdéssorozat hallatán érzem, hogy képes lennék bármikor elbőgni magam. Család? Barátok? Valamikor voltak, de már nincsenek és mindezt magamnak köszönhetem, s annak, hogy akkor nem hagytam a hegyi embernek, hogy belém fecskendezze azt a valamit. Érzem, hogy könnye gyűlnek a szemembe, ezt pedig nagyon nem akartam. Elfordulok, és csak egy szót bökök ki. - Nem - azt sem tudom, hogy ezzel most mire válaszoltam vagy mire céloztam, de nem is nagyon érdekel, mert még jobban összehúzom magam és zokogásban török ki. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe valami a múltból, s mindig, mikor apa eszembe jut, akkor sírok. Hogy miért? Mert tudom, hogy az én hibám, hogy már nincs köztünk.
Sokáig küzdött, hogy megszabaduljon a démonaitól, és végül sikerült áttörnie az akadályokat. Azonban, a harc során a fiú elveszítette az emlékeit és önmagát. Nem csoda hát, hogy olyan riadt volt szerencsétlen, amikor felébredt. Az első dolga volt vizet kérni, szomjazott, ki tudja mióta barangolhatott már az erdőben. Noha a folyóparton találtak rá, nem volt ideje inni, mert épphogy feltöltötte a kulacsát, megtámadták. Arról nem is beszélve, hogy milyen éhség kínozta, ugyanis legutoljára akkor evett kiadósan, amikor még az Arkon volt, azóta pedig már jó pár nap eltelt. De nem panaszkodott. Egyelőre csendesen tűrte az éhséget, már annak örült, hogy egyáltalán vizet kaphatott. Amikor az idegen megállt mellette, hosszasan bámulta, elvégre, nem számított arra, hogy társasága akad, még hozzá, egy lány képében. Ahogy végigmérte az ismeretlent, kétségbeesetten próbált valami kapaszkodót keresni az elméjében tátongó káoszban akármi után, amivel beazonosíthatná a társát. Nem is sejtette, hogy olyan emlékek után kutatott, amik nem is léteztek, elvégre, most találkoztak először. Elejtette a kulacsot, amit kapott, és látta, hogy a vendéglátója milyen riadtan kapott utána. Felvont szemöldökkel nézett rá. Nem kellett volna idegeskednie, hiszen elkapta, különben is, ez csak víz volt, ha odamegy a csaphoz, akkor tud még magának tölteni. Gondolta ő, hiszen a múlt maradványaiból épített fel magának egy világot, de ez a világ cseppet sem hasonlított a mostanira. Miközben mohón kortyolta a hűs vizet azon merengett, hogy vajon nem lett volna egyszerűbb, ha poharat kap. Mindenesetre megtörölte a száját, miután abbahagyta a köhögést, kérdezgetni kezdte a lányt, de ő nem felelt neki. Teljesen összezavarodott. Miért nem felelt? Nem értette az angolt? De az butaságot, akkor vizet se hozott volna neki! Hát akkor? Haragudott rá? Mivel úgy érezte, rosszat tett, hallgatott. Csendesen kucorgott az ágyon, és bámult maga elé. Hát nem volt senki a világon, aki keresné?! Nem volt senki, aki magyarázattal szolgálhatna neki? Egyre elkeseredettebbé vált. Mit vétett, hogy ezt érdemelte? Hiába vittek neki fájdalomcsillapítót, nem akarta bevenni, inkább átérezte minden fájdalmát. Talán arra gondolt, hogy a kín segít neki felidézni valamit. Órákig hallgatott, de egy idő után már nem bírta elfojtani a kétségeit, és kifakadt. Halkan vinnyogva a haját tépkedte, borzalmasan szenvedett és félt, szerette volna, ha a lány végre megkönyörül rajta, és hajlandó hozzászólni. Minden porcikájában remegett, és az sem zavarta, hogy fájdalmat okozott magának, a fején lévő kötést és a haját tépkedte, közben pedig a könnyei két kisebb patakban csorogtak végig az arcán. Próbálta letörölni a könnyeit, főleg, hogy idegen leült mellé, de nem tudott mit tenni ez ellen. Annyi elfojtott bánatot és keserűséget hordozott magában, hogy mindezek csak most tudtak felszínre törni. Picit odébb húzódott, hogy helyet csináljon, de arra nem számított, hogy a vendéglátója nem csak úgy lehuppant mellé, hanem hozzá is ért. Elkerekedett szemekkel nézett a lány a szemeibe, amikor megtörölték az arcát, azonban hamar elkapta a pillantását, a sarokba húzódott, és lesütötte a szemét. Még a gyér világításban is