Nishka

Az ovális keretben már csak egy, nagyobb szilánk tartja magát. Be kell, hogy rogyassam a térdem, ha azt akarom, hogy az arcomat is szemügyre tudjam venni.  Anyám szerint különös, hogy ilyen magasra nőttem. Mindig azzal traktál, hogy kiskoromban az ősökért sem akartam szopni, vagy ha szoptam is, rögtön kihánytam. Ezért olyan pici, és törékeny voltam, félt, hogy elveszít. Ma már talán nem a törékeny a legjobb jelző rám, de sosem izmosodtam meg, de nem is vonzott a harc, a kegyetlenség. Apám szerint túl naív vagyok, már-már elvarázsolt, aki inkább álmodozik, minthogy tegyen valamit. Nem értek egyet. Az elmúlt hónapok eseményei gyökeresen téptek ki belőlem minden egyes álmot, eltitkolt vágyat. Nem tartom magam többé "jó" embernek.
Elkapom a szemem  magamról, nagy levegőt veszek, majd újra a tükörmaradványra nézek. Hatalmas, barna szemeim vannak. Hallottam már, hogy az őzekére hasonlít, de ahhoz nem érzem elég jámbornak őket. A szemhéjam bőre vékony, így láthatóak a rajta kígyózó zöldeskék erek. Már gyerekként arra a megállapításra jutottam, hogy nem pontosan olyan, mint a legtöbb emberé körülöttem, és mikor a szüleimnél érdeklőttem valami ködös dolgot meséltek egy óceánokon túli kontinensről, ahonnan talán az őseink származtak, de ez így akkor nem fogott meg, és nem hiszem, hogy valaha is döntő fontosságú lesz a szemem alakja az életemben.
Egy az arcomra száradt iszapfoltot próbálok lekaparni, hogy felfedje a szeplőimet. Nem túl tolakodóak, éppen csak az arccsontom vonalán, és az orromon helyezkednek el. Nem hiszem, hogy sok ember észreveszi őket, mivel halványak, meggyőződésem, hogy messziről nem is látni őket.
Kócos hajamat középen választom el, de hiába, néhány rakoncátlan tincs mindig az arcomban végzi. Laposan simul a fejemhez, ha nem lenne ennyire vizes még ennél is egyenesebb lenne.
Az arcom maga, egy kissé szögletes. A szemöldököm pedig meglehetősen egyenes. Az ajkaim pedig dúsak, az orrom meg olyan normális. Mindig ezeket a megszokott vonásokat keresem a fiaméban. Képes vagyok órákig csak nézni, tanulmányozni a fejecskéje formáját, hogy vajon melyikünkére is hasonlít a legjobban, hasonlít-e egyáltalán. Főleg, mikor napközben alszik, és alig mozdul.
Hangos sírás vág bele a levegőbe, egy pillanatra megáll az ereimben a vér, túlságosan is elgondolkoztam. Miközben távolodom a koszos maradványtól, hátra pillantok, hátha sikerül, minden porcikámat megjegyeznem, megpróbálom beleszuszakolni az egész alakom abba a néhány centibe. Természetesen nem sikerül. Azt azonban meg tudom állapítani, hogy mióta elhagytam a falumat még jobban lesoványodtam. Még nem vagyok csak csont és bőr, ami megnyugtat. Megállapíthatom, hogy a kinézetem szinte nem is változott, és ez egy furcsa melegséggel tölt el, otthonérzéssel. Ez a buta dolog, hogy annyit mégsem változtam, mint gondoltam.

Igazából elég kellemetlenül érint, mikor magamról kell beszélnem, hiszen vagy úgy hangzok, mintha túl tökéletes lennék, vagy éppen úgy, mintha egy borzalmas ember lennék. Pedig nem hiszem, hogy egyik is rám illene.
Talán apámnak igaza volt, mikor még a családommal éltem képtelen voltam elfogyasztani, ne is beszéljünk arról, hogy egy állatot megölni. Az erőszaknak ez a kis lénye is félelmet keltett bennem, és nehezemre esett elviselni. Most, ha kell, a puszta kezemmel megölök egy nyulat, mert ennem kell. Nem lehetek felelőtlen, ha elapad a tejem, képtelen leszek táplálni Hawkot. Azt az álmot dédelgetem, hogy egyszer majd letelepszünk, és lesz egy kecskénk, vagy tehenünk, akik tejet adnak nekünk. Gyümölcsfákat ültetünk, kis zöldségessel, talán még néhány gyógynövény palántának is lesz hely.  Így kimondva nevetségesen hangzik.
