Lynx & Flynn - Hol van a húgom?

Nem élünk könnyű időket és be kell látni, sok okunk nincs a vigadalomra. Viszont épp ezért ragaszkodtam annyira, hogy megtartsuk a tavasz eleji, hagyományos mulatságot. Ez az első azóta, hogy kénytelen voltam megparancsolni, hogy hagyjuk magunk mögött az összes fertőzöttet és nélkülük álljunk tovább. Nem volt könnyű döntés, de muszáj voltam meghozni a klán túlélése érdekében. Így is kevesen maradtunk. Gyakorlatilag nincs is köztünk senki, akinek a családja valamelyest ne lett volna érintett a járványban és így ne szenvedett volna veszteséget.
A mai nap azonban nem akarom, hogy a kesergésről és a gyászról szóljon. Fel tudunk állni. Hiszem, hogy képesek vagyunk rá. Ha átadjuk magunkat a kétségbeesésnek, csak a saját helyzetünket rontjuk. Azok, akik nem lehetnek már velünk is biztosan erősnek, boldognak, reménytelinek akarnak minket látni. Nehéz időket élünk, épp ezért van szükségünk a vidámságra. Ezt hangsúlyoztam az ünnepi nyitóbeszédemben is. S, hogy kedvet csináljak, én is itt vagyok az emberek között, beszélgetek, iszogatok és tényleg igyekszem felszabadult és jó kedvű lenni. Úgy hiszem, ez hatásos is.
Eleinte mindenkin látszott a feszengés, hogy nem tudják, mennyire merjék átadni magukat a zenének, a külön az erre az alakomra általam rendelt gyógynövényes röviditaloknak és bornak, ami ugyan nem a legjobb minőség, de mindent megtettek a szeszfőzők érte és a húsnak, amit az éléskamrából hozattam és üttettem nyársra. Aztán lassan csak beindulni látszik a vigadás. Idővel én is egyre jobban, oldottabban kezdem érezni magam és azt veszem észre, hogy a tűz mellett ülve, kedélyesen falatozva és iszogatva a magasabb rangú embereimtől közrefogva, egyre jobban érzem magam. Idővel már az alacsonyabb rangúak sem félnek annyira megszólítani, aminek örülök. Szívesen beszélgetek a népemmel. Elvárom a kellő tiszteltet, de ettől senkinek sem vagyok megközelíthetetlen. Én is csak egy vagyok közülük, közöttük nőttem fel, még ha az is életem küldetése, hogy a vezetőjük legyek.
Éppen az egyik emberem tréfáján nevetek fel hangosan, fejemet hátravetve, mikor tekintetem hirtelen megakad egy nem messze álldogáló harcoson. Flynn. Hónapok óta egy szót sem tudtam váltani vele és most, hogy belegondolok, ma sem láttam még. Pedig valahol titkon reménykedtem benne, hogy ma végre, mikor oldottabb lesz a légkör, talán végre lesz rá lehetőségem, hogy úgy beszélgethessek vele, mint régen. Vagy legalábbis majdnem úgy... A járvány kitörése óta talán csak egyszer, lopva sikerült néhány szót váltanunk. Mióta klánvezér lettem, gyakorlatilag egyáltalán nem. Remélem, nem haragszik rám ezért... Gondterheltnek tűnik az arca, szeme idegesen pásztázza a tömeget. Vajon mi baja lehet? Szeretnék odamenni hozzá most rögtön és kiabálva megszólítani, mint alig néhány éve, mikor még gyerekek voltunk és nem kísértek mindenhová testőrök. De tudom, nem tehetem meg, így csak összevont szemöldökkel, aggódó tekintettel figyelhetem, mit is csinál. Bárcsak, bárcsak idejönne...  

A lombkoronán csak itt-ott szűrődött be a fény. A tábort teljesen körbevették a hatalmas, fából készült gerendák, hogy azon ne hatolhasson át semmi fenyegető és veszélyes dolog.
A béke ellenére egy dárdát szorongattam a kezembe, bár tudtam, ha esetleg mégis megtámadnának, és mindezt nyilakkal kísérelnék meg, fikarcnyi esélyem sem lenne a túlélésre.
Hol lehet a kishúgom, Cora?!
Magamban szitkozódva néztem a tábor szélétől a közepe felé ahol a táncos mulatságot tartották. Sehol nem láttam őt, és emiatt nagyon gondterhelt lettem. Megígértem magamnak, hogy megvédem bármi áron, mégis ellenszegülve nekem folyton eltűnik.
-Nem láttad Cora-t? -kérdeztem egy előttem elhaladó lánytól, aki Cora egyik barátnője volt.
-Nem, de talán szórakozhatnál egy kicsit. Ki támadna meg minket? -kérdezte, és széttárta a kezét széles mosollyal az arcán. -Lazíts egy kicsit. Gyere.
Valami hátsó szándékot is felfedezni véltem a hangsúlyából és a tekintetéből ítélve, de ez számomra visszataszító volt, sem mint rávett volna arra, hogy vele menjek.
-Nem, kösz. -vetettem oda, és elhúztam karom a kezeiből. Elhagytam a helyem, és a társaim felé közeledtem.
Magam előtt, a tűz pislákoló fényében megláttam Lynx-et. Elnevette magát. Most olyan gondtalannak tűnt, és nem is akartam őt terhelni, így csak felé néztem.
Mennyire gyönyörű...Barna haja hosszan omlott hátára egészen a derekáig, és mint mindig, most is fonatok voltak a hajába. Biztos voltam benne, hogy nincs is nála szebb teremtés.
Most mégis le kellett vennem róla a tekintetem, és idegesen kerestem továbbra is Cora-t. Szinte pattogott a tekintetem hol az egyik, hol a másik irányba, hátha meglátom.