látszott, hogy elvörösödött. Halkan szipogott a sarokba, de legalább kezdett lehiggadni. Sőt, meglepetten kapta fel a fejét, amikor a másik végre hajlandó volt válaszolni. ‒ Igazán? Akkor miért nem válaszoltál? ‒ kérdezett vissza elcsukló hangon. Tényleg szerette volna megérteni a dolgokat, és mindent megtudni a lányról. Hiszen, vélhetően ő gondozta, szóval minimum egy köszönömöt megérdemelne. ‒ Nem… Nem ismersz? ‒ csalódottan sóhajtott egyet. Tehát az egyetlen reménye az a titokzatos Paul maradt, már ha ő egy másik személy. Milyen jó lett volna, ha ő talált volna rá! Vagy ha legalább itt lenne. A kezében egy kis kötésdarabot szorongatott. ‒ Mondd csak, mindezt te csináltad? ‒ kérdezte, arra utalva, hogy ápolta-e, mert akkor tényleg hálával tartozik neki. ‒ Ha igen, akkor köszönöm. ‒ tettem hozzá még mindig olyan hangon, mint aki mindjárt elsírja magát. ‒ Mi történt velem? Ki vagy te? Mi ez a hely? ‒ kezdte ismét a faggatózást miközben körbepillantott a helyen. Nem volt bizalomgerjesztő, sőt a fiúnak hiányoztak a tágas, kényelmes lakások, amikben ugyan sosem élhetett, de mégis azt képzeli, hogy ő olyan helyen lakott. ‒ Mi van a családommal? Van családom? ‒ pillantott a lányra, elfeledkezve arról, hogy az imént említették neki, hogy nem ismerik. Jelenleg ez az apróság nem tűnt lényegesnek, csupán arra vágyott, hogy feltehesse valakinek a kérdéseit, és meghallgassák. Hangosan korgott a gyomra, a jobbját a hasára fektette, és a vendéglátója felé pillantott. ‒ Van itt valami étel? Mintha évek óta nem ettem volna ‒ érdeklődött. Bár nem bízott benne, hogy ezen a helyen találni ehető dolgot, de azért hátha volt valami gyümölcs a lánynál, már azzal is megelégedett volna. A takarójával babrált, miközben egy újabb kérdés fogalmazódott meg benne: ‒ Volt nálam valami? Tudod, valami, ami esetleg… Segíthet. Amiből tudhatnám ki vagyok. Olyan… Üresnek érzem magam. Mintha nem is élnék, mintha senki se lennék… ‒ akadozva beszélt, fennállt a veszélye, hogy ismét elbőgi magát, de azért bujkált benne némi büszkeség, amiért lenyelte a könnyeit, mert nem akart gyengének mutatkozni más előtt. Valamivel később tudatosultak benne a lány utolsó szavai. ‒ Nem vagy hozzászokva a társasághoz? Hol vannak a szüleid, a barátaid? Egyedül élsz? Pont itt? ‒ faggatózott tovább, nem is sejtve, hogy milyen érzékeny témára tapinthatott rá, de talán az idegen elnézi neki, elvégre eléggé kiborult szerencsétlen fiú.
▲music:Closer, faster▲Words:849▲Note: Köszi a türelmet ^^ Remélem, tetszik▲
Talán fel sem ébred, én pedig hiába hoztam ide az ÉN búvóhelyemre és ápoltam le a sebeit. Lehet, hogy mindez fölösleges volt, s nem is értem, hogy mi vett rá arra, hogy ilyen dologra vetemedjek. Az empátia... Mert annak muszáj volt hirtelen megjelennie, mikor megláttam a tehetetlen fiú felé közeledő ködöt. De lehet, hogy mindaz, amit tettem, hiábavaló volt, mert fel sem ébred, ami némileg aggasztó. Lehet, hogy az a lötty csinált vele valamit, az a fertőtlenítő vagy micsoda... Mi van, akkor, ha méreg volt, én meg képes voltam azzal megtisztítani a sebeit, és most ezért nem ébred fel? Nem Cassie, ilyenre ne is gondolj, inkább olvass valamit! Kezd feljönni a nap, fáradt vagyok, a fiú még alszik vagy... Vagy talán meghalt? Nem, mert mozog a mellkasa, ez jó jel, szóval nyugodtan pihenhetek lassan már én is. Nem hiszem, hogy mostanában felébredne úgyhogy még befejezek pár oldalt és alszom. Nem tűnik fel elsőre, hogy bármi is történt volna, aztán meghallom, ahogy a fiú vizet kér, angolul. De miért angolul? Azt hiszi, hogy bántom, hogy ez valami csatatér, egy kínzókamra? Szerintem a maga módján eléggé barátságos helynek tűnik, voltam már rosszabb bunkerban is. Ugyan furcsállom a nyelvválasztását, de attól még elmegyek a kulcsért, mert sejtem, hogy mennyire szomjas lehet.Nem mondok semmit, csak odalépek hozzá, hogy átnyújtsam neki, bár attól, ahogy rám néz zavarba jövök. Vajon én