Az apám szavaival élve: az eszem legalább rendben van. Mindig is gyorsan tanultam, ráadásul különös mód élveztem. Mindkét szülőm gyógyító volt, így szinte kötelességem volt, hogy egyszer én is az legyek. Bár ezt sosem éreztem kötelességnek, és szerencsés helyzetben éreztem magam. Ez az érzés jellemezte leginkább gyermek és fiatal koromat, szerencsésnek és boldognak éreztem magam.
Sosem voltam az a beszédes fajta, megtartottam magamnak a gondolataimat. Ez most különösen az előnyömre vált, egyedül Hawkot tudom szórakoztatni a motyogásommal.    

Mindig úgy képzeltem, hogy nem fogok emlékezni a fájdalomra. Az események, majd összefolynak. Arra számítottam, hogy olyan lesz, mintha a víz alatt lennék, tompán, zümmögve jutnak el hozzám a hangok, az érintések furcsán csusszanósak lesznek.
Képtelen voltam aludni, mintha valami buta módon megéreztem volna, hogy a babám nyugtalan, és elkezdtem készülődni. Most már lakóhajónk mólójának szélén fekszem, a lábaimat a hideg vízbe lógatom, félek belemerülni, mintha a sötétség bekebelezhetne, este nem tűnik ismerősnek a mélység. Még is jól esik a hideg víz simogatása, mintha egy egészen kicsit még az időközönként jelentkező fájdalmakat is enyhítené. Olyan különös nyugalmat érzek magamban, mintha nem is szülni készülnék. Arra számítottam, hogy túlságosan ideges leszek, fel s alá járkálok, olyan leszek, mint egy hangyaboly, amihez egy óvatlan gyerek játékközben hozzá ért.
Gyors lépések koppannak a mólón.
— Jól vagy? — Rohan keze végig simít a homlokomon, majd letelepszik mellém, magához von. Összeszorítom az ajkaimat, az ujjaim belevájnak Rohan erős karjába. Képtelen vagyok megszólalni, csak megrázom a fejem. Kisimít néhány csatakos tincset az arcomból, majd óvatosan, figyelve minden egyes rezdülésemre felnyalábol.

Élesen összerezzenek, mikor anyám hideg keze megérinti a homlokom. Izzadság folyik végig az arcomon, onnan a vállamra, szinte hallani vélem, ahogy tompán lecsöppen a földre.
— Már látom a fejét — súgja a fülembe. Ha lenne hozzá erőm sírva fakadnék, olyan boldogság áraszt el, amit nem tudok leírni, és meg sem szeretném próbálni.
Susogások, apró érintések vesznek körbe, bátorítóan hatnak rám, teljes biztonságérzés vesz körül miattuk, azt a képet festve, hogy a gyermekem jó helyre érkezik.
Ekkor csönd telepedik ránk. Fagyos, éles csend, amit egyedül az élettel teli sírás tör meg.
— Adjátok ide! — remegő, magamat is meglepve, kétségbeesetten cseng a hangom. Anyám feláll, térdeit törölgetve lép a bábához, erőszakkal nyugodtságot fest az arcára. Egyetlen pillantást vet a babámra.
— Még olyan fiatal vagy — egyik keze az enyémet szorongatja, hüvelykujjával köröket vájva a kézfejembe, míg másikkal az arcomat babusgatja. — Nagyon sok gyereknek adhatsz még életet.
Üvölteni akarok. Hallom, ahogy sír, nem is akárhogy, visít, ordít, nem gyenge, haldokló hangokat hallok. Mégis, csak annyit tudok mondani, rekedt, elhaló hangon:
— Miről beszélsz?
— Nem fog járni — behunyja a szemét, majd nagy levegőt vesz —, ha fel is nő, csak lassítana minket, nem lenne képes harcolni, örökké rád lenne utalva. Jobb, ha hamar véget ér a szenvedése.