is így bámulom őt? Komolyan ez... Ez annyira... Fura... Nem szoktam hozzá, hogy valaki engem méreget, ő pedig mintha határozottan ezt tenné, mintha valami rosszat tettem volna, pedig én csak megmentettem az életét, egy köszönöm is elég lenne. Kicsit megijedek, mikor leejti a kulacsot és reflexszerűen kapok utána én is, de végül csak-csak nála köt ki. Nagyon szomjasnak tűnik, talán már régóta úton lehetett, bár nem értem, hogy mit csinált olyan távol a társaitól, hiszen... Neki nincs is olyan jele, mint nekem... Figyelem, ahogy iszik, ahogy köhécsel a félrenyelés után, de nem csinálok semmit. Nem érek hozzá, mert ébren van és megeshet, hogy még azt is támadásnak érzékelné, ha csak simán megütögetném a hátát, hogy ne köhécseljen. A kérdéseire nem válaszolok, miért tenném? Azt hiszi talán, hogy bántani akarom és azért beszél angolul? Ezt elég megalázónak érzem az után, hogy megmentettem az életét, ráadásul egyáltalán nem tartozik rá, hogy mi történt velem, majd rájön magától is, ha annyira érdekli. Míg ő az ágyon mocorog, elmegyek a tablettákért. Bár kétlem, hogy bármire is jók lennének, de a leírás szerint csillapítják a fájdalmat, s ahogy elnézem a fiú arcát, erre szüksége lehet. Ki tudja, talán tényleg hatásosak... Leteszem őket mellé az ágyra, majd visszakucorodom a korábbi helyemre. Nem beszél többet és én sem mondok semmit, mert mégis miért tenném? Azt sem tudom, hogy egyáltalán mit mondjak, nem jobb akkor már az, ha inkább befogom a számat? Egy ideig még a fiún tartom a szemet, aztán megállapítom, hogy ő biztos nem fog bántani, hiszen csak bámul maga elé és nem csinál semmit. Ráadásul járni is alig tud, tehát biztos feltűnne, ha hirtelen ide jönne hozzám. Így hát végül elbóbiskolok. Fáradt vagyok, ilyenkor szoktam aludni és mivel a srácnak nincs rám szüksége, kihasználom az alkalmat. Babót szorosan magamhoz ölelem a bal kezemmel, oldalra döntöm a fejem és szundítok kicsit. Igaz, nem tudom, hogy ez mennyire számít alvásnak, mert közben végig fülelek, hogy kell-e valami a sérült vendégemnek, így inkább csak szem- és agypihentetésnek felel meg az, amit csinálok. Hirtelen kapom fel a fejem, mikor megszólal. Mit kérdezett egyáltalán? Nem figyeltem... De úgyis elismétli, ha nagyon fontos volt, legalábbis bízom benne. Aztán belekezd egy kisebb monológba. Nem értem, hogy miről beszél, mivel bántott volna meg, ha nem is ismerjük egymást? Szerintem azzal semmi gond, hogy nem tudja, mégis ki vagyok én, inkább azt furcsállnám, ha tudná. Mégis, az, hogy nem emlékszik semmire és nem tudja, hogy kicsoda, elég furcsa. Mi történt vele? Én csináltam ezt? Vagy azok, akik elverték? Esetleg az a fertőtlenítő lötty? Esküszöm, én azt többet soha az életben nem használom, nem tudtam, hogy ilyen mellékhatása lehet neki... Értetlenül bámulom, nem tudom, hogy most akkor mégis mit csináljak. Talán mondani kéne neki valamit... Végül elkezd sírni, ami miatt bűntudatom van, mert ez miattam történik, mert én nem beszéltem hozzá eddig. Felkelek a helyemről, s miközben odamegyek hozzá, ő még egy mondatot kinyög arról, hogy én utálom őt. Mégis miért hiszi ezt rólam? Talán mérgesen nézek vagy ilyesmi? Leülök mellé az ágyra, pár percig még figyelem az arcát, hátha abbahagyja a sírást, de inkább odanyúlok és óvatosan letörlöm az arcán folyó könnycseppeket a kezemmel. A bőre annyira puha, hogy az már szinte bűn... Mármint... Miért olyan jó érzés hozzáérni? Olyan kellemes, hogy azt nem lehet szavakkal megfogalmazni. Gyorsan elkapom a kezem, nem kéne taperolnom, még a végén azt hiszi, hogy támadni készülök, bár arra lett volna lehetőségem bőven, míg ő aludt. - Ne... Ne sírj, oké? Én... Nem haragszom rád - fordulok el és kezdek el én is bámulni a nagy semmibe magunk előtt, vagyis inkább a nagy semmi az egy üres fal, de mindegy. - Nem ismerlek, tehát nincs rá okom. Egyszerűen csak... Nem vagyok hozzászokva a társasághoz és nem tudom, mit mondjak.
A fiút akkor váratlanul érte a földiek támadása, bár, ha tudta volna, hogy a közelében ólálkodnak, akkor se járt volna jobban, hiszen nem egy harcos alkat. Nemigen tudta volna magát megvédeni tőlük, maximum, elfuthatott volna, de mivel a földiek jobban ismerték a környéket, bizonyára hamar levadászták volna szerencsétlent. De mivel még a vízparton rajta ütöttek, így semmi esélye nem volt arra, hogy ezt az egész kalandot ép bőrrel megússza. Végül csak életben maradt, hála a savas ködnek és egy idegen lánynak, akit ő már nem is érzékelt. Félájultan látta még a közelgő sárga veszedelmet, és érezte, hogy valaki talpra állítja, ezért imbolygó léptekkel megindult arra, amerre az illető rángatta magával. Egyáltalán nem volt ura a tetteinek, vélhetően az élni akarás ösztöne éledt fel benne, mert amint bezárult a különös párocska mögött a bunker ajtaja, elszállt belőle minden erő. Mivel a megmentője nem bírta őt megtartani, ezért ráesett, újabb horzsolásokat szerezve ezzel, mert néhány helyen így is megütötte magát. Abból, hogy miként tuszkolták fel az ágyra, semmit nem érzékelt. Addigra elmerült az emlékei folyamában, és görcsösen próbált kapaszkodni beléjük, de minden emlékkép kicsúszott az ujjai közül, ő pedig sodródott és sodródott egészen addig, amíg el nem fogytak azok a dolgok, amiktől az volt, aki. Utána nem maradt más, mint a néma feketeség, amiben hosszú ideig lebegett, és nem tudott szabadulni tőle. Pedig magában hogy üvöltött, kapálódzott, csapkodott, de a valóságban ebből semmi nem látszott. Így aztán senki nem tudott a segítségére sietni. Érezte, amikor a megmentője hozzáért a sebeihez, vagy mozgatta, de hiába próbált valami kapcsolatot keresni vele, a teste nem engedelmeskedett neki. Így hát az ismeretlennek könnyű dolga volt, hiszen a fiú nem ellenkezett, amikor lerángatta a pólóját, megemelte a fejét vagy fertőtlenítette a sebeit. Szóval, amíg a lány azért küzdött, hogy valamelyest leápolja a fiú sérüléseit, addig ő azért harcolt, hogy áttörje a saját maga által állított korlátokat, és végre felébredhessen. Ki tudja mennyi időbe került, amikor végre leküzdötte az akadályokat, és ki tudta nyitni a szemét.
Alig látott valamit. Zavart volt, és megmaradt emlékei ‒ pontosabban a tudása szerint ‒ nem nagyon vannak ilyen helyek a világban. Ő úgy tudta, hogy mindenhol hatalmas felhőkarcolók csillognak, a városokban csak úgy nyüzsögnek az emberek, erre felébredt egy odúban, egy lyukban, és nem tudta hová tenni a dolgokat. Vizet kért a fotelben ücsörgő alaktól, és amikor az illető megmozdult, szinte halálra rémült, pedig nyilvánvalóan az ő kérését mentek teljesíteni. Nem is értette miért retteg ennyire, bár tény, hogy ő már semmit nem értett. Amikor a lány megállt mellette, még inkább ledöbbent, hiszen tényleg nem számított arra, hogy a félhomályban gubbasztó személy pont egy lány lesz. Rejtély, hogy miért akadt fenn ezen, mindenesetre remegő kézzel nyúlt a kulacsért, és amikor a lány átadta neki, akkor véletlenül az ágyra ejtette azt. Gyorsan felvette onnan, aztán felnyitotta, hogy ihasson belőle. Mohón ivott, egyszer félre is nyelt, és hangosan köhécselt egy darabig, majd megtörölte a száját, és visszadugaszolta a kulacsot. Meg akarta