Tudom, hogy ezt kellene tennem. Elengednem. Így maradunk életben, a gyengéknek nincs helye köztünk. Azonban hallom, ahogy sír, magamban őriztem kilenc hónapig, és még meg sem foghatom? A kezemben sem tarthatom, pedig annyiszor elképzeltem, hogy olyan puha lesz, hogy félek, összetöröm. Hajas baba lesz, fekete, sűrű haja lesz, pont, mint az enyém. Pici kezecskéje az ujjamra csavarodna. Nem nyugszom addig, amíg legalább egyszer nem látom.
— Add ide! — anyám már megpróbálna lebeszélni, de nem vagyok hajlandó rá figyelni, a szavába vágok. — Ennyit megérdemlek.
Látom rajta, hogy már rég feladta, talán arra számít, hogyha meglátom, bennem is leülepszik a tény, hogy nem életre való a kicsi.
A kezembe fektetik a mozgolódó, visító apróságot. Nem merem magamhoz szorítani, így csak óvatosan cirógatom meg nedves testét. Beszívom az édes illatát, különös módon a narancsa emlékeztet, már nem is emlékszem mikor ettem olyat utoljára. Mintha minden érintésemre egyre nyugodtabb lenne, és lassan, vége újra csönd tölti meg a szobát. Forró könnyek futnak végig az arcomon, azt hittem már nincs erőm sírni. Majd onnan leesnek a pici baba arcára, aki emiatt nagyokat pislog. Egy pillanatra benn tartom, majd kifújom a levegőt. Kicsomagolom a megszámlálhatatlan réteg alól, mire eljutok az utolsóig megértem mi is a baj. Az egyik lábacskáján dudorok sokasága sorakozik, kisebbek, nagyobbak. Beismerem, talán tényleg naiv vagyok, de hogy lehetnek ilyen biztosak, hogy sosem fog járni?
Hirtelen ajtó csapódik, összerezzenek a hirtelen zajtól, a pici pedig fájdalmasan felsír. Az anyám apró testével próbál eltakarni, megállítani Rohant, bármi áron. Természetesen sikertelenül. Nem tudom, hogy érzi-e a szoba különös feszültségét, de szinte azonnal hozzám térdel. Két tenyerét az arcomra teríti, hatalmas kezei kellemesen hűvösek, jólesően simulok bele az érintésébe. Talán egy pillanatra elhiszem, hogy igazából csak rá volt szükségem. A csókja gyengéd, átfut az agyamon, hogy vajon fél-e megérinteni. A könnyeim nyirkos nyomokat hagynak rajta. Egy pillanatra elkap a félelem, hogy vajon megérette-e miről van szó, de e helyett csak nyugodtan közli velem:
— Kisfiú.
A szemét le-lehunyja, nagyokat szortyogva már majdnem alszik a karomban a csöppség.  Aprót bólogatok, mert úgy érzem, ha túl nagy mozdulatokat teszek, elszédülhetek, egyszerűen szeretném ráhajtani a fejem Rohan mellkasára, lecsukni a szemem. Megmártózni egy álmatlan álomba. Csak akkor jövök rá, hogy már nincs energiám, a fáradtság legyőzhetetlenül kúszik fel a szemhéjamig.
— Nishka — hideg ujjak tűrik a fülem mögé a hajam —, nem aludhatsz el — a helyzet ellenére apró mosoly játszik az ajka sarkában. Próbálok az alakjára összpontosítani, de vissza-visszaesek a feketeségbe. — Rád hasonlít jobban.
Hirtelen eltűnik a súly a mellkasomról, kipattan a szemem, a karom a levegőben kalimpál. A levegő sípol, ahogy beszívom. Ekkor tudatosul bennem, hogy képtelen vagyok elengedni, és nem is akarom elengedni. De most még csak az apukája tartja, még egy kis időre biztonságban van. Vajon mennyi időnk van még? Sosem merült fel bennem, hogy ilyesmi megtörténhet velem, így nem tudom mi a "protokoll". Nem szeretném azt a kevés energiát zokogásra pazarolni.
— Gondolkodtál már a nevén? — Rohan kisujját szopogatta a kis manócska. A nagy kavarodásban nem is jutott eszembe megszoptatni a picit, szegénykém borzalmasan éhes lehet. A kezemet nyújtottam, majd miközben a mellemre vettem a babát, egy aprót bólintottam.
— Hawk.