köszönni az innivalót, azonban annyira foglalkoztatta néhány dolog, hogy inkább faggatni kezdte a lányt, de ő nem válaszolt neki. Zavartan bámulta a titokzatos lányt, és még feltett volna neki néhány kérdést, de volt egy olyan megérzése, hogy azokra se felelne. Így hát feltornázta magát az ágyon, és egészen a falig húzódott. A sérült lábát kinyújtva hagyta, azonban a másikat felhúzta, és a pokróc alatt átkarolta a térdét. Még mindig tanácstalan volt, hogy mégis mihez kezdhetne, hiszen hiába volt társasága, nem beszélt hozzá, így aztán nem tudott meg semmit magáról. Hallgatásba burkolódzott, azonban meglepetten pillantott fel, amikor gyógyszeres dobozokat visznek oda hozzá. Elvette az egyiket, forgatta, nézegette, azonban a leíráshoz nem nyúlt. Miért is olvasott volna bele, amikor tudta mik azok? Vagyis, látott már ilyet, ebben biztos volt, csak éppen más címke volt a dobozon, de attól még ugyanúgy fájdalomcsillapító volt az is. Csakhogy, hiába fájt a bokája, nem vett be egy tablettát se. Valamiért… Maga se tudja miért, de nem akarta elpazarolni őket, inkább elviselte a fájdalmat. Mivel nem szóltak hozzá, és ő se tudott mit mondani, ezért továbbra is néma maradt. A kulacsot a gyógyszerekkel együtt letette a földre, majd az állát a térdére támasztotta, és úgy meredt maga elé. Vagyis, gondolkozott. Azon töprengett, hogy mégis ki az a Paul, ki ő, ki ez a lány, de hiába kutatott kétségbeesetten, hiába próbálta feltörni azt a zárat, amely mögött az emlékei lapultak, nem jutott egyről a kettőre. Órákig hallgatott, és ült mozdulatlanul. Tényleg nem tudta felfogni, hogy mégis miért ilyen zárkózott ez a lány. Talán félt tőle? De akkor miért vigyázott rá? Nem, egyszerűen nem tudott a dologra értelmes magyarázatot. Lassan oldalra fordította a fejét, és ismét megszólalt. ‒ Mondd, valami rosszat tettem, hogy nem szólsz hozzám? ‒ kérdezte halkan. Az volt számára az egyetlen logikus magyarázat, hogy valamivel megbánthatta a lányt, aki haragból, vagy dacból nem beszélt hozzá. Abba bele se gondolt, hogy tulajdonképpen egy teljesen idegen személy mentette meg. Abba a hitbe ringatta magát, hogy esetleg ő tud rajta segíteni, mert ismeri a fiút, így talán válaszokkal is szolgálhat. ‒ Figyelj, ha megbántottalak… ‒ kezdte, miközben az ujjait tördelte. ‒ Én sajnálom. Nem emlékszem arra, hogy valaha is ártottam volna neked, nem tudom, hogy mégis mi folyik itt, vagy, hogy ki vagy, vagy ki vagyok én. Könyörgöm, válaszolj! Meg fogok bolondulni, ha nem tudom meg mégis mi ez a hely, vagy ki vagyok! ‒ fakadt ki. A fejéhez kapott, a hajába markolt, és halkan vinnyogva tépkedni kezdte azt. Az arcán könnyek csorogtak, amelyek világosan látszottak, ahogy a nap fénye átszűrődött az ablak előtt lógó lepedőn, és megvilágította a fiút. Sose érezte magát még ennyire elveszettnek, mint most, igaz, nem is tudta felidézni, hogy milyen szörnyűségeken ment korábban keresztül. Mindenesetre, nagyon pocsékul érezte magát. Nem elég, hogy sírt, szipogott, és olyan csüggedtnek tűnt, mint egy utcára dobott kiskutya. ‒ Megértem, ha utálsz, csak kérlek, mondj valamit! ‒ próbálta letörölni a könnyeit, mert ő is rájött, hogy nem túl férfias egy lány előtt bőgni, de a könnyei nem akartak elapadni.
To my Savior
•• Bocsi, hogy várnod kellett ^^” •• zene •• 987 ••
Nem tudom, hogy mi értelme volt idehoznom ezt a fiút, hiszen semmit sem tudok róla, csak annyit, amennyit láttam. Megverték, de miért tették ezt vele? És miért tanakodtak azon a támadói, hogy elvigyék-e a vezetőnek? Nem tudom, igazából már semmit sem tudok arról, hogy mi történik a klánokban. Gondolom a nagyjából másfél éves információim nem valami aktuálisak már... Mindegy is, hála annak, hogy megsajnáltam a fiút, még él, különben a savas köd martalékává vált volna. Bevallom, mondjuk nem volt könnyű sietve elrángatnom idáig, de szerencsémre azért azt hiszem annyi erő még lehetett benne, hogy bukdácsolni tudjon. Egyáltalán magánál lehetett még valamennyire vagy csak ösztönös reakció volt az egész? Nem igazán figyeltem, csak próbáltam vele minél előbb beérni a bunkerbe, és amint ez megtörtént egyből magunkra zártam az ajtót. Ekkor vettem csak észre, hogy szegény srác nem igazán lehet magánál, mert nem állt meg a lábán, elkezdett dőlni, én pedig kicsit késve kapcsoltam és csak annyit tudtam elérni, hogy ne üsse meg magát landoláskor, így rám zuhant. Ami nem volt valami kellemes és fájdalommentes, de túléltem és legalább ő sem sérült meg jobban. Gyorsan kimásztam alóla, majd egy ideig csak álltam mellette, vártam, hogy magához térjen, de meg sem mozdult. Óvatosan megböködtem az arcát, de nem reagált arra sem. Hirtelen azt hittem, hogy meghalt, mert mégis megütötte magát, de sóhajtott egyet, amitől meg is ijedtem, ugyanis éppen újabb löködésre készültem. Ám ezt leszámítva semmi életjelet nem kaptam, de nem akartam a padlón fekve hagyni, bár elég jól érezte ott magát... Végül az ágy mellé húztam és tanácstalanul ácsorogtam, hogy mégis hogyan fogom én őt oda felrakni. Úgy döntöttem, hogy előbb felpakolom a lábát, aztán valahogy csak sikerül felemelnem ténylegesen az ágyra. Mennyit szenvedtem én ezért a srácért! Szerintem el se tudja képzelni... Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy sikerrel jártam és már nem a földön feküdt, azonban magához térni még mindig nem szándékozott. Néhány napja rábukkantam egy néhai parkolóra, átkutattam pár autót és sikerült kötszert szereznem valami piros dobozokból. Volt még mellette pár tablettaféle meg egy lötty, de mindegyikből csak egy adagot hoztam meg a hozzájuk való papírt, amiről megtudhatom, hogy mire valók. Egészen a fiú érkezéséig nem foglalkoztam velük, ám akkor úgy döntöttem, hogy átolvasom a lapokat, hátha kiderül mik is azok. A tabletta valami fájdalomcsillapító, amin felkacagtam, hiszen még sosem hallottam ekkora hülyeséget. Fájdalomcsillapító? Ugyan már... Nem vagyok kisgyerek, hogy az ilyenekben higgyek... A löttyről azt írta, hogy fertőtlenítő, a nevével pedig nem igazán lettem kisegítve így tovább olvastam. Olyasmit írt, hogy a sebeket kell vele megtisztítani, mielőtt rájuk tesszük a fáslit. Oké, nekem ez is új volt, de végül rábíztam magam a csodatévő szerre, hátha jót tesz majd a srácnak. És a tabletták? Azokat otthagytam az asztalon, mert semmi értelmet nem találtam a használatukban. Nem azért vetem le a felsőjét, hogy bámulgassam, hanem azért, hogy lekezeljem a sérüléseit. Volt néhány horzsolása, azokat fertőtlenítettem és bekötöttem. A fején eljátszottam ugyanezt a procedúrát, mert sikerült lehorzsolnia a homlokát is. Miután ezzel végeztem, majdnem visszaadtam rá az előző felsőjét, de az csupa sár volt. Mégsem kéne abban feküdnie az ágyban, így vettem a bátorságot, és kinyitottam a táskáját. Meglepetésemre volt benne egy váltásruha, amit egyből kihalásztam onnét. Veszekedtem magammal pár sort arról, hogy akkor a nadrágjával mi legyen, mert az is elég mocskos, aztán végül az empátia győzedelmeskedett, hogy bizony át kéne öltöztetni akkor már rendesen. Még szerencse, hogy nem volt ébren... Én tuti kiakadtam volna, ha egy idegen csak úgy elkezd átöltöztetni... Ekkor vettem észre, hogy a bokája is rendesen bedagadt. Mit csinált ez a srác? Az összes kötszerem elfogyott, mikor a bokáját is átkötöttem. Még szerencse, hogy a karomat már korábban átkötöttem, különben megeshet, hogy azt is elhasználtam volna. Büszke voltam magamra, mikor végre teljesen végeztem a sráccal. Sötét volt és bár ilyenkor szoktam kimenni, mégsem tettem meg. Nem akartam magára hagyni, élelem és víz pedig volt éppen elég, így inkább bevackoltam magam a fotelbe és elkezdtem olvasni egy könyvet, amit az egyik autóban találtam. Egy nőről szólt és furcsa nevek voltak benne, furcsa ruhákkal, mégis lefoglalt. Ha jól néztem a borítón, akkor Anna Karenina lehetett a címe.
Kezd világosodni, a fiú még mindig nem ébredt fel. Azt hiszem én is alszom egyet. Odahúzom magamhoz Babót, majd befejezem még azt a részt a könyvben, ahol éppen tartottam. Már kezdtem elbóbiskolni, mikor megszólalt valaki. De ez nem a trigedasleng volt, hanem az az angol, amit aputól tanultam. Mégis miért ezt a nyelvet használja a srác? Mindegy, felkelek és elindulok a vízzel teli kulacsomért, majd odalépek hozzá. Nem válaszolok neki, mégis miért érdekli annyira, hogy ki vagyok én? Mit számít az? Zavarba ejt, hogy annyira bámul, már régóta nem voltam ennyire közel senkihez. Nem emlékeztem rá, hogy az emberek ennyire bámulni szokták egymást. Furcsa, így én inkább elkapom róla a tekintetem. De ő még a kezemről is kérdezősködik, amitől megijedek. Mit kertel? Úgyis tudja, hogy mit takargatok... Csak küldjön el, ahogy azt mindenki szokta ilyenkor és én elmegyek... Viszont nem zavar el, így inkább odaadom neki a kulacsot, majd az asztalhoz lépek. Nem tudom, hogy fáj-e valamije, de odaviszem hozzá a tablettákat a leírással, hátha szüksége van rá. Én ugyan nem hiszem, hogy működni fognak, de mégis adhatok valamit, ami talán segít neki. Leteszem az említett dolgokat mellé az ágyra, majd visszaülök a fotelba vele szembe, felhúzom a lábaimat és magamhoz veszem Babót, így biztos nem eshet semmi bajom... Nem tudom, hogy mit akarhat, vagy egyáltalán akar-e tőlem valamit, de jobb az elővigyázatosság, és én vagyok közelebb az ajtóhoz, bármikor eltűnhetek... Igaz, most nappal van, szóval jobb lenne, ha nem kéne kimennem innen, de ha muszáj lesz, akkor megteszem.
Jó ideig nem érzékelte maga körül a világot, vagyis, annyit igen, hogy néha hozzáértek, hallott némi neszt, de nem tudott érintkezni a külvilággal. Pedig a szíve ott vert a mellkasában, amely ütemesen emelkedett fel s alá, lényegében, minden alapvető életfunkciója működött, csupán az elméje rabja lett. Azonban, hosszas sötétben tartózkodás után meghallott egy nevet: Paul. Elképzelése se volt, hogy kihez tartozott, de tudta, fontos, hogy megtalálja a személyt. Lassan letépte tudatának utolsó béklyóit, majd a szempillái megrebegtek. Lassan kinyitotta a szemét, de a bunkerpislákoló lámpája is olyan hatással volt rá, hogy azonnal be is csukta. Több napnyi feketeség után még a legkisebb fény is irritálta... Óvatosan újra kinyitotta a szemét, de tényleg nagyon óvatosan, hogy hozzászokjon a világossághoz. Úgy érezte magát, mint akit fejbe vertek, és ez nem is állt olyan messze az igazságtól. Tulajdonképpen megverték, rugdosták és ütlegelték, de nem ez a lényeg. Kavarogtak a gondolatai, gyengének és üresnek érezte magát, mintha minden életet kiszippantottak volna belőle. Remegő kézzel nyúlt a fejéhez, ahol valami puhát tapintott ki. Végigfutatta az ujjait az anyagon, hogy megállapíthassa, vajon mi az. Valami kötésfélére tippelt. Még mindig hasogatott a feje, de nem értette mitől. Elvégre, nem emlékezett rá, hogy beverte volna, bár… Tulajdonképpen, semmire nem emlékezett. A pupillái kitágultak a rémülettől, és a szívverése gyorsult. Akárhogy is kutakodott valamiféle emlék után, semmit nem tudott felidézni. Vagyis, csak egy nevet, de könnyen lehet, hogy azt attól a személytől hallotta, aki vigyázott rá. Elvégre, biztosan nem maga kötötte be a sebeit meg a fejét, így aztán kellett itt lennie valakinek rajta kívül. A pokróc alatt újabb kötéseket tapintott ki. Elképzelése se volt arról, hogy mégis mi történt vele. Baleset érte, vagy valakivel összetűzésbe került? Hasonlókon töprengett, de hiába, önmagának nem tudott választ adni a feltett kérdésekre. Felkönyökölt, hogy körbenézhessen. Nehezére esett megtartania magát, és hamar vissza is zuhant a matracra, de annyit sikerült megállapítani, hogy valami raktárban, vagy bunkerben lehetett. Mindenütt dobozokat, vagy csöveket látott. Jobbra, kicsit magasabban valami fény szűrődött be, bár, mivel a fiú szeme még mindig nem szokott hozzá a világossághoz, ezért nehezen tudta kivenni az ablakkeretet, sőt, könnyen lehet, hogy a dobozok és a csövek helyett is más tárgyak álltak ott. Megmasszírozta a homlokát. Bele se mert gondolni abba, hogy mibe keveredett. Némán nyűglődött egy ideig, majd amikor lapok susogását hallotta, oldalra fordította a fejét. Valami alakot látott ücsörögni, de nem tudta kivenni az arcát. A fiú finoman megköszörülte a torkát, hogy magára vonja az ismeretlen figyelmét, azonban olyan halk hangot adott ki, amit az illető vélhetően nem hallott meg, ezért ismét próbálkozott. ‒ Elnézést, kaphat… kaphatnék egy pohár vizet? ‒ kérdezte rekedtes hangon, elvégre, ki tudja mikor ivott utoljára a szerencsétlen. Remélte, ezt már meghallja a megmentője, már, ha ő kezelte le a sebeit. Nem tudta, hogy bízhat-e az ismeretlenben, azonban, úgy tűnt, rá van utalva, így aztán látatlanban is kénytelen volt megszólítani. Bár, a kérése után ismét elhallgatott, lehunyta a szemét, és igyekezett felidézni valamit, akármit, ami támpontot adhat, azonban mindent homály takart. A Paul név volt az egyetlen dolog, ami tisztán és világosan kivehető volt számára, de nem érezte magáénak ezt a nevet, bár valójában akár ő is lehetett. Üresnek, értelmetlennek érezte az életét emlékek nélkül. Nem tudta mit tegyen, hogyan szerezze vissza az emlékeit, vagy mégis mihez kezdjen ezek után. Belegondolt már abba is, hogy esetleg az ismeretlen vette el az emlékeit, de nem tudta, hogy mégis mi célból tette volna ezt. Vagy, akár a halálból hozták volna vissza, hogy új életet kezdjen? Azért nem emlékezett volna semmire, hogy amolyan tabula rasa-mód újra kezdhessen mindent? Egy dologban reménykedett, hogy hamarosan visszanyeri az emlékeit, vagy talál valakit, aki ismeri őt. Elvégre, olyan nagy volt ez a világ, teli hatalmas városokkal, emberekkel… Csak talál valakit, aki számára ismerős lesz, nem igaz? Szerencsétlen, nem is sejtette, hogy a halovány, Földről alkotott emlékei pusztán a múlt maradványai, és már rég nem az van, amit ő igaznak hitt. Ahogy azt sem tudta, hogy a bunkerben meglapuló alak az ő egyetlen reménye a túlélés kapcsán. Megpróbált feltápászkodni, felülni legalább is sikerült neki, de amikor a bal lába a padlóhoz ért, a fájdalomtól felszisszent, és visszahúzta a lábát. Többször is megpróbálta ráhelyezni a súlypontját, mire rájött, hogy nem érdemes. ‒ Ki vagy te? ‒ kereste a tekintetével a korábban látott idegent. Lassan kirajzolódott előtte egy lány alakja, majd arca. Elkerekedtek a szemei. Nem számított rá, hogy pont egy lány fogja a gondjai venni őt. Nagyot nyelt, és néma döbbenettel fürkészte az előtte álló arcát. Nem tűnt olyannak, mint aki bántani akarná, vagy akinek köszönhetően elvesztette az emlékeit, de volt egy olyan belső megérzése, hogy nem szabad csak a kinézet alapján ítélni. A tekintete végigvándorolt a lányon, sőt, talán el is pirult zavarában, ami igencsak szembeszökő volt a sápadtsága miatt. Ekkor gyorsan elfordult, körbenézett a szobában, majd ismét a lányra pillantott, de ezúttal mást figyelt meg rajta. ‒ Mi az ott? Megsérültél? ‒ kérdezte, miközben a fáslira mutatott. Fogalma sem volt arról, hogy mit rejtegethetett a lány, tulajdonképpen jó pár dologgal nem volt tisztában, ezért jóhiszeműen azt gondolta, hogy a lány is megsebesült, akárcsak ő. Lettek volna még kérdései, azonban nem akart így hirtelen faggatózni, na, meg annyira kiszáradt már a torka, hogy jól esett volna számára egy-két korty hideg víz.
Kezdőlap 
by 
